Július 25. és augusztus 3. között került sor a XV. Świdnicai Bach-fesztiválra, melynek egyik alapítója a neves krakkói régizenei együttes, a Capella Cracoviensis jelenlegi vezetője, Jan Tomasz Adamus. A város legszebb műemlékében, a Béke-templomban előadott koncertszerű Don Giovanni-előadás másnapján beszélgettünk vele. BÓKA GÁBOR interjúja
– Tizenöt évvel ezelőtt Ön az egyik alapítója volt a Świdnicai Bach-fesztiválnak.
– Így van, szervezője és egyik megálmodója. Természetesnek tűnt a gondolat, hogy megalapítsuk ezt a rendezvénysorozatot itt Świdnicában, hiszen minden európai városnak, ami rendelkezik érdekes és fontos műemlékekkel, megvan a maga zenei fesztiválja.
– Miért éppen Bachot választották névadónak? Persze a zenetörtént egyik legnagyobb alakjaként nem rossz húzónév, de épp ezért sok Bach-fesztivál van a világon.
– Két kapcsolódási pont is van városunk és Bach személye között. Az egyik: Bach életében Szászországnak és Lengyelországnak közös uralkodója volt. A másik: Świdnicában, vagyis akkori, német nevén Schweidnitzban élt és dolgozott kántorként Bach egyik tanítványa, Gottlob Christoph Wecker. Két ajánlólevelet is ismerünk Bach tollából, melyben őt támogatja egy-egy állás elnyerése érdekében, a második éppen a świdnicai kántorsággal kapcsolatos.
– Ha Bach a fesztivál névadója, miért szólal meg más komponisták muzsikája is?
– Ez az eseménysorozat adja a helyi élet jelentős részét, éppen ezért nem tehetjük meg, hogy csak Bachot játszunk: mindenféle nagyszerű zenét be kell mutatnunk az itteni közönségnek. Meg aztán sosem vezet jóra, ha az emberek gondolkodását egyetlen kizárólagos irányba tereljük: beszűkül a látásmódjuk, és ez veszélyeket rejt magában. Ezért többféle lehetőséget is kell kínálnunk nekik.
– Amikor először hallottam, hogy ebben a másfél hétben operaelőadásokra is sor kerül, meglepődtem, hiszen Bach, mint tudjuk, sosem írt operát. Van-e bármiféle kapcsolat Bach zenéje és a korszak operamuzsikája között?
– Bachra még mindig úgy tekintünk, mint valami érinthetetlen szentségre, akinek éppen ezért semmi köze más zeneszerzőkhöz. Pedig ő is használja a XVIII. század jellegzetes zenei fordulatait, mi azonban ugyanazokat a zenei megoldásokat másképp értelmezzük és játsszuk nála, mint tennénk, mondjuk, Händelnél. Bach portréja, ami előtt naponta imádkozunk, eltakarja előlünk, hogy valójában ugyanarról van szó. Emellett Bach egyik tanítványa, Johann Friedrich Agricola fordította németre a korszak egyik neves kasztrált énekesének, Pier Francesco Tosinak az éneklésről szóló elméleti munkáját. Ebből arra következtethetünk, hogy Bachot nagyon is érdekelte az énekművészet olasz stílusa. Erre is gondolnunk kell, amikor nem ortodox régizenei iskolázottságú énekesekkel dolgozunk: mindez segíthet abban, hogy Bach zenéje mindenkihez szóljon, és ne csupán a fanatikusokhoz.
– Szokatlannak tűnik számomra az is, hogy az operaelőadásokra egy templomban kerül sor…
– Nézze, a XXI. században élünk, és nem a középkorban; tudjuk, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem fordítva. A mai világban a Zene számít istennek, a koncerttermek pedig templomnak. Ilyen értelemben nincs különbség egy hagyományos értelemben vett templom és egy hangversenyterem között: az előbbi is csak egy hely, ahol az emberek találkozhatnak, és közös tevékenységeket folytathatnak.
– Zenekara, a Capella Cracoviensis élén több operaprodukciót is vezényelt már. Ezek színpadi előadások voltak, vagy, mint most is, koncertszerűek?
– Színpadi produkciók is akadtak köztük, de erre ritkán van lehetőségünk, legfeljebb egy évben egyszer. A Capella Cracoviensis egyébként nem csak zenekar, hanem énekkar is, és az énekeseink szerencsére nagyon rugalmasak, örömmel szerepelnek a színpadon. Az egyik különleges produkciónk során például Monteverdi-madrigálokat adtunk elő egy tejbárban, „házi rendezőnk”, Cezary Tomaszewski rendezésében. A másik rendhagyó projektünk során a szerzői elképzelésnek megfelelően szólaltattuk meg Mendelssohn Lieder im Freien zu Singen című ciklusát: a hallgatókkal közös kirándulás során adták elő énekeseink egy erdőben. Mozart Requiemjét a manapság divatos karaoke módon adtuk elő: a zenekari szólamokat előre rögzítettük, a színpadon – a Krakkói Filharmónia termében – csak az énekeseink jelentek meg. Cezary Tomaszewski ezúttal olyan előadást álmodott meg, ami az örökké háttérbe szoruló, mindig a zenekar és a szólisták hátterében létező kórustagok érzéseiről szólt, s ez néha mulatságos, máskor azonban nagyon megindító volt. A hagyományosabb értelemben vett színpadi előadásaink sorában legutóbb Händel Amadigi Di Gaula című operáját játszottuk, és a Figaro házasságát. Gluck Orpheuszának pedig a táncbetétek koreográfiája adta a különlegességét: csak nagyon idős és nagyon fiatal (tizenkét-tizenhárom éves) táncosaink voltak.
– A tegnapi koncerten úgy láttam, hogy a zenekar tagjai nagyon fiatalok, névsorukat átolvasva pedig azt vettem észre, hogy sokfelől érkeztek. Fontos tulajdonságok ezek egy zenekar esetében?
– Ez határozott célom. Ha új embereket ismerünk meg, nyitottabbak, rugalmasabbak, barátságosabbak, mondhatnám, mosolygósabbak leszünk, és ettől egész egyszerűen jobban is játszunk. A régi iskola azt mondja, hogy egy zenekar hangzása akkor érik be, ha húsz éven keresztül ugyanazok játszanak egymás mellett. Én azonban inkább abban hiszek, hogy a folyamatos keveredés tesz jót az együttesnek.