„A hétköznapokban nem szoktam gyilkolni”

A Kolozsvári Magyar Opera vendégjátékai után Sándor Csaba budapesti bemutatókban is egyre gyakrabban tűnik fel. A HungarianLateNight premierje kapcsán pályája kezdetéről, fontosabb szerepeiről és az operanépszerűsítés fontosságáról is beszélgettünk a fiatal basszbaritonnal. KONDOR KATA interjúja

Sándor Csaba
Sándor Csaba

– Az éneklés iránti érdeklődésed először a népdalok felé fordult. Hogyan kezdtél énekelni, és mikor tértél át az operára?

– Az ember gyerekként nem nagyon szokott rögtön operát énekelni, pláne nem vidéken. Édesanyám énekelt népdalokat, és kétéves koromban, miközben néptáncot tanított, a nyakába vett, tehát igen hamar kapcsolatba kerültem a népzenével, és nagyon megszerettem. Hatodik osztályos koromtól népdalversenyeken vettem részt, amiket megnyertem, az általános iskola után pedig kérdésessé vált, hogyan lehetne folytatnom a népi éneklést – mert én erdélyi vagyok, és ott magasabb szinten nem oktatnak magyar népzenét. Szalay Zoltán néprajzkutató, aki rendszeresen zsűrizett a versenyeken, és így többször is hallott engem korábban, azt mondta, próbáljam meg a klasszikus ének szakot, abból nem lehet baj, legalább megtanulok énekelni, és addig is zenével foglalkozom. Így a középiskolában akadt egy nagyon jó énektanárom, Adorján Attila, vele dolgoztunk négy évig, és időközben megszerettem a klasszikus éneklést és az operát. 12. osztály után megint ott tartottam, hogy nem tudtam, mit is csináljak, mert Romániában nem lehet magyarul fő szakként klasszikus éneklést tanulni, csak zenepedagógiát. Végül hallottam, hogy a Nagyváradi Állami Egyetemen van egy nagyon jó énektanár, akinél Molnár Levente is végzett, így kerültem Marian Boboiához, aki szilárd technikai alapokat tanított nekem, és tovább biztatott, mert néha bizonytalan voltam, érdemes-e az énekléssel foglalkoznom. Kilátástalannak tűnt eleinte az egész, így az egyetem alatt nyáron mindig valami egyebet csináltam, árultam pattogatott kukoricát, dolgoztam szakmunkásként az erdészeknél. De ő azt mondta, az éneklésben tényleg jó vagyok, és érdemes foglalkoznom vele. Nagyváradi tanulmányaim alatt pedig egy fél évet a Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetem hallgatója lehettem részképzésben, ahol Marton Évától sokat tanultam.

– Mikor láttál először élőben operaelőadást?

– Tizenhét éves voltam, amikor a Kolozsvári Magyar Opera turnéján láttam a Rigolettót, Selmeczi György rendezésében, akinek azután több operájában énekeltem, meg a rendezéseiben is. Érdekes, hogy később, amikor a Kolozsvári Magyar Operának tagja lettem, énekeltem is ugyanabban a Rigoletto-előadásban.

Sándor Csaba a kolozsvári Figaro házassága-előadásban (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)
Sándor Csaba a kolozsvári Figaro házassága-előadásban (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)

– Hogyan folytatódott az énekesi pályád?

– A nagyváradi tanulmányaim után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián végeztem el a mesterképzést Marius Budoiu osztályában. Azután Kolozsvári Magyar Operában kezdtem a pályafutásomat, most is ott vagyok tag, nagyon sok szép emlék köt oda. Először egy évig énekkari tag voltam, mert ott az a szokás, hogy

ha valaki előzőleg nem énekelt máshol, berakják az énekkarba, hogy egy picit szokja meg a légkört, dolgozzon együtt emberekkel, tanulja meg, hogyan kell a színpadon járni és létezni.

Nagyon hálás vagyok, mert jó alapot kaptam, és sok barátot szereztem, akik segítőkészek, és nagyon hasznos a véleményük egy-egy darab kapcsán, elmondják, mi tetszett nekik. Fiatalon kerültem be, sok kollégám úgy hívott: „a gyermek”. Tényleg vannak ott olyanok, akik a szüleim lehetnének. Az első mű, amiben énekeltem, még énekkarosként, Az álarcosbál volt, egy Erkel színházi vendégjátékon debütáltam, nem is Kolozsváron. Érdekes egybeesés, hogy közben szólistaként a Kolozsvári Román Operában is kaptam egy szerepet, Tomot, szintén Az álarcosbálból. Azután elkezdtem járni Iași-ba, Bukarestbe is fellépni.

Schaunard a kolozsvári Bohéméletben (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)
Schaunard a kolozsvári Bohéméletben (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)

– Említetted a Selmeczi Györggyel való közös munkát. Elég széles a repertoárod, hiszen több kortárs műben is szerepeltél, ugyanakkor Mozart- és Puccini-operákban is színpadra léptél. Mi áll hozzád a legközelebb?

– Az ember igyekszik legjobb tudása szerint megcsinálni, amit osztanak neki. A klasszikusok a nagy kedvenceim, bár mostanában a kortárs operák is megtaláltak, érdekes, hogy ilyen sok fellépésem van belőlük. Azonkívül nagyon szívesen és gyakran énekelek oratóriumokat is, a kolozsvári Szent Mihály templom kórusával, ahová barátom, Dr. Potyó István karnagy gyakran meghív, a Visszhang Kórussal, vagy a brassói Fekete templomban is többször léptem fel.

– Most is kortárs premierre készülsz, Mezei Gábor Péter A ravatallal szemben című operájának ősbemutatójára. Mesélj egy kicsit erről a műről!

– Nagyon érdekes a darab (amelynek a librettóját egyébként Anger Ferenc, az Operaház művészeti igazgatója írta), olyan, mint egy pszichothriller: egy testvérpár éppen az apa temetéséről érkezik haza, ahol a kisebbik lány látott egy férfit, és később öngyilkosságba kergeti a nővérét, hogy újra láthassa őt. Az első felvonás a két nővér közti kapcsolatról szól, az apjukhoz fűződő furcsa viszonyról. A második felvonásban tűnök fel én, megjelenik az a férfi, aki a ravatallal szemben állt – innen a cím. Kiderül, hogy az édesapa egy üzleti szerződést kötött velem, ami miatt öngyilkos lett. Nem mondom el, azután mi történik, de érdekes a végkifejlet. A hugica a nővérét ölte meg, az apa azért halt meg, mert én juttattam a csődbe, és a mások haláláért felelős két szereplő végül összetalálkozik.

A zene is a pszichothriller-világot idézi fel, vagy egy horrorfilmet. Hozzám különösebben nem áll közel ez a világ, a hétköznapokban nem szoktam gyilkolni (nevet).

Ugyanakkor érdekes tapasztalat, és kíváncsi vagyok, a közönség hogyan fogadja majd. Nagyon párbeszédszerű az egész opera, érdekes kihívás volt a rendezőnek, Székely Krisztának is megoldani, de nagyon jó ötletei voltak. Remélem, hogy végül sikerül átadni a mű mondanivalóját.

Erwin Schrott (Don Giovanni), Szemere Zita (Zerlina) és Sándor Csaba (Masetto) (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)
Erwin Schrott (Don Giovanni), Szemere Zita (Zerlina) és Sándor Csaba (Masetto) az Erkel színházi Don Giovanniban (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

– A közelmúltban Don Giovannit is megformáltad, a Primavera-sorozat egyik vendégjátékában Budapesten is láthatunk majd benne. Hogyan kerültél kapcsolatba a szereppel?

– Ha ki kellene választanom azt a pillanatot, amikor elhatároztam, hogy operaénekes leszek, az lehetne, mikor az interneten először láttam a Don Giovanni vacsorajelenetét. Ferruccio Furlanetto volt Leporello, Samuel Ramey Don Giovanni és Kurt Moll a Kormányzó. Ez a felvétel ma is elérhető, egymillió feletti nézettsége van, nagyon erős és hatásos. Az első felvétel, amit korábban láttam, egy szabadtéri Carmen-előadás volt, furcsa rendezésben, és csak egyetlen mély hangú férfi volt benne, így nem voltam benne biztos, hogy tetszik nekem az opera műfaja. Aztán jött a Don Giovanni, benne három mély hangú férfi, Mozart csodálatos zenéje, és teljesen elvarázsolt ez a világ. Évekkel később, Nagyváradon, amikor végeztem az egyetemen, Leporello szerepével államvizsgáztam, utána pedig a Magyar Állami Operaház felkért, hogy énekeljek Masettót – így ekkor már két szerepet tudtam a darabból. Aztán Kolozsváron ugyancsak Selmeczi György rendezésében a címszerepre tűztek ki. Nem én vagyok az egyetlen, aki több szerepet énekelt az operából: Ildebrando D’Arcangelo, Bryn Terfel, Furlanetto is így volt, vagy Erwin Schrott, akivel szerepeltem is együtt. Annyira szeretem ezt az operát – nem mondom ugyan, hogy bármit énekelnék belőle, hiszen női szerepek is vannak (nevet), de nagyon szívesen szerepelek benne. Sokféle rendezésben lehet elképzelni, Don Giovanni hol elegánsabb, hol vadabb, rámenősebb, energikusabb, máskor finomabb, vagy mindez sorra kerülhet egyetlen előadáson belül is. Például Selmeczi György a rendezésében az elegáns, kulturált Don Giovannit képzelte el. Bukarestben tíz nappal később szerepeltem benne, ott egy teljesen őrült, eszement, „ide nekem a világot is, az összes nőt megeszem”-típusú karaktert játszottam. Rengeteget olvastam róla, nagyon sok felvételt néztem, elemeztük sokféle szemszögből. És az is hatással volt rám, hogy Masettóként láttam Schrottot vagy Haja Zsoltot, Bretz Gábort, és Leporellóként is vizsgáltam az egészet. Jövőre Bukarestben Andrei Şerban, a híres román rendező készít egy Don Giovannit, ott fogom ismét énekelni a címszerepet.

A kolozsvári Don Giovanni címszerepében (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)
A kolozsvári Don Giovanni címszerepében (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)

– Ha teljesen rajtad múlna, Don Giovanni melyik oldalát emelnéd ki?

– Az eleganciát, a furfangosságot, a szeretetvágyat, ami őt vezérli. Vitatott ugyan, hogy szereti-e valójában a nőket, vagy csak a pillanatnak él; azt mondja, aki egyhez hű, az a többihez hűtlen, a nők nem értékelik az én jó természetemet. A varázsa és a magával ragadó energia foglalkoztat benne. Minden pillanatot igazán megél, és szembemegy a halállal is, ő nem változik meg, csak a mának él. „Vivan le femmine, viva il buon vino!” – éljenek a nők, éljen a bor.

Bizonyára a koromból adódóan is a fiatal, magával ragadó, energikus Don Giovannit keresem, de biztos, hogy tíz év múlva teljesen másképp fogom játszani.

– Bukarestben szerepeltél még egy Bohéméletben is, sztárszereposztásban. Hogyan kerültél ide, és hogy érezted magad?

– Előtte Budapesten is szerepeltem mindkét Bohéméletben, hatalmas élmény volt. Régi vágyam volt, hogy bekerüljek a nagyon szép, Nádasdy-féle rendezésbe. Azt is szerettem volna, hogy Molnár Leventével énekeljek benne, mert ő sokat segített nekem a pályámon, és biztatott. Nagy öröm, hogy ez pont karácsonykor teljesült, ráadásul olyan is előfordult, hogy előtte délelőtt még Papagenót játszottam, aztán aludtam egy nagyot, és este jött a Bohémélet – nagyon intenzív nap volt. Szóval Budapesten is sztárszereposztással ment a darab, hiszen Levente mellett Bretz Gábor és más, jelentős énekesek szerepeltek benne.

Bukarestbe pedig úgy kerültem, hogy az ottani igazgatónő ismert engem Iași-ból, mert az ottani operaházat vezette korábban, ahol szintén Schaunard-t énekeltem, amiben aztán megszerettek, és visszahívtak többször is. Amikor az igazgatónő a Bukaresti Opera vezetője lett, felhívott, hogy menjek el egy meghallgatásra. Éppen Budapesten próbáltam akkor, odarepültem, és elég fáradtan énekeltem egyet, a nagyjából 140-160 további énekes között. Utána már az volt a nehéz, hogy időpontot találjunk, mikor érnék rá előadásban szerepelni, és mivel ekkor már Kolozsváron kitűztek a Don Giovanni címszerepére, ők is arra kértek fel. Hatalmas feladat és lehetőség volt, ugyanakkor féltem is tőle, mert a Bukaresti Operaház a legrangosabb Romániában. Második alkalommal pedig a Don Giovanni mellett a Bohéméletben is szerepeltem, Anita Hartiggal és Teodor Ilincăi-vel, akik lenyűgöző énekesek, gyönyörű volt, amit játszottak ketten a színpadon. Ez lett életem egyik legszebb előadása.

Schaunard-ként a bukaresti Bohéméletben
Schaunard-ként a bukaresti Bohéméletben

– Említettél egy esetet, amikor egy nap alatt két előadásban szerepeltél. Időnként nagyon sűrű a beosztásod, hogyan lehet ezt bírni?

– Másfél éve dolgozom Marton Melindával, a Kolozsvári Magyar Opera énekművészével, aki már tíz éve a Magyar Rádió Énekkarának hangképző tanára is, vele kidolgoztunk egyfajta technikát. Nem azt mondom, hogy már tudok énekelni, hanem folyamatosan tanulom, de ez a sok előadás némi bizonyosságot is jelentett számomra, hiszen ennyi mindent, ilyen sűrűn nem lehet elénekelni, ha az embernek nem jó a technikája. Az énektanárom sokat jár Kolozsváron és Pesten is, van, hogy bejön főpróbára, meghallgatja az előadásokat, boncolgatjuk, mit hogyan csináltam, néha pedig letol, amikor én azt hittem, hogy nagyon jól sikerült valami (nevet).

Ha ennyi mindent kell csinálni, csak eszem, alszom, énekelek és készülök, ilyenkor nem lehet egyébbel foglalkozni, nem lehet hajnalig mulatni – pedig imádom a táncházat, a népzenét, a mai napig az jelenti a szórakozást nekem.

És persze ott a párom, aki segít és támogat ilyenkor, tehát vannak emberek, akik szeretnek és vigyáznak rám, hogy minden rendben legyen. Ő szintén zenész, bár nem énekes, de A varázsfuvolát is megnézte háromszor, és elmondta, hogy mi az, amiben fejlődtem. Nagyon jó, hogy vannak olyan emberek, akik szeretettel figyelnek rám, és segítenek, hogy minél jobb legyek. Kolozsváron ilyen Nagy Ibolya korrepetitor, vele sokat dolgoztam, rendkívül alapos mindig; az ember azt hinné, hogy tudja a Bohémélet Schaunard-jának szerepét, de ő képes megmutatni, hogy lehet még jobban előadni. Ebben a hivatásban mindig kell és lehet is fejlődni.

– Elénekelted a Leánder és Lenszirom férfi címszerepét is. Mennyiben szokatlan feladat gyerekek előtt szerepelni?

– Amikor az ember játszik, arra törekszik, hogy a lehető leghitelesebb legyen, jól formálja meg a karaktert, életre keltse a színpadon.

Nem mondom, hogy gyerekeknek játszani nagyobb kihívás, mert nem hiszem azt, hogy másként kellene szerepelni előttük. Ugyanolyan odaadással, őszintén kell, mint egyébként. Viszont nagyon erősek az érzékszerveik, mindenre figyelnek, érzékenyek, úgy is mondhatnánk, hogy nehezebb őket becsapni.

De nem is arra törekszünk. Élénkebb a reakciójuk is, többet nevetnek, tapsolnak, jobban hallod, hogy mi történik lenn a nézőtéren. Volt egy eset A varázsfuvola előadása közben: Papageno éppen fel akarja akasztani magát, mondtam, hogy csak hármat számolok, visszaszámoltam, és a három után vettem a kötelet a nyakamba, mire a síri csendben megszólalt egy kisgyerek: „Légyszi, ne!” Akkor persze mindenki nevetett. Azért is különleges ez a kihívás, hiszen később ők lesznek azok, akik operába járnak. A gyerekoperák – Parázsfuvolácska, Leánder és Lenszirom – nagyon jók arra, hogy közelebb vigyék őket az opera világához.

Schaunard a kolozsvári bohéméletben (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)
Schaunard a kolozsvári Bohéméletben (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)

– Azt olvastam rólad, hogy operanépszerűsítéssel egyébként is szívesen foglalkozol. Mesélj egy kicsit erről a tevékenységedről!

– Vidékről származom, ahol nem annyira ismerik az operát, ami teljesen érthető, hiszen egy operaelőadást nehéz szállítani. Amikor a Kolozsvári Magyar Opera turnéra indul, minimum két busz és egy kamion megy, viszik a díszleteket, jelmezeket, zenekart, énekkart, öltöztetőket, díszítőket, szólistákat… Ehhez rengeteg pénz kell. A Communitas Alapítványnak volt egy pályázata, amin azzal a céllal vettem részt, hogy olyan helyeken énekelhessek, ahol nincs opera vagy klasszikus zene. A bátyám a Csíkszentsimoni Fúvószenekar karmestere, nekik van egy-két opera- és operettátiratuk, ezért kitaláltuk, hogy velük, meg László Katával, egy volt osztálytársammal, aki zongorista, csináljuk meg a koncertet. Én állítottam össze a műsort, végig beszéltem és énekeltem, olyasmi volt ez, mint egy egyszemélyes színház. Volt benne opera, operett, musical, mindegyikről beszéltem egy kicsit, hogy melyik műfajra mi jellemző. Nagyon jó tapasztalat volt, jó volt a visszhangja is. Egyes dallamokat ismertek is az emberek, velem dúdolták például a Csárdáskirálynőből a Jaj, cicát, vagy a Torreádor-dalt. Ha időm engedi, biztos, hogy csinálok még ilyet. Azt szoktam mondani, hogy az emberek ugyan azt hiszik, nem szeretik az operát, de valójában nem ismerik, vagy nem láttak elég jó előadást. Hiszen ahhoz nagyon jónak kell lennie a díszletnek, a jelmeznek, a rendezésnek, a karmesternek, az énekeseknek… Nagyon sok a buktató, de ha minden összeáll, akkor megszületik a csoda.

A kolozsvári Figaro házasságában (Fotó: Kolozsvári Magyar Opera)
A kolozsvári Figaro házasságában (Fotó: Kolozsvári Magyar Opera)

– Mesélj még nekünk a terveidről, vágyaidról, szerepálmaidról!

– Mindig az a legfontosabb, amin éppen dolgozom, most éppen A ravatallal szemben című operából a Férfi megformálása az. Érdekes kihívás a Don Giovanni is rengetegféle szemszögből: Leporello, Masetto és Don Giovanni… Jövőre énekelni fogom a Così fan tutte Guglielmóját, ami remekül illik az én basszbariton hangomhoz. Aztán mivel szerepeltem Novák Péter Figaro házassága-rendezésében Kolozsváron, most folynak tárgyalások, hogy szintén az ő produkciójában énekeljünk Molnár Leventével egy olyan Don Giovannit, ahol Molnár Levente lenne a címszereplő, én pedig Leporello.

Egyszer majd nagyon szeretném a Faust Mefisztóját is megformálni, vagy Scarpiát

– nem azért, mert negatív karakterek, hanem mert érdekelnek, Puccini zenéje pedig nagyon tetszik, és sokat olvastam róla. Don Giovanni, Figaro is a szerepálmom volt, ezek már megtaláltak. Sok dolog van, amiről még nem mondanék ki, hogy szeretném, de ha sikerül, ha nem, már boldog vagyok, mert nagyon sok minden adatott meg eddig is – olyan dolgok, amiket soha nem is reméltem.

Fotók: Kolozsvári Magyar Opera; Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház