„A hangfaj nem elhatározás kérdése”- Ágai Karola

A művésznő nemrég egyszerre ünnepelte operaházi tagságának 50. évfordulóját és születésnapját. Ebből az alkalomból köszöntötte őt az Operaház, kollégái és tisztelői, és mi is ezt az alkalmat ragadtuk meg, hogy pályájáról, emlékeiről kérdezzük Ágai Karolát. BÓKA GÁBOR interjúja

Ágai Karola 50. évfordulóján (Fotó: Éder Vera)
Ágai Karola 50. évfordulóján (Fotó: Éder Vera)

 Kezdjük talán egy emblematikus szereppel: ha van alakítás, amiről egyértelműen mindenkinek Ön jut eszébe, úgy az az Éj királynője A varázsfuvolából – ezzel kezdődött és ezzel is végződött pályafutása. Mondhatjuk, hogy egy nagy álom teljesült, amikor megkapta a szerepet? 

– Való igaz, ezzel robbantam be az Operaházba 1955-ben. Hogy nagy álom volt-e? Az volt, noha magam nemigen hittem benne, de legalábbis magamtól nem mentem volna be az Operaházba próbát énekelni – ha drága tanárnőm, Révhegyi Ferencné – Olga néni – nem készítette volna elő Tóth Aladárnál az utat. Akkoriban is, ahogy általában a világon mindenütt Éj királynője-hiány volt. Tóth Aladár igazgató nagy Mozart-tudós volt, különösen szerette a Mozart-operákat. A varázsfuvola folyó előadás volt, de ennek a szerepnek a kiosztásával bizony gondok voltak. Olga néni tehát kért egy időpontot, el is mentünk. Tóth Aladár nagyon szigorú volt, különösen Mozartot illetően. „Jó, jó” – mondta, de azért adott egy-két utasítást, és kért, hogy egy hónap múlva menjek vissza. Visszamentem, megint meghallgatott, megint adott egy-két instrukciót. Harmadszorra azt mondta, meg akar hallgatni színpadon is, hogy átviszi-e a hangom a zenekart. Kitűzött tehát egy időpontot, és egy délelőtti zenekari próba végén meg is történt az újabb meghallgatás. Orosz Júlia ott ült a nézőtéren, és oda is szólt az igazgatónak: „Aladár, vegye fel ezt a kislányt, hiszen nincs Királynőnk”. „Gondolja, hogy fel kéne venni?” – kérdezett vissza Tóth Aladár. „De mennyire, hogy gondolom” – felelte Orosz Júlia. És – nem vettek föl. Viszont felkérést kaptam mint vendégművész, ettől fogva sorozatban énekeltem az Éj királynőjét.

– Közben volt egy állandó munkahelye is… 

– Akkoriban a Honvéd Művészegyüttes szólistája voltam; nemegyszer előfordult, hogy vidéki turnéról kellett visszafordulnom, hogy este beugorjak a megbetegedett kolléganő helyett A varázsfuvolába – sejthetik, milyen „könnyű” volt egész napos oda-vissza utazgatás után elénekelni ezt a „kis” szerepet… Nos, így telt el másfél év. Aztán az 1956-os forradalom után új igazgatója lett az Operaháznak, Palló Imre. Neki is próbát kellett énekelnem, Isten tudja, hány Éj királynője után. Nem is akartam elmenni. Ez megint tanárnőm ötlete volt, ő beszélt rá. Meg is lett az eredménye: végre szerződtettek ösztöndíjasnak. Ez 1957 októberében történt, decemberben pedig már meg is kaptam második szerepemet, Olympiát a Hoffmann meséiből. Vagyis idén csak a tagságom ötvenedik évfordulóját ünnepeltem, operaházi debütálásom már ötvenkét esztendővel ezelőtt történt…

Olympia szerepében (Fotó: Ők ketten - Ágai Karola és Szendrey-Karper László élete és művészete)
Olympia szerepében (Fotó: Ők ketten – Ágai Karola és Szendrey-Karper László élete és művészete)

Így zajlott tehát a kezdet. Aztán csakhamar bekerültem a vérkeringésbe: 1958-ban volt az Operaház moszkvai vendégjátéka, oda már engem is magukkal vittek, mivel a Hoffmann is műsoron volt. Olympiaként akkora sikert arattam, hogy meg kellett ismételnem az áriát, ami egészen ritka dolog. Persze annak idején az ismétlések általánosabbak voltak, mint ma, a Lammermoori Lucia szextettjét is sokszor kellett ismételnünk. Ma már hiába tapsolnak, tovább kell menni, nem szakítják meg a zene folyamatát. Akkoriban azonban a közönség megkapta a lehetőséget, hogy még egyszer meghallgassa, ami nagyon tetszett neki. Mi pedig szívesen ismételtünk.

– A Hoffmann meséiben aztán később mind a négy női szerepet alakította. Melyik volt közülük a kedvenc? 

– Való igaz, később beálltam mind a négy szerepbe – nagy örömmel tettem, én szerettem volna kipróbálni magam. Hogy melyik volt a kedvencem közülük? Talán Antónia jelenetében vannak a leggyönyörűbb zenék. Giulietta egy kacér nőszemély, de a karaktert ott is magamévá kellett tenni. Ez utóbbi esetben nem is annyira a szerep maga volt fárasztó, mint inkább az átöltözés és az átmaszkírozás. Akkor ugyanis még a velencei kép volt középen, és sok sminkkel, vörös parókával kellett játszani Giuliettát, ami után a kis, sápadt, halálán lévő, szőke Antónia következett.

– Másik darabban is előfordult, hogy több szerepet is alakított: a Hunyadi Lászlóban például mind Szilágyi Erzsébetként, mind Gara Máriaként bemutatkozhatott, ráadásul felváltva énekelte a két szerepet. Erre hogyan került sor? 

– A színház engem elsőként Szilágyi Erzsébetre tűzött ki. Ugyanakkor Szegeden, a Szabadtéri Játékokon pedig Gara Máriát kérték tőlem. És miután ott elénekeltem Máriát, a színház is felkért, hogy a következő felújításon ezt a szerepet énekeljem. Ezután valóban felváltva énekeltem a kettőt, mikor hogy hozta a színház szüksége. Persze nem úgy, hogy egyik nap ezt, másik nap azt – mindig volt egy-két hét pauza a kettő között, hiszen eléggé eltérő szerepekről van szó. Így azonban meg tudtam oldani. Mindkettőt nagyon szerettem, de a Bánk bán Melindáját talán még náluk is jobban… 

Szilágyi Erzsébet 1967-ben (Fotó: MTI)
Szilágyi Erzsébet 1967-ben (Fotó: MTI)

– …Amely szerep rehabilitációja az Ön nevéhez fűződik, hiszen az 1969-es felújításon hosszú idő után először hangzott el húzások nélkül, eredeti formájában a Tisza-parti jelenet…

A Bánk bánban Melis Györggyel és Simándy Józseffel (Fotó: Ők ketten - Ágai Karola és Szendrey-Karper László élete és művészete)
A Bánk bánban Melis Györggyel és Simándy Józseffel
(Fotó: Ők ketten – Ágai Karola és Szendrey-Karper László élete és művészete)

– És azóta ismét húzásokkal játsszák… Az előadás alkotói tudták, hogy el tudom énekelni, evidens volt, hogy akkor megcsinálom. Ezzel szemben létezett és létezik egy felfogás, mely szerint a koloratúrák csak amolyan ékítmények, amelyeknek nincs jelentőségük. Dehogyis nincs. Úgy kell előadni, hogy bizonyított legyen: a szerző nem öncélúságnak szánta.

– Eddig főleg koloratúrszerepekről esett szó. Ha azonban visszaugrunk kicsit az időben, meg kell emlékeznünk arról is, hogy kezdetben nem ebbe az irányba képezték a hangját… 

– Olga néni abban volt igazán nagyszerű, hogy mindenkiről pontosan meg tudta állapítani, milyen a hangfaja. Ha csak a szopránokat nézzük, akkor is számtalan típust különböztethetünk meg: van mezzo, van lírai szoprán, drámai szoprán, drámai koloratúrszoprán, lírai, szubrettkoloratúr és így tovább. Miután nekem az átlag koloratúrszopránoknál dúsabb volt a hangom, különösen, ami a középhangokat illeti, ez megtévesztő lehetett első énektanárnőm számára, aki kifejezetten drámai szoprán szerepeket tanított nekem: Toscát, A végzet hatalma Leonóráját… Én azonban mindig éreztem, hogy a magasabb regiszterem az igazi, kifejezetten jólesett ott énekelni. Voltak kisebb fellépési lehetőségek, ilyenkor, ha fizettek, ha nem, én énekeltem, mert nagyon élveztem. Ezeken szívesen tűztem műsorra Strauss Tavaszi hangok című keringőjét, abban jól lehetett kolorálni. Ő azonban megtiltotta az ehhez hasonló számokat, nehogy elvékonyodjon a szép középfekvésem.

A varázsfuvolában a 25. jubileumon, 1983-ban (Fotó: MTI)
A varázsfuvolában a 25. jubileumon, 1983-ban (Fotó: MTI)

De én azért csak énekeltem továbbra is a keringőt, ami persze csakhamar tanárnőm tudomására jutott – meg is kaptam a magamét. Én azonban hűséges típus vagyok, és bíztam a mesteremben. Közben már tagja voltam a Rádióénekkarnak, ott egy kedves kolléganőm rábeszélt, hogy menjek el egyszer Olga nénihez, csak egyetlen meghallgatásra – nem veszi rossz néven, ha nem maradok nála, de talán tud adni néhány tanácsot. Ez volt a szerencsém, mert ő első hallásra megmondta, hogy drámai koloratúrszoprán vagyok. De hozzá kell tennem: első énektanárnőm is kiváló mester volt, nagyon sok kiváló növendék, későbbi operai tag került ki keze alól. Valójában nem könnyű feladat bizonyos esetekben a hangfaj kétséget kizáró módon való meghatározása. Persze ezek elég nehéz dolgok. Az ’56-os Varázsfuvolában például Sárdy János Papagenót énekelte…

– Ami baritonszerep, noha Sárdy tenor volt… 

– Nos, valójában bariton volt, világos, magas bariton, de legalábbis „Zwischenfach”. Lehetősége nyílt, és tenorrá képezte magát, így a Mesterdalnokok Dávidját is kiválóan elénekelte. De láttam sajnos rossz példákat is. Nevet nem mondok, de egy kifejezetten lirissimo tenor, aki gyönyörű előadásokat produkált a neki megfelelő szerepekben, egyszer csak úgy gondolta, hogy vált, és elkezdett hősi szerepeket énekelni – nem sokáig. Az ember nem erőszakolhatja meg magát, a hangfaj nem elhatározás kérdése. Sajnos elég negatív példát láttam és látok arra, hogy ha valaki nem marad a saját hangfajánál, az egy idő után megbosszulja magát, s hamarabb ér véget a pályája, mint kéne. Aki magától erre nem jön rá, vagy nem fogadja meg mások tanácsát, az menthetetlen. Persze ha az ember fiatal, úgy gondolja, ide nekem az oroszlánt is. És tény, hogy fiatalos energiával sok mindent meg lehet oldani. A fiatalos lendület fontos és jó is, de kell, hogy legyen önkontroll. Nekem is volt olyan esetem, hogy nemet kellett mondanom. A rózsalovag Tábornagynéjára kértek fel – miközben abban nekem Sophie-t kellett volna énekelnem. Csak akkor vállaltam volna el, ha írásban biztosítanak, hogy két héttel előtte és utána nem tűznek ki A varázsfuvolába. Így aztán nem is került rá sor.

– Szerencsére azonban Richard Strauss írt egy valódi koloratúr-főszerepet is… 

– Zerbinetta Az Ariadné Naxosz szigetén című operából… Ez a szerep volt pályafutásom koronája. Nagyon nehéz szerep, de igazán a szívemhez nőtt, a mai napig bennem él. Csodálatos előadások születtek Ferencsik Jánossal. Hogy ő micsoda karmester volt, azt persze nem nekem kell most elmondani. A nehéz koloratúrás részeknél mindig fokozottan figyelt rám. Azt mondta: „Itt maga a karmester, mert maga kötéltáncot jár.” Ez mutatja az igazi nagy muzsikust: nem csak dirigens, de partner is. Ferencsik mellett Lukács Ervin is ilyen volt. 

Ferencsik Jánossal (Fotó: Ők ketten - Ágai Karola és Szendrey-Karper László élete és művészete)
Ferencsik Jánossal (Fotó: Ők ketten – Ágai Karola és Szendrey-Karper László élete és művészete)

– Zerbinetta indította el az utat a Metropolitan felé, no meg egy kalandos előéneklés is…

– Valóban ez a szerep volt a belépő a Metbe. De ez önmagában még nem volt elég. Ahogy annak idején itthon sem volt elég, hogy valaki igazolta, hogy jó vagyok, itt is próbát kellett énekelni. Annak idején az intendáns minden évben átjött Európába, hogy meghallgasson néhány énekest, akiket az itt felkért agentúrák évad közben kiszemeltek. Őket aztán meghívták egy kis milánói színházba próbaéneklésre. Én is így kerültem oda. Zerbinetta áriáját kérték tőlem, de abból is csak a legnehezebb részeket.

– Aztán az előéneklés után irány New York? 

– Nem sokkal később megjött a szerződés, következő februárban – 1969-ben – pedig már sor is került a fellépésekre.

– Az elsőre a tervezettnél egy héttel korábban… Ehhez, gondolom, erős idegekre volt szükség. 

Violetta 1970-ben (Fotó: MTI)
Violetta 1970-ben (Fotó: MTI)

– A Jóisten ajándéka, hogy sosem voltam lámpalázas típus, a legváratlanabb helyzetekben is fel tudtam találni magam – emiatt irigyeltek is a kollégák. Így hát aznap este sem jöttem zavarba, pedig a körülmények cseppet sem voltak biztatóak. Egész pályám során nagyon szigorúan vettem, hogy ha este előadás, akkor egész nap szilencium: nem megyek el otthonról, nem telefonálgatok. Azon a bizonyos februári napon viszont egész nap a városban sétálgattam és vásároltam férjemmel, Szendrey-Karper Lászlóval, utána ebédeltünk, majd lepihentünk. Délután aztán telefonált az igazgató, Rudolf Bing, hogy az aznap esti előadás Luciája, Anna Moffo indiszponált, és elképzelhető, hogy be kell ugranom helyette az őrülési jelenetbe. Végül Moffo erőt vett magán, és nem adta meg a sanszot azzal, hogy félbehagyta volna az előadást – nekem mindenesetre ott kellett lennem ugrásra készen. Így került sor aztán a bemutatkozásomra is, mert Moffo a következő előadását már csakugyan lemondta. De ott is leginkább a miatt izgultam, hogy a közönség hogyan fogadja majd a lemondás hírét. A bejelentés után udvarias taps hangzott fel, ez pedig megnyugtatott. Előadás közben mutogatták nekem, hogy merre kell majd mennem, merről érkeznek majd a többiek, hol szokott beakadni a többi művésznő cipősarka a deszkák közé – semmit nem láttam addig a színpadból. Márpedig egy ekkora színpadon ennyi információ édeskevés. Arról nem is beszélve, hogy egy fél hanggal lejjebb kellett énekelni az első áriát, mert a Metropolitannek ebben a hangfekvésben voltak meg a kották. Zenekari próbám sem volt, még a fuvolistával sem tudtuk összepróbálni az őrülési jelenet kadenciáját – csak a szünetben, az öltözőben.

– Vagyis a legendás Metropolitan-beli tökéletesség akkor még nem egészen úgy festett, mint manapság? 

– Ez inkább a szakszervezeti előírások szigorúsága miatt volt. Miután az egyetlen zenekari próbán, aminek a végén legalább a fuvolistával próbálhattam volna, teljesen kitöltötték a munkaidőt, egy perccel sem dolgozhattak tovább, mindenkinek haza kellett menni – és nagyon sajnálták. Ugyanakkor itt kell megemlítenem, hogy sok segítséget is kaptam. Hihetetlen, de mindenhol a világon van magyar! A szabászműhelyben például egyszer csak magyarul szólítottak meg. Egyik előadásomon Alisát szintén magyar énekesnő, Ordassy Sári énekelte. De ott volt Carelli Gábor is, és a nézőtéri felügyelő, Krénusz József, akik mind nagyon odafigyeltek rám.

Portré 1971-ből (Fotó: MTI)
Portré 1971-ből (Fotó: MTI)

– Az idő tájt nem kis szenzáció volt, hogy egy magyar énekesnő New Yorkban szerepelhetett… 

– Valóban, ez akkoriban csodaszámba ment, főleg úgy, hogy férjemet is kiengedték velem. Kaptunk is számos ajánlatot, hogy maradjunk ott, ez azonban azzal járt volna, hogy le kellett volna adnunk az útlevelünket. Márpedig azzal a tudattal kint maradni, hogy ezzel örökre bezárom magam mögött a hazám kapuját – számunkra végzetes lépés lett volna. Hazajöttünk, magunk mögött hagyva a világkarrier lehetőségét.

– Hogyan sikerült idecsábítania Metropolitan-beli partnerét, Nicolai Geddát? 

– Nem volt könnyű, Gedda semmiképp sem akart kommunista országban fellépni. Én azonban sokat győzködtem, hogy a közönség nem tehet arról, milyen politikai rendszer van Magyarországon, és hogy minden bizonnyal jól fogja érezni itt magát. Végül is elfogadta a meghívást, de csak azzal a feltétellel, ha velem énekelhet. Megtisztelsz – mondtam. Nagyon aranyos ember, és nagy művész, tüneményes kolléga. Árad belőle a művészet. Ez adottság, de azt hiszem, ehhez elengedhetetlen, hogy valaki emberileg is nagyszerű legyen. Van egy fényképem, ami Gedda pesti Faust-vendégszereplésén készült. Meg se kell szólalni mellé, a kép pontosan megmutatja, hogy mit fejez ki rajta Gedda, miről szól az, amit akkor éppen énekelt. Benne van minden: a fiatalság, a szerelem, a boldogság, az élet. Ebben az egy mozdulatban. A lelke van ott azon a fényképen. Vele egész előadáson létrejött az a bizonyos pingpongjáték: ütöttem a labdát, aztán visszakaptam. Máskor hiába ütöm a labdát – az csak lepattan. Pedig a kölcsönösség lenne a mi művészetünk lényege… A Fauston kívül a Rigolettóban, a Luciában és a Traviatában is felléptünk együtt Budapesten. Az első siker meggyőzte, és attól kezdve szívesen tért vissza. Belátta, hogy szép és fontos az elvekért kiállni, ám a közönséget nem szabad megbüntetni.

A Luciában Nicolai Geddával (Fotó: Ők ketten - Ágai Karola és Szendrey-Karper László élete és művészete)
A Luciában Nicolai Geddával (Fotó: Ők ketten –
Ágai Karola és Szendrey-Karper László élete és művészete)

– Geddán kívül még sok neves vendégművésszel léphetett fel, köztük José Carrerasszal is. Ha jól tudom, ennek a fellépésnek a története nem zárult le az utolsó függönnyel. 

– Nem is értem… Megvan nekem az előadás felvétele, azon is hallható, hogy olaszul énekeltem akkor a szerepet. Ő viszont jóval később azt írta a könyvében, hogy sehonnan sem kapott segítséget, mindenhonnan csak magyar szót hallott. Valóban, rajtam kívül mindenki magyarul énekelt, hiszen akkoriban magyarul mentek nálunk az előadások, én azonban éppen rá való tekintettel énekeltem aznap eredeti nyelven. Ő vagy nem emlékszik már erre – vagy más írta helyette a könyvet. Egyébként szép előadás volt.

– Érdekesek lehettek ezek a kétnyelvű előadások… 

– Régen előírás volt, hogy mindent magyarul kellett énekelni. A színházban még csak-csak előfordult időnként, hogy külön engedéllyel egy vendégművész kedvéért valamit eredeti nyelven énekelhettem, a rádióban azonban minden szigorúan magyarul hangzott el. Ennek persze művészi okai is voltak: nem mindenki képes anyanyelvi szinten énekelni idegen nyelven – inkább legyen szépen magyarul, mint erős akcentussal eredetiben. Meg aztán szövegvetítő sem volt még, a közönség pedig jobban tudta követni a cselekményt, ha értette, ami elhangzik a színpadon. Annak idején több gondot fordítottak arra, hogy érteni lehessen az énekesek szövegét. Olga néni például, akármilyen magasan is kukorékolt az ember, megkövetelte, hogy minden hangzó tiszta és érthető legyen. Egyébként szerettem magyarul énekelni. Bizonyos fordítások irodalmi értékűek voltak, például Nádasdy Kálmán Manon-fordítása – mindig szívesen hallgattam. Az eredeti nyelvű előadásokkal sajnos a szép fordítások is elvesztek. 

Violetta 1970-ben (Fotó: MTI)
Violetta 1970-ben (Fotó: MTI)

– Ha már a Rádióról esett szó: voltak olyan szerepek, amelyeket csak hangfelvételen énekelt. Ilyenkor nincs lehetőség több előadáson keresztül begyakorolni a szerepet – csak egy előadás van, az azonban az örökkévalóságnak. 

Latabár Kálmánnal (Fotó: Ők ketten - Ágai Karola és Szendrey-Karper László élete és művészete)
Latabár Kálmánnal (Fotó: Ők ketten – Ágai Karola és
Szendrey-Karper László élete és művészete)

– Természetesen az ilyen felvételeket is rendes próbafolyamat előzi meg, vagyis legalább annyira felkészülten állunk a mikrofon elé, mint amikor egy premieren kell bemutatkoznunk. Jólesett olykor olyasmiben is megmutatni magam, ami nem volt repertoáron, amiben így nem ismerhetett meg a közönség. Donizetti Ritája például nagyon bájos kis opera, nagyon szerettem énekelni. Csakúgy, mint Madame Herzet Mozart Színigazgatójából, ami pedig nagyon kemény énekelnivaló. Az egész operában alig van néhány ária, együttes – de az olyan nehéz, hogy nagyon felkészültnek kell lenni hozzá.  Az is öröm volt ezekben a darabokban, hogy nem volt tragikus befejezésük. Ezért volt kedves A koldusdiák, a Márta, a Szerelmi bájital és A denevér is, amelyeket színpadon is alakíthattam. A denevér Rosalindája különösen szép emlék. Először a Margitszigeten játszottam, Vámos László rendezte azt az előadást. A második felvonás fináléját különösen szépen sikerült megfogalmaznia: ahogy egymás után kapcsolódtak be a szólisták a „Duidu, duidu”-együttesbe, úgy egymás után gyújtották meg a kezükben lévő gyertyákat. Nem volt más világítás, csak a gyertyák, végül mégis fényárban úszott az egész színpad. Nagyon hangulatos volt. Később aztán a mi lakásunkban rendeztük a búcsút az utolsó előadás után, ahol volt erre egy kis reminiszcencia. A teljes szereplőgárda eljött, köztük természetesen Latabár Kálmán is. Akkoriban az Andrássy úton laktunk. A lakásban és a teraszon is csak gyertyák égtek. A taxisok pedig, akik egymás után hozták a vendégeket, ahogy meghallották a házszámot, már tudták is, hová kell menni: azt hitték, a francia nagykövetségre, ahol éppen fogadás van. Ugyanis valóban a közelünkben volt a francia nagykövetség…

– Ma is nyomon követi az Operaházban zajló eseményeket? 

A Székely Mihály emlékplakett átadásán 1969-ben (Fotó: MTI)
A Székely Mihály emlékplakett átadásán 1969-ben
(Fotó: MTI)

– A premiereken rendszeresen ott vagyok – sajnos egyre kevesebb van belőlük. Néha-néha más előadásokra is elmegyek Sajnos egyre kisebb a repertoár. A hangulat sem olyan már, mint régen. Gondoskodó vezetésre lenne szükség, mert az elmúlt évek zűrzavarai után a művészek már nem érzik annyira magukénak a színházat. Az én időmben ez másképp volt, számunkra az Operaház jelentette a második otthont. Nem azt mondom, hogy minden szabad percünket ott töltöttük, de létezett például a klub, ahol szívesen összeültünk egy kicsit társalogni, egymással szót érteni. Egy-egy premier vagy kiemelkedő előadás után összejöttünk, megbeszéltük, egy kicsit ünnepeltük egymást. Volt közösségi élet – ma ez hiányzik. És a művészeti vezetés nyomon követte az előadásokat. Az igazgatói páholyban mindig megjelent vagy az igazgató, vagy egy karmester, vagy a művészeti titkár. Ez nagyon fontos mind a művész, mind a közönség számára. Érzi az előadó, hogy ő fontos, hogy törődnek vele és az előadással. Ez a figyelem mind a két színház esetében így volt. Oláh Gusztáv például minden este bent volt. Úgy is hívták, hogy az Operaház fantomja, mert mindig máshol tűnt fel a színházban, több helyről is meghallgatta, mi hogy hangzik, illetve, hogy honnan mennyire lehet látni a színpadképet… A közönség egy része is nagyon megváltozott, nagyon sokan nem adják meg a tiszteletet a színháznak, a műfajnak: isznak, esznek, mint a moziban. Az öltözék némely esetben egyenesen felháborító. A magam részéről a jegyek hátlapján felkérném a tisztelt látogatót, hogy a hely méltóságához illő öltözékben jelenjen meg.

– Végül egy sablonos, de megkerülhetetlen kérdés: volt-e beteljesületlen szerepálma? Norma például…? 

– Igen, Normát nagyon szívesen elénekeltem volna, de pályafutásom nagy részében nem volt műsoron a darab. 1978-ban újították fel hosszú idő után, de sajnos akkor nem rám osztották. A másik szerep, amit szívesen énekeltem volna, a Lakmé – nehéz, de nagyon szép szerep. Kértem is Mikó Andrást, hogy újítsuk fel, de nem tette. Azt mondta, a közönség nem igényli. Így ez is elment mellettem. De nem panaszkodom, így is sorjáztak a szebbnél szebb szerepek – köszönöm a sorsnak.