„A gyerekeket nem lehet operaénekesi allűrökkel megnyerni” – Beöthy-Kiss László

2008. november 4.

Az egyik magyar résztvevőként készül a Mezzo-operaverseny utolsó fordulójára, miközben vadonatúj premiert is tudhat maga mögött: a Pomádé király új ruhája című Ránki-opera Danijának szerepében. ÁDÁM TÜNDE interjúja

Beöthy-Kiss László (Fotó: Éder Vera)

Beöthy-Kiss László (Fotó: Éder Vera)

– A Mezzo-verseny finisében beszélgetünk. Mi indítja az embert egy ilyen versenyre?

– Hogy kit mi indít, azt egyéne válogatja, engem nagyon prózai ok indított: láttam egy plakátot az Operában, amikor jöttem az egyik próbára. Talán annyi külön indíttatás volt benne, hogy ez a verseny abban különbözik a többi versenytől, hogy komplex előadói képességeket értékelnek, nem csak egy pódiumon előadott produkciósorozat kerül a zsűri elé.
Az első fordulóban itt is ez történt: kiálltunk énekelni, mint bármely más énekversenyen, de a második forduló már több napos versenyrész volt, ahol énekeltünk is, de szerepgyakorlatokat is elő kellett adni. Ezeket a rendezők találták ki: nagyon különös feladatok is voltak, nekem például az egyik helyzetgyakorlatban zombit kellett játszani, aki hol meghal, hol összeesik… Nagyon érdekes volt és mindnyájan nagyon élveztük ezeket a feladatokat, amelyekkel általában a pályánk során már nem találkozunk. Még zeneművészeti főiskolásként volt ilyen óránk, ahol helyzetgyakorlatokat csináltunk, azokat is szerettük – ki mennyire – , én különösen… De aztán, mikor az ember a pályára kerül, az adott szerepet már a rendező utasításai szerint oldja meg, és improvizációra kevesebb lehetőség nyílik az operaénekesi életben, mert a rendező általában határozott elképzelésekkel jön. Így ez egy unikum volt ebben a versenyben.
 

– Az elején nyilván senki nem konkrét szerepre jelentkezett, hiszen a darabok jószerével ismeretlenek, de a második fordulóban már beosztották, hogy kit miben képzelnek el?

– Ez így volt: fogalmam sem volt az öt darabból négyről – csak az Adrianát ismertem –, a Raoul pedig ősbemutató volt, tehát nem is ismerhettük. Az első fordulóban csak annyit tudtunk, hogy szükség van bizonyos számú szopránra, tenorra, baritonra stb. Aztán a második fordulóban az első zsűrije javaslatot tett, hogy mely szerepre javasolja az adott énekest, de ez aztán nagyon sok esetben nem így valósult meg, például az én páromat (Violaine Kieffer) a Raoul című darabban (én Serge szerepét alakítom és a párom Rachelt) egy másik darabra jelölték, de a brémai intendáns-igazgató, rendező, és zeneigazgató választása mégis őrá esett – meg is lepődött az eredményhirdetéskor, mert nem is erre a szerepre gondolt eredetileg.

De ebben a második fordulóban az is benne volt, hogy sok színházigazgató, zenei vezető és rendező jelent volt, és ők mazsolázgattak a szereplők közül. 

– És most következik a harmadik forduló, ahol győzteseket hirdetnek majd, a szabályok szerint, de elég nehéz dolga lesz a zsűrinek, ha különböző darabokban, más méretű és nehézségű szerepeket akar versenyeztetni egymással. Van még tétje ennek, vagy most már mindenki győztes, hiszen bekerült egy (remélhetőleg) jó produkcióba?

Jelenet a brémai előadásból

Jelenet a brémai előadásból

–  Ezzel nagyon egyetértek!
Tulajdonképpen nekem már ott megvolt a nagy sikerélményem, és győztesnek éreztem magam, hogy a húsz, illetve végül tizenkilenc szerepgyőztes egyike lehettem. Aztán, hogy a harmadik fordulóban mi lesz – ez már csak hab a tortán, inkább fesztivál lesz már szerintem.
És valóban: nagyon nehéz lesz teljesen különböző méretű, illetve kvalitású operaszerepeket összehasonlítani.
Akár csak a Raoulban is: Rachel és az én szerepem tulajdonképpen egy mellékszála a történetnek, és főleg a címszereplő köré összpontosul az opera, ő az igazi főszereplő, és a produkciónak őrá kell fókuszálnia. Nyilván mi ezáltal kevesebb lehetőséget is kapunk, de hát ez így van rendjén.
 

–  Amikor a második forduló eredményét kihirdették, mennyit tudott a darab történetéről és magáról a szerepről? Nekünk, leendő nézőknek egyelőre egy bekezdésnyi tartalomismertető áll rendelkezésünkre…  

–  Nekem még ennyi sem volt először. Anyukám nagyon büszke volt, hogy elnyertem a szerepet és bekerültem a döntőbe – és kaptam tőle ajándékba egy könyvet Raoul Wallenbergről. Az volt az első lépés, hogy ezt elolvastam. Utána eltelt egy jó hónap, mire végre megkaptam a kottát Németországból, az egészet lefordítottam (ez egy angol nyelvű produkció – Németországban, egy nemzetközi stábbal…), közben persze folyamatosan tanultam a saját szerepemet is. Így lassan összeállt egyfajta kép.
Aztán egy újabb kíváncsiság volt bennem, hogy vajon milyen lesz a rendezés, mert a kottakép alapján azt láttam, hogy ez nem egy tipikus modern opera, nem is egy tipikus opera egyáltalán: van benne sok prózai szöveg, hol egy kicsit musicales, hol egy kicsit operás…
Májusban aztán kiderült ez is: Brémában három hét alatt összehoztuk ezt a produkciót.
 

– És ez volt az első bemutató az ötből…

BeöthyKL_Raoul2

Jelenet Brémából

– Igen, éppen fél éve. Ezért egy kicsit elkeseredetten jöttem haza Brémából – most volt két felelevenítő próbánk kint -, és bizony mi, a szereplők és a rendező is egyöntetűen úgy éreztük, hogy egy kicsit mostohagyerek az öt produkció között ez a Raoul, mert a másik négy előadás nyár végén, illetve most ősszel került színpadra vagy még ezután, a verseny utolsó részeként mutatják be, a miénknél pedig eltelt fél év azóta. 

– Talán mások pedig úgy érzik, hogy nekik kevesebb idő jut megérlelni a produkciót…

– Lehet, de mi most ezt nem így éreztük… Ráadásul ez a darab nagyon nagy mértékben fókuszál a kórus munkájára. A kórusból sok kisebb szereplő: Sztálin, Churchill, Eichmann stb. kilép – és úgy éreztük, hogy ez a két próba fél év szünet után sajnos kevés, hogy összerázódjunk, és úgy tudom, Szegeden is csak egy vagy kettő lesz. 

– Brémában műsoron marad a darab? Mert a májusi bemutató még az előző évadhoz tartozott.

– Igen, akkor lement hat előadás, de idén már nincsen műsoron. 

– Hogy fogadták?

 Összességében azt mondhatom, hogy sikeres volt, és előfordult, hogy a közönség felállva tapsolt a végén, de azt gondolom, megoszlottak a vélemények. A közönség egy részének tetszett, de volt, akinek vagy a zene nem tetszett, túl modernnek tartotta, illetve olvastam olyan kritikát is, hogy ez a téma, Raoul Wallenberg élete és sorsa hogyan egyeztethető össze egy ilyen jellegű zenével, amely nem kifejezetten opera, egy kicsit musicales beütéssel. Ez nyilván abból is fakad, hogy a darab szövegírója, Michael Kunze talán a világ egyik leghíresebb musical-szövegírója. Most viszik színre Brémában az új darabját Marie Antoinette-ről, de ő írta a Mozart! és az Elizabeth szövegét is.

Reméljük, hogy a magyar közönség is el tudja fogadni a darabot. A német közönség talán jobban hozzá van szokva a modern rendezésekhez és zenékhez, hiszen Németországban nagyobb a kínálat ebből a szempontból, és a magyar közönség kicsit konzervatívabb talán. 

– Milyen zenére számított? Mit lehetett elképzelni ehhez a történethez?

– Szerintem modern operánál nem nagyon lehet elképzelni semmit. Nem voltak elvárásaim. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem kellemes énekelni, van, ahol túl mély nekem, de azért vannak benne dallamos, könnyed részek is. 

– Maga a szerep milyen? Az ismertető alapján úgy tűnik, ez a házaspár adná a romantikus szálat a történetben.

BeöthyKL_Raoul3

Rachel és Serge

– Mondhatnánk, hogy ez egy romantikus mellékszála a cselekménynek: a mi szerelmünk Rachellel, a házasságunk, majd az én halálom.
Amikor elolvastam a szövegkönyvet, nekem egy más elképzelésem volt, mint amit a rendezés ad. Sajnos ez a rendezés számunkra eléggé behatárolja a mozgásteret, szó szerint is, mert Rachel és én nem a színpadon vagyunk, hanem egy 6-7 méter magas emelvényen egy 3-4 négyzetméteres ketrecszerű valamiben – így egészen a darab végéig el vagyunk különítve a színpadi síktól és ez a távolság nehézkessé teszi azt, ami ennek a versenynek egyébként meg célja lenne: a színészi képességek megmutatását.
 

– A rendezés látványvilágában, kosztümökkel, díszlettel mennyire kívánja felidézni a korszakot, amelyben a darab játszódik? Van erre törekvés?

– Nem jellemző, hogy korhű lenne a jelmez. Eléggé modern – nem szeretem ezt a szót, mert ebbe annyi minden belefér, de nem tudok igazán jobbat, tehát elég modern – a rendezés és a jelmezek is leegyszerűsítettek: valamennyi szereplő világos nadrágban és zakóban, illetve felsőrészben van. Nemigen különülünk el a kórustól sem – ők is egységesen vannak öltöztetve, mint a szólisták. Meglehetősen sematikus jelmezek és színpadkép jellemzik a darabot. 

– Összességében milyen érzés benne lenni?

– Nagyon nagy örömmel mentem ki Brémába, aztán kint egy kicsit lelombozódtam a rendezési adottságok miatt… Ez nem egy énekesi álom, hogy az ember a darab elejétől a végéig 6-7 méter magasan jelen legyen egy ketrecben… 

– Kettőjüknek semmilyen kapcsolata nincs a lenti világgal? Vagy onnan zajlik a párbeszéd? 

– Onnan zajlik. És Raoul egyszer feljön, a kórus pedig néha felnéz és beszél hozzánk. 

– Volt erre magyarázat, hogy miért kell ott fönt lenni?

– Konkrét magyarázatot nem kaptunk és nem is kértünk. De az mindenképp benne van, hogy a rendező úgy akarta megrendezni a darabot, hogy az összes szereplő és a kórus végig a színen legyen, és ezt nyilván nehéz megoldani – ő ezt a megoldást választotta. 

– Néhány hete azonban egy egészen más típusú, hangulatú előadás premierjén vehetett részt, ahol garantáltan nem korlátozták a mozgásterét: a Pomádé bemutatójára gondolok.

A Pomádéban Kertesi Ingriddel és Rezsnyák Róberttel (Fotó: Éder Vera)

A Pomádéban Kertesi Ingriddel és Rezsnyák Róberttel (Fotó: Éder Vera)

– Juj, azt nagyon-nagyon szeretem! Ez sokkal közvetlenebb előadás, és nagyon örülök neki, hogy egy meseoperában szerepelhetek. Nagyon szeretem a gyerekeket – az első munkahelyem a Lovag utcai Általános Iskola volt, ahol tanítóbácsi voltam három évig, és nagyon szerettem, ezért örülök, hogy sok gyerek eljön az előadásokra. És itt bizony nem vagyunk elkülönítve a közönségtől, olyannyira nem, hogy a darabban többször lemegyünk a nézőtérre.
Mindig nagy kihívás, ha gyerekek ülnek nagy számban a nézőtéren, mert ők a legkritikusabb közönség, és ez tényleg igaz: a gyerekeket nem lehet színészi, operaénekesi allűrökkel megnyerni, ők őszintébbek és egyszerűen nem tapsolnak, ha nem tetszik nekik. Szerencsére – eddig négy előadás volt – úgy vettük észre, hogy tetszik nekik.
 

– Többen is tapsolhattak volna, de az első előadások elég foghíjasok voltak sajnos, nem vitték túlzásba a produkció reklámozását…

– Szerencsére az utolsón már majdnem telt ház volt. Úgy tűnik, híre megy, és reméljük, egyre többen jönnek. Én nagyon jól érzem magam benne, szeretem nagyon ezt a mesét és a szerepet is. 

– És mit gondol arról, hogy Dani és Béni nem mondhatók éppen feddhetetlennek, hiszen csalók  közben a néző mégis velük szimpatizál vagy legalábbis nagyon elnéző velük szemben? 

 Szerintem a két zsivány nem csaló, hanem két talpraesett vagány, akik túljárnak a hiú és butácska király és udvarnépe eszén. Hiszen ők úgy gondolják, hogy „Akinek hivatalt adott, annak észt is ád az Isten!” Egyébként a közönség és főleg a gyerekek – szerintem – nemcsak velünk szimpatizálnak, hanem a királlyal is, csak éppen a végén őt kikacagják a butasága miatt. Ha pedig a gyerekek önfeledten szórakoznak és nevetnek, az nagyon jó. 

(Fotók: Éder Vera, illetve a Brémai Színház képei)

Hasonló bejegyzések