„Euforikus boldogság tölt el, amikor énekelek” – Pályakép Tokody Ilonáról – I. rész

Több alkalommal beszélgettem Tokody Ilonával, hogy felidézze gazdag pályája legemlékezetesebb eseményeit. Ezekből az interjúkból rendkívül érdekes, ám hosszú anyag kerekedett. Ezért úgy döntöttem, folytatásokban közlöm a beszélgetéseket, egy-egy nagy téma köré csoportosítva. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

A jubileumi Végzet-előadáson (Fotó: Éder Vera)
A jubileumi Végzet-előadáson (Fotó: Éder Vera)

 1976 óta vagy az Operaház tagja, tehát már az előző évadban jubilálhattál volna, de ragaszkodtál ahhoz, hogy A végzet hatalmával  ami tavaly még nem volt műsoron – ünnepeld ezt a kerek évfordulót. Mondhatni, a Te kérésedre újította fel az Opera a darabot. Számos főszereped közül miért éppen Leonórára esett a választásod?

  Több oka is van: egyrészt a legkedvesebb szerepem Leonóra – olyan, mint egy kesztyű, ami tökéletesen rám simul. Leonóra teljesen én vagyok – a legtökéletesebben illik a hangomhoz és a lelkemhez. Másrészt ez volt életem első Verdi-hősnője, ezzel debütáltam Szegeden az 1979-es szabadtéri játékokon. Drága tanárom, Mikó András kért fel a szerepre, emellett az a megtiszteltetés ért még, hogy nagy példaképemmel, Ilosfalvy Róberttel énekelhettem együtt. Azóta az Operaházban és külföldön is – többek közt Bécsben, Berlinben, Nápolyban, Koppenhágában  számtalanszor megformálhattam a hősnőt.

 A szegedi előadásban nagy sikert arattál, idézem Albert Istvánnak a Film Színház Muzsikában megjelent méltató kritikáját: „A Dóm téri előadás idén elsősorban a zenei tolmácsolás magas színvonalával örvendezteti meg a hallgatóit. S ebben is első hely illeti Tokody Ilona nagy formátumú Leonóráját. Mindhárom áriáját, köztük a kóruskíséretes nagy H-dúrt – La vergine degli angeli – és a Pace, pace-áriát gyönyörű intakt hangon, sok árnyalással énekelte, kimagaslót nyújtott a duettekben, együttesekben, mind a drámai mozzanatokban, mind a líraiakban. A szerepéhez felnőtt fiatal énekesnőnek nincsenek regiszterváltási problémái, szopránja egységes alapszínnel szólal meg, finoman köt hangot hanghoz, pianói megnyerőek.” Művész és szerep igazi találkozása, egymásra találása…

Tokody_Végzet_Berlin_k.jpg_680x932
A Végzet hatalma – Berlinben

 Már a pályám elején megéreztem, hogy nekem Leonóra a sorsom, és az életem kulcsszerepe lesz. A végzet hatalma az igaz szerelem, a hűség és a hit legszebb zenei megfogalmazása. Leonórának szörnyű tragédiákat kell átélnie, hogy aztán angyalként mehessen fel az égbe. Hű akar lenni apjához, szerelméhez és Istenhez is, ám ez a három összeegyeztethetetlen. Miután mindenkit elvesztett, akit szeretett, már csak Isten marad számára. Erős hite segíti abban, hogy elviselje a remeteéletet, de magányában is vele marad a szerelem érzése Alvaro iránt. A Pace-ária számomra egy felfokozott ima, amelyet gyönyörűség énekelni. A zárótercettben pedig – amit a mennybemenetel zenéjének nevezek -, Verdi szinte láttatja, ahogyan Leonóra lelke felszáll az égbe. Leonóra a sok szenvedés után boldogan hal meg, mert megtisztulva távozhat a mennybe, s ott lelke egyesülhet szerelméével. Verdinél a halál spirituális – a testünk meghal, de a lelkünk tovább él. Ha ilyen a halál, mint Verdinél, akkor a halál szép, felemelő lehet. Gyönyörű a Végzet zenéje – a lelkemhez legközelebb álló, tökéletes zene. Verdi olyan csodálatosan megírta a figurákat, hogy engem teljesen lenyűgöz a zenei anyag, az énekelnivaló. Leonóra minden megnyilatkozása olyan gyönyörűség, hogy az ember fürdik a szebbnél szebb dallamokban, az expesszivitásban, a nobilitásban. Az egész művön végigvonul a titokzatosság, a mágikusság, megközelíthetetlenség, és folyamatosan izgalomban tart ennek a zenedrámának és Leonóra figurájának a megfejtése. Gyönyörű az opera vége, azt sugallja, hogy ember, higgy a túlvilág erejében! Hidd, hogy a lélek nem halt meg!  Azért is áll közel hozzám ez az opera, mert hiszek abban, hogy az ember nem azért születik a világra, hogy boldogságban élje le az életét, hanem hogy megélje és túlélje a szenvedést, ezáltal megtisztuljon, és ezzel példát mutasson. Azt szeretném, hogy aki megnézi az előadást, érezze meg a hit erejét, és hogy van túlvilág.

 Három évtizede állsz a zene, az opera szolgálatában. Készítettél valamiféle összegzést?

Kelen Péterrel és Polgár Lászlóval 1990-ben (Fotó: Mezey Béla)
Kelen Péterrel és Polgár Lászlóval 1990-ben (Fotó: Mezey Béla)

 Nem összegzek, mert szeretnék még sokáig énekelni. Meglepődtem, hogy már a harmincéves jubileumomhoz érkeztem, mert függetlenül attól, hogy hol tartok a karrieremben, nem érzem az éveknek a súlyát – sem a színpadon, sem az éneklésben. Úgy érzem, mintha most kezdeném a pályát, de egy óriási tudással, tapasztalattal. Most tudom elmondani a zene nyelvén a darabokról az igazi véleményemet, most tudok igazán belebújni a figurákba, mert most érett be a művészetem. Azért kell sok időt eltölteni a pályán, hogy az énekesnek legyen mondanivalója a szerepével. A közönség számára minden egyes alkalommal új üzenetet hozok – befolyásolja ezt a zenemű és az én lelkiállapotom is. Minden előadás más, kétszer nem éneklek el egy szerepet ugyanúgy, számomra a rutin ismeretlen szó. Mimit már közel 300-szor alakítottam, mégis mindig úgy bújok a jelmezébe, hogy aznap este más oldaláról – zenei vagy érzelmi – közelítsem meg a figurát. Egy új partner vagy karmester is változtat az előadáson. Mindig meg kell tudni újulni, erről szól a mi szakmánk. Hiszen az emberek azért jönnek a színházba, mert az élő zene varázsát akarják magukba szívni, és annak a művész-egyéniségnek a varázsát, aki a színpadon van.
Azért sem érzem a súlyát a harminc évnek, mert folyamatosan tanulok, s ezáltal lelkileg és hangilag is fiatal maradok. Simándy József mondta egyszer, hogy nem az a baj, ha valaki sokat énekel, hanem ha rosszul. Ha az énekes a technikáját frissen tartja, akkor friss marad a hangja is. Ám ez a mai felgyorsult világ nem használ az opera műfajának és a fiatal énekeseknek. Az opera olyan műfaj, amihez meg kell érni, s az éréshez idő kell. Fontos a fokozatosság, mert építkezni csak biztos alapokra lehet. Sajnos a mai fiatal művészeket gyorsan a mély vízbe dobják, kihasználják, hogy a kezdők nem mernek nemet mondani, ráadásul gázsijuk is csak töredéke egy sztárénak. Így aztán néhány év alatt tönkremegy a hangjuk, és utána már nem kellenek sehova. Ma a hullócsillagok korát éljük. Megmondom őszintén, nem szívesen lennék most pályakezdő. Az én fiatal koromban még figyeltek az énekesekre, kinevelték a tehetségeket. Ám a mai világnak nincs szüksége a nagy egyéniségekre. A színházak, rendezők nem bíznak az egyéniségben. Pedig a nagy művész tud valamit, amit senki más: lélekből lélekbe énekel, és szeretetével, őszinteségével, hitével katarzist vált ki az emberekből. A igazi művészet elvarázsol, kiragad a szürke hétköznapokból, és beleringat egy jobb világba, általa jobb emberekké válunk  ha csak néhány órára is. A muzsika közvetítőjeként minden este ezt próbálom elérni, s ha sikerül, az felemelő érzés.

 Egész eddigi életedet a zenének szentelted. Mit jelent neked a muzsika, az éneklés?

Gvardián-Leonóra duett Polgár Lászlóval, 1990 (Fotó: Mezey Béla)
Gvardián-Leonóra duett Polgár Lászlóval, 1990 (Fotó: Mezey Béla)

 Lételemem a zene, kitölti az egész napomat, még az álmaimban is muzsi-kálok. Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes… A muzsikának lélek-emelő és léleknevelő hatása van. Az éneklés felemel, jobbá tesz, gyógyít. Ha tehetném, mindenkit énekeltetnék, hogy kiénekelje magából a stresszt, és megtisztuljon, megnyugodjon. A zene az én váram, bezárom a kaput, és kívül maradnak a problémák. Euforikus boldogság tölt el, amikor énekelek, olyankor ég és föld között lebegek. Annál szebb érzés nincs, mint amikor egy gyönyörű dallam rajtam keresztül jut el az emberek szívéhez, s amikor visszakapom azt a szeretetet, amit adtam. Ha ez az érzés egyszer eltűnik, akkor fogom abbahagyni a pályát. Mert ha az énekes nem tud hittel és boldogságban lobogni fent a színpadon, akkor nem érzi meg a szabadságot. A művész a színpadon válik igazán szabaddá, ott nem ér el hozzá semmilyen negatív erő. Nekem a színpad a jógám, a tanulás a meditációm. Megszállott énekes vagyok, akinek a szakmája a hobbija is. Híd vagyok a szerző és a közönség között, és akkor érzek sikeresnek egy előadást, ha ez a kontaktus létrejön, ha sikerül a zeneszerző gondolatait, érzéseit eljuttatnom a nézőkhöz a zenén keresztül. Hiszek abban, hogy amíg működik ez a kommunikáció, s amíg egy ember is szereti az operát, élni fog ez a műfaj. Az opera örök.

(folytatjuk)

(A fotók a MÁO archívumából és a művésznő magángyűjteményéből valók.)

 

TOKODY ILONA szerepei az Operaházban: 

Főiskolásként  

I. fiú – Mozart: A varázsfuvola
Dorogi Sanyika – Szabó Ferenc: Légy jó mindhalálig

1976-77

Fanchette – Mozart: Figaro házassága
Emma – Muszorgszkij: Hovanscsina
Anya – Durkó Zsolt: Mózes
Virtus – Monteverdi: Poppea megkoronázása
Apród – Verdi: Rigoletto
Liu – Puccini: Turandot

1977/78          Lauretta – Puccini: Gianni Schicchi

1978/79

Lány –  Balassa: Az ajtón kívül
Melinda – Erkel: Bánk bán
Mimi – Puccini: Bohémélet
Fiordiligi – Mozart: Cosi fan tutte

1979/80

Aida –  Verdi: Aida
Giselda – Verdi: Lombardok

1980/81

Angelica – Puccini: Angelica nővér
Amelia  – Verdi: Simon Boccanegra

1981/82

Leonóra – Verdi: A trubadúr
Erzsébet – Verdi: Don Carlos

1982/83          Desdemona – Verdi: Otello
1983/84          Cso-cso-szán – Puccini: Pillangókisasszony
1984/85          Tatjana – Csajkovszkij: Anyegin
1985/86          Manon – Puccini: Manon Lescaut
1986/87          Amelia – Verdi: Az álarcosbál
1987/88          Tosca – Puccini: Tosca
1989/90          Leonóra – Verdi: A végzet hatalma

Operaházon kívül énekelt szerepei: 

Micaela – Bizet: Carmen
Maddalena – Giordano: André Chénier
Margit – Gounod: Faust
Rachel – Halévy: A zsidónő
Nedda – Leoncavallo: Bajazzók
Georgette – Puccini: A köpeny
Alice – Verdi: Falstaff
Violetta – Verdi: Traviata

Zenés TV Színház: 

Antónia – Offenbach: Hoffmann meséi
Alice – Verdi: Falstaff
Szonja – Petrovics: Bűn és bűnhődés
Georgette – Puccini: A köpeny
Veronika – Vajda János: Barabbás