Új év – új műfaj: nem interjú, nem is napló, talán leginkább blogra hasonlít, viszont nem jelen idejű. Privát levelekből szerkesztettük az anyagot, amely betekintést nyújt Lukács Gyöngyi őszi világjárásába a próbáktól az előadásokig. Ahogy tőle megszoktuk: szókimondó, egyenes és őszinte.
Szöul, szeptember 16.
A megérkezés kicsit lehangoló volt, mert azt vártam, hogy Szöul hasonló lesz Tokióhoz, ahol már sokszor jártam, de sem a város, sem az emberek nem olyanok. Mindezért kárpótol egy kicsit az a gyönyörű lakosztály, amit a Mariott Hotelben fizet nekem a szöuli Opera.
Az erőltetett, szoros próbarend azért még engem is meglepett! Első nap már össze is ütköztem a számomra egyáltalán nem szimpatikus igazgatónővel, aki a bemutatkozó után rögtön elmondta, hogy napra pontosan tíz évvel ezelőtt énekelte Lady Macbethet ebben a színházban. Természetesen nem ettől ellenszenves.
Szöul, szeptember 17.
Ma volt az első próba. A második szereposztás Ladyje és Macbethje előjátszották nekünk az első és második felvonást, mert ők már korábban elkezdtek próbálni.
Jaj, el ne felejtsem, az én Macbethem Alexandru Agache, akit én csak a Nagy Baritonnak hívok! Így magyarul, mivel vele amúgy is magyarul beszélgetek.
Szöul, szeptember 19.
Benne vagyunk nyakig a próbákban, olyan 8-10 óra mindennap! Még mondja valaki, hogy „te csak kiállsz és kész, úgyis ott van a hangod!” Merthogy ezt már megkaptam valakitől, csak hát ő nincs itt ezeken az izzasztó próbákon!
Szöul, szeptember 20.
Ma megharagudtam a Nagy Baritonra, mert sajnos ő azok közül való, akik minden próbán, minden nap és ha kell, százszor is eléneklik teljes hangon a darabot. Képes arra, hogy mindig gőzerővel próbáljon. Vagyis soha nem markírozik. Ilyenkor az ember elég hülyén érzi magát a próbákon, mert nem mindig értik meg a karmesterek vagy a rendezők, hogy miért énekel az egyik hanggal, a másik pedig miért nem. Kérdeztem tőle, hogy ő sosem fárad el? „De – mondta –, ha nem énekelek!” Hát ezt megkaptam!
Szöul, szeptember 22.
Már „alakulunk”. Túl sok a vér, és nem tudom, miből keverik, mert cukorszaga van, ragad –talán tényleg cukorból van? –, és a kolléga úr a hajamra is rákeni, amitől frászt kapok, de felajánlotta, hogy segít lemosni. Na persze!
Szöul, szeptember 23.
Képzeld, megtaláltam a párnám alatt az egész három hétre szóló próbarendet – teljesen elfelejtkeztem róla, nem is tudom, mikor dughattam oda –, de még időben kiugrottam az ágyból. Reggel tízkor lesz az első zenei próba! Az a baj ezzel a rémes szereppel, hogy nincs egy fikarcnyi ütem, ahol legalább egy picikét lehetne hazudni, megpihenni vagy kettőt nyelni!
Szöul, szeptember 24.
Maurizio Benini nagyon rendes ember, kiváló karmester, de olyan ideges, hogy áramot lehetne fejleszteni belőle! Namármost, ma meg is volt az első nagy összetűzés! Neeeem, ebből én most kimaradtam! A koreai szépfiú Macduff szólalkozott össze a maestróval! De még hogy!!! Kb. 6 cm-re volt az arcuk egymástól, úgy ordibáltak a másikra! A tenorista, aki mindennap harmincszor hangoztatja, hogy Carlo Bergonzinál tanult Olaszországban, felettébb sérelmezte a sok próbát – ebben igaza is volt –, csakhogy ezért nem a szegény Mauriziót kellett volna felelősségre vonnia, hanem a nála, mármint a tenornál 15 évvel idősebb igazgató asszony szeretőjét! Merthogy ő szerkesztette a próbarendet! Úgy szeretném, ha beállna helyettem, és megmutatná, hogyan kell 10 órákat próbálni a Ladyből!
Ha mondom, nekem már nem lehet újat mutatni, de én még ilyen veszekedést soha nem láttam! Hála Istennek megérkezett a Nagy Bariton, és „igazságot” tett! Odalépett a Macduffhoz, és persze velem hozakodott elő, hogy jobb lenne, ha a szopránt nem idegesítenék föl, mert akkor fog csak elkezdődni a haddelhadd, ha én is beszállok! Kérdeztem, ezt mért mondta, mert durcás lettem rá. „Hát, mert imádom, amikor hisztériás vagy!”
De valami hathatott, mert a tenor befejezte a diskurzust, és egy álomszép áriát énekelt, „O figli, o figli miei”, ezt az áriát imádom, álmaimban szoktam énekelni.
Szöul, szeptember 24.
Nehéz az élet! Főleg, ha az ember egy gyönyörű aranykalitkába van bezárva, és nem lehet ablakot nyitni, mert nem nyílik. Ma reggelre beszáradt a torkom. Ez az állandó légkonditól van! Eddig nem tudtam, hogy allergiás vagyok rá, de legalább már ezzel is tisztában vagyok.
Egyébként tegnap akkorát énekeltünk, mint egy ház! Én sem takarékoskodtam, de jön még kutyára dér! A baritont nem szabad alapul vennem, mert ő „csak egy bariton”! Ezek a basszussal soha nem énekelnek rá! De a szoprán és a tenor magas frekvencián, feszítetten énekelnek, ezért könnyebben kikészülnek. Egyébként nehéz nem énekelni, mert amikor megszólal a nyitány, én már kész vagyok! Bammmmm-babababammmmmm, babababammmmmm! Biztos, hogy a Macbeth a kedvenc operám, és ez már így is marad!
A koreai emberek igen sértődékenyek, dehát ki is ismeri őket igazából? Két példa:
A harmadik felvonás végén van a kórussal az a rész, amikor a Macduff a Malcolmmal együtt énekli, hogy „Fratelli! Gli oppressi corriamo a salvar! Corriamo, corriamo, corriamo…” sokszor ismételik ezt a szót, mi pedig a Macbethtel nevetgéltünk rajtuk, hogy „ugye ti most magatokról, azaz Koreáról énekeltek?” Ennyi elég is volt, hogy vérig sértődjenek! Mit mondjak, csodálkoztunk. A kollégám szerint ő még azért sem sértődne meg, ha Drakulához hasonlítanák, mert el kell ismernie, hogy Romániát igazán a vérszívóról ismerik külföldön.
A másik példa: egyik nap egy koreai étteremben ebédeltünk, a maestro, a felesége, a Nagy Bariton és én. Látjuk, hogy az emberek csöndben ülnek, balra, jobbra nem is néznek, de akkor is mindent látnak! Mi hangosak vagyunk, hahotázunk, én ugye képtelen vagyok pálcikákkal enni, de a férfiakat nem kell félteni, nézik a nőket és megbeszélik, hogy milyenek. Érdekes, nem értjük a nyelvüket, de érezni, benne van a levegőben, hogy zavarba hoztuk őket. Én sajnos éhes maradtam a pálcika és a csípős étel miatt.
Szöul, szeptember 25.
Már három napja semmi levelet nem kapok. A világ végén felejtettetek vagy bedöglött az összes számítógép?
A rendező bácsi aranyos. Felőle úgy játszhatok, ahogy akarok, de tikkre azt kell csinálnom, amit ő akar. Hogy kell ezt értelmezni?
Ma a hatalmas színpadon próbáltunk. Ez volt az első jelmezes próba. A terem akkora, hogy full világításnál sem látom a végét. Mégsem problémázom, mert az akusztika egyszerűen ennivaló. Nemcsak a pianókat, de még a sóhajtást is hallani.
A második felvonás színpad-képe „aranyból” van – szerintem cirkuszi porondhoz hasonlít –, a ruhánk is, amihez nekem két, majdnem térdig érő copf dukál, de ahogy kinézek, inkább A cári menyasszony című operába való. A fiúk ázsiai kinézetűek, de nem azért, mert koreaiak, hanem mert a kosztümök, parókák is inkább itteni és nem skóciai divat szerint készültek. A Nagy Bariton mérgelődött, hogy szerinte őt is ilyenre maszkírozták. Hát lehet benne valami – sajnos megmondtam neki –, hogy hasonlít Dzsingisz kánhoz! Megsértődött.
Szöul, szeptember 27.
Ma SZABAD vagyok! Csak a jelmezesekhez kell még egyszer beugranom, de semmi más! Irigyeltek a többiek, mert nekik viszont próbálniuk kell. HEHE! A harmadik felvonást veszik. A vendetta majd holnap lesz.
Azért szolidaritásból benéztem a nézőtérre, mert sajnos én is színházból vagyok. Imádom ezt a részt: „Fuggi, regal fantasima…” – és ahogy az megszólal az Alex hangján!
Szöul, szeptember 27.
…amikor én már csak a darabbal álmodom… Azért érdekes, hogy éjjel álmomban jó pár rendezés összemosódott a Macbethből. Az a jó kis gyerekszülési jelenet Torontóból vagy amikor „férfi” voltam Münchenben. Emlékszel, hogy utáltuk az Eric Cramer-féle szcenikát?
De itt szigorú az igazgató néni! Tegnap erkölcsi prédikációt tartott a rendezőnek. Szegény, naiv ember azt hitte, megengedik, hogy a táncosok a testszínű dresszükre cicigombot ragasszanak! Többször is próbálkozott az ötlettel, de az igazgató néni felszólította, hogy vegye figyelembe a koreai kultúrát!
Az első naptól kezdve kutatok egykori koreai barátnőm után, akivel ugyanannál a tanárnőnél tanultunk Moszkvában. Ő volt köztünk a legjobb hangú, a legtehetségesebb! Abban az időben négyen jártunk Jelena Ivannához: Natalia Dercho, Marina Miserjakova, Kim Ha Szuk és én. De tudtuk, hogy Ha Szuk a legszebb hangú, ő van tehetségből a legjobban eleresztve. Sajnos soha nem láttam külföldön, még a nevét sem hallottam. De itt sem tudtak róla. Tegnap este viszont egy nő várt a portán. Képzeld, ő volt! Az újságban látta, hogy itt fogok énekelni. De ő nem énekel. Miután hazajött, nem segítette senki, szerepeket sem kapott. Egy ideig covernek használták, utána gyereket szült, azután trauma érte (meghalt a férje), és persze elment a hangja. Soha nem hallgat operát, mert fáj neki. De most el fog jönni a premierre. Miattam. Egy szót sem tudtam szólni.
Szöul, október 1.
Vitából állt az egész nap! Pedig előre szóltunk, hogy nem tudunk négy zenekari próbát énekelni egymás utáni napokon, 2-án főpróba és 4-én premier! Végül maestro Benini mentett meg minket azzal, hogy a negyedik legalább nekünk szabad lesz! Mi nem kellünk neki, mert tudja, hogy el tudjuk énekelni a szerepünket, de a 2. castot, a koreaiakat behívta próbálni. Ők sem voltak boldogok, de semmi visszaduma, ezek jól neveltebbek, mint mi.
Sajnáltam a másik Ladyt, mert mióta itt vagyok, könyörög, hogy hallgassam meg, hogyan énekli a szerepet, de állandóan váltottuk egymást a próbateremben vagy a nagyszínpadon, és nekem már nem volt erőm több éneklést hallani! Biztos azt hitte, hogy nem akarok neki segíteni.
Szöul, október 2.
Jaj, ha így sikerül a premier, mint a mai főpróba, akkor virágot viszek Szent Teréznek! Nem fáradt el a torkom, és nekem ez mérvadó, mert szegény megboldogult tanárnőm mindig azt mondta, hogy „ha előadás után úgy érzed, még legalább egy fél felvonást lazán el tudnál énekelni, akkor nyugodt lehetsz. Mindent jól csinált a torkod.”
Elpróbáltuk a tapsrendet és nekem erről egy nagy veszekedés ugrott be Pestről. Az, amikor a magyar Macbeth vérig sértődött a meghajlási szertartáson.
A rendező megkérdezte a Nagy Baritont, hogy nagyon bánná-e, ha én lennék az utolsó meghajló. Alex igazi úriember, rögtön belement. De a legeslegvége mégis az lett (nagyon helyesen), hogy miután én meghajoltam, még egyszer ketten, kézen fogva is előre mentünk fogadni a tapsokat.
Szöul, október 5.
Megvolt a bemutató! Az emberek karéjban csüngtek a színházban, elképzelhetetlenül sokan voltak!
Az énekesek közül senki sem izgult előadás előtt. A koreaiakon úgysem látszik semmi, Alex pedig mindig olyan nyugodt, mint egy Buddha. Ez az egyik, amit csodálok benne. Gondoltam, akkor már én sem lóghatok ki. De azért volt egy kis mellékzönge kezdés előtt. Sajnos a mi hibánk, mert mi észlény énekesek a szerződésünkben csak három információt keresünk. Az első, hogy mit kell énekelni, a második, hogy mennyiért, a harmadik, hogy mikor kell ott lenni. De az apró betűs részt soha, de soha nem olvassuk el, és ebből szoktak adódni a galibák! A premier előtt ébredtünk rá, hogy élőben közvetíti a tévé. A koreai énekesek tudták, de nem is említették. Gondolkodtam, hogy hisztizzek-e egyet, de az adrenalinom így is az égben járt.
És én még azt hittem, hogy ezek az emberek hidegek, mint a jégcsap! Olyan forró sikerben volt részünk, amilyenben talán még soha! Ordítottak, toporzékoltak (jó értelemben, azaz lábbal is dobogtak), mi meg mit tehettünk volna mást – örültünk a sikernek. Mégis, a fogadásról egy óvatlan pillanatban ellógtunk, mert azért egy kicsit már elegünk volt belőlük!
Szöul, október 8.
Ma van az utolsó Macbeth, hála Istennek, holnap repülök haza.
Budapest, október 14.
Most nagy divat, hogy megveszik más operaház produkcióját. Ez nem rossz, nagy részben takarékosságból teszik, de ha jó a rendezés, miért ne?
San Franciscóban a Macbeth a zürichi rendezésben megy, elég merész. Az a rendező rendezte, aki az én Parasztbecsületemet csinálta Berlinben. Az se volt semmi!
Budapest, október 18.
Meglátjuk, hétfőn utazom (jaj, de hosszú repülőút), de tudom az ügynökömtől, hogy nagyon várnak. A premieren Amerika összes fontos menedzsere ott lesz!
Budapest, október 20.
Kicsit lehangolódtam, mert megnéztem a zürichi Macbeth-rendezést a Hampsonnal, hát szörnyű. De szeretnék változtatni, mert azért én más ember vagyok, mindent ugyanúgy nem akarok játszani.
Ha kiérek, mindenről beszámolok, elég érdekes lesz szerintem, már a próbáktól kezdve.
Hát, kíváncsian nézek az elkövetkező hat hét elé.
San Francisco, október 23.
Hétágra süt a nap. Tiszta szerencse, hogy elhoztam a kis bőrkabátomat, de most még az sem kell.
Közvetlenül az Opera mellett van az a hatalmas próbaterem, ahol a Toscát is próbáltam. Már fel volt állítva az originál dekoráció, minden ugyanúgy, ahogy majd a nagyszínpadon lesz. Sajnos lejt a színpad, azaz srégre, de nemcsak előre, hanem balról jobbra is, meg kicsi buckák is vannak rajta. Hát nem lesz könnyű itt magas sarkú cipőben rohangálni! Már ismerem a rendezést, és feltűnt, hogy a Ladynek sokkal nehezebb és több a játszanivalója, mint a Macbethnek. A Brindisiben – mialatt énekli a koloratúrás áriát – négyszer is körbe kell szaladnia a hosszú asztalt.
Az első próbanapon már mindenki ott volt. Ez kellemes meglepetés. Csak a tenort helyettesíti a coverja, mert ő állítólag beteg. A tenoristáknak minden meg van bocsátva. Végül is nem sok dolgom van vele. Ami még meglepő: a nyugodt légkör, a vidámság és a barátságos közeledés egymás felé.
Ha úgy vesszük, két szereposztás volt, mert az összes cover is bejött. A karmesterről első látásra azt hittem, hogy Ion Marin. Vele többször dolgoztam, de kiderült, hogy nem ő, csak nagyon hasonlít hozzá Massimo Zanetti. De a megszólalásig. Eddig úgy tudtam, hogy az énekesek szoktak ennyire hasonlítani egymásra.
San Francisco, október 25.
Idáig a feleségével dolgoztunk, mivel ő az asszisztense, de ma David Pountney is megérkezett. Én nagyon szeretem. Utolsó közös munkánk a berlini Parasztbecsület volt. Sok mindent tisztelek benne. Például azt, hogy szereti az operaénekeseket, szereti a zenét (te is tudod, hogy nem minden rendező él-hal az operáért), amennyire tőle telik, szabadságot ad. Mindig mosolyog, mások állítólag látták már ordítani is, én még soha. Imádja a XIX. századot (én is), abból az időből van a pofaszakálla és az öltözéke nagy része. De annak örülök a legjobban, hogy rugalmas, sok mindenben változtatott a kedvemért. Például az utolsó felvonásban nem kellett felvennem azt a ronda, rövid, fiúparókát.
Hampson elég kedves velem, mondta, hogy örül, hogy velem dolgozhat. Ő színészileg tökéletes. Félénk, de nagyon szexis Macbeth. Érdekesen keveri a két tulajdonságot, csak nekem új egy kicsit ez az „állandóan egymás szájába lógás”.
Aztán a terem is hatalmas, több mint négyezer ember, természetesen nincs hangosítás. Ma zenei próba, a karmester egy fiatal olasz, Zanetti, tehetséges, de nagyon látszik, hogy előzőleg beoltották, hogy Hampsont ki kell szolgálnia.
San Francisco, október 26.
A Macbeth premier lesz. De itt másképp vannak ezek a dolgok, mert például A varázsfuvola már sokszor ment, de ezt az újabb, hét előadásos szériát is kiemelten kezelték. Hírverés, rádió meg minden. Rengeteg plakát a falakon és a fényjelzőlámpákon(!) az utakon. Ilyet még nem is láttam.
A tenor, Carlo Ventre még hiányzik, azt üzente, hogy szalmonellafertőzése van, majd jön.
San Francisco, október 27.
Kérdezted, hogy milyen a Hampson közelről. Hát, olyan 190 centi (ez jó, mert imádom a magas férfiakat), szép a szeme, de az arca nagyon hosszúkás!
Bizonyos dolgokban hasonlít a Curához, például abban, hogy nagyon tudja, hogy szép, de a Curánál sokkal intelligensebb. Mondhatnám azt is, hogy még nem találkoztam ilyen intelligens férfi énekessel. Vág az agya, mint a borotva, a színpadon nem egoista, és amire nem is számítottam: itt volt és próbált az első próbanaptól kezdve. Megkérdezi mindig, hogy hogyan akarom csinálni (nehogy félreértsd!), és végig kontaktusban tudunk maradni, ami egy ilyen komplikált rendezésnél kész csoda. Hát persze, szeret tetszeni, és fel sem merül benne, hogy létezhet valaki, akinek nem ő az ideálja. Miből gondolom? Például abból, hogy ma ültünk a zárt dobozban, aminek a fala olyan, mint a tükör, mi látjuk magunkat, de kintről minket nem. Amíg mások a színpadon próbálnak, Thomas mást se csinál, mint magát nézegeti a tükörben. Esküszöm, én nő vagyok, de ennyit még én sem foglalkozom magammal. Ő már többször is bókolt nekem (nyilván vissza szerette volna kapni), de én csöndben maradtam. Aztán nem bírta már tovább és megkérdezte, hogy ne borotválja-e ki az arcából a szakállát, mert szerinte ez a széles szakáll még jobban keskenyíti az arcát. És hogy a hosszú hajat vagy a rövidet szeretem-e a férfiaknál. Hosszan megnéztem közelről, és olyat kérdeztem, amire tényleg nem számíthatott: „Mit mond a grófnő?”
San Francisco, október 28.
Minden rendben megy, a Hampson nagyon-nagyon kedves velem. Sajnos nem lakom közel az Operához, de egy nagyon szép apartmant kaptam, csak taxi nélkül nem lehet oda eljutni. Namármost, San Franciscóban nagy probléma a taxi, illetve annak hiánya. Nem jönnek hívásra vagy 40 percet is kell várni, az utcán pedig szinte nem is látni. Úgyhogy már négy napja a Hampson úr szállít haza minden próba után. Még szép, hogy nem én kértem!
San Francisco, október 29.
Jól mennek a próbák, fantasztikus dolog, hogy az embert hogy kiszolgálják!
Tizennyolc asszisztens van a színfalak körül, rendkívül jó az összmunka! Egy lány csak azért van, hogy hozza nekem a próbaruhát, próbacipőt, vizet, törlőkendőt és lesi minden kívánságomat. A coverok minden próbán ott ülnek; az enyém ebből a városból való szoprán, és nagyon kedves, tényleg jóban vagyunk, sokat beszélgetünk mindenféléről. Megjegyzem, miért nem lehet otthon is így?
Egyébként az igazgatók is bejönnek vizitelni, megnézik, hogysmint mennek a próbák. Tegnap például a főzeneigazgató volt bent. Nálunk, Pesten ugye az előadások sem érdeklik őket!
Sajnos a rendezés, ahogy már írtam is, nagyon szexközpontú. Például a La luce langue-ária előtt és alatt a szituáció a következő: Hampson hanyatt fekszik a földön, én mellette ülök és az egyik lábammal (mezítláb vagyok) simogatom. Először egyik lábát, aztán a másikat, utána a lába között!!! – majd ráülök lovagló ülésben, de úgy, hogy a szoknyámat fel kell húznom, és imitálunk. Az ária végén állok csak fel a magas hang előtt. Utána nem megyünk ki, hanem tovább mókázunk – megjegyzem, itt van az egyetlen lehetőség, ahol ki tudtam mindig menni vizet inni, kicsit pihenni, na itt most ez sincs –, a Banquo-ária alatt minden folytatódik, mi Banquo háta mögött egy szobaszerű valamiben vagyunk, és abban a pillanatban, amikor Banquót kegyetlenül lemészárolják, mi akkor jutunk el a csúcsra.
Hát szóval ez egy ilyen rendezés, de a közönség állítólag zabálja. Meglátjuk.
San Francisco, október 31.
Ma nagyon elfáradtam, mert végigmentünk az egész darabon, nem mindenhol énekeltünk hanggal, de a rendezés nagyon komplikált! Tudja ezt a rendező is, de ez van. Rendkívül nehéz az alvajáró-jelenet koreográfiája, annyi mindent kell csinálni, hogy éneklésre alig tudok gondolni.
A La luce langue-ária rendezése tényleg nagyon ciki, ma többször meg kellett ismételni, hát az egy az egyben a szexről szól. Egyébként őrület, ennek a rendezésnek két fontos pillére van: szex és halál. A hatalomvágy itt most kimarad, minek, pedig a leglényegesebb üzenete a darabnak.
Itt olyan nincs, hogy nem érünk a darab végére, mert úgy van minden beprogramozva, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
Még sok mindent írhatnék, de leragad a szemem a fáradtságtól, és képzeld, csupa „vér” vagyok az alvajáró-jelenettől – a kezem könyékig, a térdem, de még az arcom egyik fele is.
San Francisco, november 2.
Gőzerővel megyünk a premier felé, nagyon erős lesz. Most már a Hampsonnal is jól kijövök, amennyire muszáj, remélem nagy siker lesz!
Ma volt egy parti, mert itt minden nap partiznak, és kivel beszélgettem egész este? Angela Gheorghiuval! Ő jött oda hozzám, és tényleg nagyon kedves volt. Jön az előadásomra is. Beszélgettem Miklósa Erikával és a férjével is, neki szombaton lesz az utolsó előadása és megy haza.
Holnap ülőpróba, na, ott kéne spórolni, de a hétvége úgyis szabad lesz, legalább jól kipihenem magam. Mindenem fáj a rendezéstől: a vállam, a karjaim, a combom belső fele, minden, amit el tudsz képzelni.
San Francisco, november 3.
Van egy nagyon tehetséges, színes bőrű fiú, aki a Malcolmot énekli. Csak 25 éves, de ebből a tenorból még nagy énekes válhat. Mert nagyon tehetséges és hihetetlen alázat van benne. Délután a Hampson tanítgatta az éneklés rejtelmeire, este pedig tőlem kérdezte, hogy hogyan támasztok. Megmutattam neki. Megfogta a blúzom alatt a derekamat, és úgy, ahogy éneklés közben szoktam, kiemeltem a lengőbordáimat. „Jesus – kiáltotta –, ezt meg hogy csinálod?” Na persze, jó pár éve gyakorlom. De az volt a jó és – be kell vallanom – az újszerű ebben a rögtönzött énekórában, hogy mindenki odajött, megosztották tapasztalataikat, elkezdtek gyakorolni, kérdezősködni, de volt, aki azt mutatta, hogy ő hogyan csinálja. Thomas bólogatott, hogy ő is úgy támaszt, ahogy én; el is hiszem, mert a mellkasa olyan, mintha páncél feszülne rá. A coverom szép hangú szoprán, de azt mondja, ha be kellene ugrania helyettem, semmiképpen nem vállalná a „Vieni trafetta”-t térdelve, a sarkán ülve, mert nem tudna támasztani. Egyébként tényleg nagyon nehéz!
A szakma egyik szépsége, hogy a hang a legkülönlegesebb hangszer. És a legkülönfélébb, mert ahányan vagyunk, annyiféle hang létezik. Vannak technikai alapszabályok, amelyek nélkül nem lehet operát énekelni, de ezen kívül minden torok más. A zenekari próbán összebarátkoztam az első hegedűssel, és viccelődve mondtam neki, hogy ha elromlik a hangszered, te vehetsz másikat. Akkora szemeket meresztett, mint egy ház: „Dehogy vehetek, azt hiszed, van nekem annyi pénzem?”
San Francisco, november 4.
A jelmezzel van még nagy bajom, mert a ruha, ami három felvonáson keresztül rajtam lesz, kb. a köldökömig van kivágva. A hátam is szabad a derekamig, melltartó nincs, és a karjaim is szabadon vannak. Kedden lesz az első nagyszínpadi kosztümös próba, előre félek, hogy idegbajt fogok kapni, mert ebben a ruhában akcióznom is kell, leesni, feküdni meg ilyenek…
A ház változatlanul első osztályú. Igazi sztár-légkör; találkoztam egyik kedves kollégámmal, James Morrisszal: „Ha tudtam volna, hogy te leszel a Lady, én énekeltem volna a Macbethet!” Igazán jólesett.
Itt ma megint nyár van, olyan balzsamos a levegő, hogy az ember elszédül.
Az eredeti tenorunk lemondta az egész szériát (tényleg szalmonellás lett), helyette a mexikói Alfredo Portilla énekel.
Ami nagyon-nagyon tetszik, hogy jó a légkör, mindenki vidám, néha Hampsont leszámítva, de rengeteget beszélgetünk a többiekkel.
San Francisco, november 6.
Nekem holnaptól indul be a nagyüzem, nagyszínpad, jelmez, technikai dolgok kipróbálása. Például az egész első ária alatt fent, egy óriás doboz tetején, hat méter magasan ki vagyok kötve, mert a doboz 180 fokos forgásokkal gyorsan forog, meg ferde is, és nem eshetek le róla. Harisnyát sem húzhatok, mert csúszik a doboz belseje, szóval majdnem meztelen leszek. És még én nyilatkoztam valahol, hogy nekem nem lehet már újat mondani!
San Francisco, november 9.
Végre beállt nekem a rendezés, térdem, könyököm véres, de senki sem állította, hogy könnyű szakmát választottam.
Egyébiránt igazad volt, tévében nem jött ki a rendezés erőssége, feleennyire sem ütős, mint live, de szerintem a színházi rendezéseket nem is szabad tévén keresztül megnézni.
Különben minden oké, várom a premiert, és hangilag megpróbálok spórolgatni a próbákon, már amennyire ez a dögnehéz szerep engedi.
San Francisco, november 12.
Tegnap lement a főpróba, nagy-nagy sikerrel! Ha így fog sikerülni a premier, akkor semmi rosszat nem mondhatnak rólam. Hangilag egyáltalán nem fáradtam el benne, testileg már jobban, de már megszoktam a rendezést. A teremben csak gyerekek voltak, ahogy az külföldön mindig lenni szokott, állati hálás közönség volt. Azért egyszer-kétszer felröhögtek, például, amikor a Hampson rám feküdt, de őrjöngtek, csápoltak, nagyon jókedvűek voltak. Pedig hát a Macbeth nem habkönnyű darab… A végén, amikor egyedül jöttem ki meghajolni, az egész terem egy nagy-nagy ordítás volt: „I love you Lady!”
Minden nagy énekes és karmester ott volt, aki csak éppen San Franciscóban tartózkodik, James Morris már a szünetben megkeresett, teljesen odavolt: „Miért nem én vagyok veled a Macbeth?”
Várom a premiert, azért nekem mégiscsak ez a kedvenc szerepem!
San Francisco, november 15.
Ma egész nap aludtam, mert tegnap a premier után semmit nem tudtam pihenni, parti meg parti és parti – amerikai módra.
Nagyon nagy személyes sikerem volt a Macbethben. A Hampsonnak is, még szép, de azért, ha jól belegondolok, neki könnyebb volt ezt elérni, mert ő kaliforniai, ez az ő szűkebb hazája.
Ketten tartottuk a frontot, a rendezés úgy, ahogy van, megbukott! Amikor a rendező jött ki meghajlásra, az egész színház búzott, morgott, nagyon haragudtak rá. Én már az első felvonásban éreztem, hogy a közönség összehúzott szemekkel meredt a színpadképre és a játékra is. A szerelmi jeleneteken is megbotránkoztak, néha közben ennek is kisebb hangot adtak.
Ez a közönség a tradicionális rendezéseket szereti, szép ruhákkal és díszletekkel. Nagyon konzervatív, prűd operaház, itt nem lett volna szabad ebben a kivitelezésben játszani a Macbethet!
Hála Istennek, nagyon jól szólt a hangom, ezzel legalább nem volt gondom, a sok futkározás és minden egyéb azért elfárasztott. A premier után néhányan a milliomos szponzorok közül megkérdezték, hogyan bírtam szusszal ezt a horrort, mert még nézni is fárasztó volt.
Hát körülbelül ennyi, engem már a kritikák sem nagyon fognak érdekelni, mert a lelkiismeretem tiszta. Mindent elénekeltem az első hangtól az utolsóig és játszottam is két ember helyett! Érdekes, hogy a mostani éneklésemben már sokkal bátrabb vagyok a színpadon, egyáltalán nem izgulok. Jó, régen sem voltam félénk, de biztos, hogy valami nagyon megváltozott bennem, csak nem tudom megmagyarázni.
Most három nap szünet – és még hatszor ugyanez.
San Francisco, november 16.
Tegnapelőtt énekeltük a premiert. Reggel, amikor felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy de jó lenne, ha jó lenne! Mint keresztény ember nem hiszek a reinkarnációban, de ha még egyszer megszülethetnék, nem énekelnék ilyen nyaktörő szerepeket. Én lennék a Susanna meg a Zerlina. Például. De akkor meg biztos, hogy a drámai szerepek után törne a nyavalya.
Jól énekeltünk, azt hiszem, a tenorista kivételével mindenki hozta a formáját. Egyet nagyon utálok, és ezt meg is mondtam a rendezőnek. Már a nyitány előtt felkötöznek a majdnem hat méter magas doboz tetejére. Szétmegy a függöny, és nekem az áriámig ott kell mozdulatlanul ülnöm. Ez elég hosszú idő.
De az akusztika itt is csodálatos! Még háttal a közönségnek is lehet nyugodtan énekelni, mert hallatszik. Tulajdonképpen nekem megint nagyon nehéz lesz ezután Pesten énekelnem (a rossz akusztikai viszonyokra gondolok), mert otthon a rivaldára kell magamat szögeznem, hogy minden kiszóljon.
San Francisco, november 18.
Most jöttem haza a második előadásról, és nagyon fel vagyok dobva. Egyenesben ment a rádióban, amikor taxiba ültem, még a szereposztást sorolták. Telt ház, nagy siker, minden, ami kell – és persze az igazgatók mindig ott vannak, nem ám úgy, mint nálunk!
Ma egészen más közönség volt, mint a premieren, nagyon sok fiatalt láttam, ennek mindig örülök. Ma végre tudtam a Hampsonra is figyelni, úgy értem, hogy akkor is, amikor nem mindig énekelek. (3. felvonás) Ez a hanganyag, ha agyonvernek, sem tetszik! Rájöttem, hogy nem is azért, mert lírai hang, hanem nem cseng, nem férfias. Egy-egy hangot megfúj, például az áriában a f-t, aztán már mozartozik is. Az ária vége meg falzett. Emlékszel, hogy énekelte Ataneli a koncertemen? Na, az Macbeth-hang! A színpadi mozgása viszont nagyon nyerő Hampsonnak, színészileg, megjelenésben nagyon tudja a szakmát, el tudja fogadtatni magát.
A basszus és a tenor, főleg a tenor semmi különös, ilyen otthon is van. A karmester tehetséges, de még nagyon fiatal, van még tanulnivalója, sokszor görcsös.
San Francisco, november 20.
A fehér ruhában már az alvajáró-jelenetet csinálom. Addig a fekete ruhában vagyok, és nem mindig vannak hozzá köpenyek, az első felvonásban és a La luce langue-ária alatt nincsen semmi. Már megszoktam, és nincs is időm a színpadon a dekoltázsra gondolni.
Tegnap majdnem megégtem, mert miután a Macbeth levelét elolvastam, el kell égetnem, és akkor véletlenül ráesett az égő levél a ruhámra. Alig bírtam leverni magamról.
Én nem vagyok híve a nagyon öncélú, hipermodern rendezéseknek, de biztos, hogy ezen a téren is változtatni kell nálunk. De tudod, hogy Pesten a publikum nagy része idősekből áll, és ők már nehezebben fogadják el a változásokat.
Itt például nagy öröm látni, hogy tegnap is mennyi fiatal volt; többen voltak, mint az idősebbek. A Hampson az utolsó felvonásban tetszik nekik a legjobban, mert olyan a hosszú hajával és úgy járkál a hosszú köpenyében, mintha a Rolling Stones egyik énekese lenne. Azért rá is tesz egy lapáttal, kinyitja az ingét meg ilyenek.
San Francisco, november 22.
Ma és holnap még pihenő van, aztán szombaton megint, bamm…. babababammmmm……. babababammmmmmm……. Ezek a Macbeth hátborzongató akkordjai a nyitányból és a 3. felvonás elejéről. Imádom!
Jó ötlet volt, hogy valaki azt írta a fórumon, hogy hozzuk Pestre a produkciót. Szerintem nálunk azért nem bukna ekkorát. Lehet benne dolgokat nem szeretni, de azért ez az (ál)prüdéria az amerikai közönség részéről nevetséges. A harmadik előadáson, ott, ahol a Macbethre ülök és eljátszom, hogy…. , valaki az első sor közepéről beszólt, hogy „ez mit csinál?” De azért mégiscsak megérthetik, hogy nem én rendeztem, mert nagy sikerem van.
Hát ennyi, de ha az előadás végén őrjöngés van, jó értelemben, akkor talán mégsem olyan rossz ez a darab!
San Francisco, november 24.
Három nap szünet után este megint felveszem az elölsemmi-ruhát. Ébredés után zsörtölődtem egy sort, mert igazán várhatott volna pár napot! De akkor meg egy másik előadásba zavart volna be. Tudod, egy férfi énekes el sem tudja képzelni, hogy milyen nehéz ilyenkor énekelni. Nem beszélve arról, hogy nem a „Süss fel nap”-ról van szó!
A nagy operaházak szokása szerint délelőtt felhívtak, hogy rendben vagyok-e. Ezt minden előadás napján megteszik. Az olasz titkárnő volt, akivel már korábban, a Toscák idején összebarátkoztunk. Mondtam, hogy jó, jó, de….. „Ja, az semmi!” – mondta. Hampson megfázott, a basszus pedig lázas, de énekelnek. Negyed órával később Thomas fátyolos telefonhangja: „Moglie, nem vagyok egészen jól, nagyon figyeljünk egymásra!”
„Számíthatsz rám, tudod” – mondtam neki. Pillanatnyi csönd, „tudom, és kösz, te is rám!”
Alig tettem le, a karmester hívott, hogy rá is számíthatunk mindenben, ma hagyjuk a galibás rendezést, többször nézzünk fel a vacsorakép alatt.
Jó érzés az összetartás. Nekem ez nagyon fontos. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy egymás nélkül nem sokra megyünk a színpadon.
Kicsit több munkával, erősebb koncentrációval, de minden hang megvolt. Hála Istennek!!! Thomas is keményen megdolgozott a mai Macbethért. Állítólag az indiszponáltságunkat senki nem vette észre. Még a férjem sem, pedig ő mindig mindent észrevesz! Azt is, amit nem kéne!
San Francisco, december 2.
Ma nagy show volt! Szó szerint, mert ez Amerika! Az utolsó előadás is lement. Előtte olyan jó kedvünk volt, el is felejtettük, hogy ma újra meg fogunk halni. Beleadtunk apait-anyait. Én sem voltam elővigyázatos, a Brindisinél föld került a szemembe-orromba-számba, de Thomason is láttam, hogy fekete lett az arca a felvonás végére. Tenorunk az áriája előtt lemondott, mert elment a hangja, de így lehetősége nyílt a fiatal, fekete fiúnak, hogy fejest ugorjon az „O figli, o figli miei” kezdetű ária eléneklésébe. Úgy, ahogy volt, Malcolm kosztümjében. Minden szereplő a színpad két szélén tolongott! Még én is, pedig ilyenkor már a dobozba bezárva „várom” az alvajáró-jelenetet! Soha ilyen csodálatosan nem hallottam ezt az áriát énekelni. Akkora brávózás volt, hogy nem akart vége szakadni! Ő pedig a színpadon felemelt kezekkel kiabálta: „Thank you, Jesus!”
Az előadás végén felállva tapsolt a közönség, és amerikai módra mindenfélét kiabáltak. Nekem például az első sor közepéről egy házaspár üvöltött, hogy jönnének az öltözőmbe. De hát hol volt még az! A színpadi búcsúzkodás egymástól még vagy háromnegyed órát igénybe vett, de még az utcán is folytatódott. Tudtuk, hogy így, ebben a felállásban már nem találkozunk. Majd talán máshol, egy másik operában….
Budapest, január 7.
Nagy lélegzetet veszek, mert ami még hátra van, az az elmúlt hónapok összegzése. Bevallom, ez sokkal nehezebb. Az e-mailek, amiket a próbák előtt, után vagy az előadásokat követően írtam, spontán jöttek. Akiknek íródtak, tudják, hogy olyan embertípushoz tartozom, akik azt mondják, jelen esetben: írják, amit gondolnak. Nem mindig származik előnyöm belőle, de ez adottság. Elsősorban önmagamhoz igyekszem szigorú lenni.
A hivatásom iránti csillapíthatatlan szeretet és Istenbe vetett hitem (de sokan lejáratták már ezt a kifejezést) visz tovább a pályámon. Az elmúlt hónapok kitörölhetetlen emlékeket véstek belém. Nincs olyan rész Verdi zseniális Macbethjében, nincs olyan akkord vagy dallamív, amihez ne kapcsolódna bennem egy mozdulat, egy szemvillanás, a szerepformálás sok-sok egymástól különböző instrukciója. És még valami: többek között attól is nagyszerű a Lady szerepe, hogy egy szoprán sem gyakorolhatja a szuverenitását felette. Ha nem is sokan, de voltak és lesznek is, akik énekelni fogják.
Szeretettel üdvözlöm az Opera-Világ olvasóit:
Lukács Gyöngyi