Születésnapi búcsú

Dietrich Fischer-Dieskaura emlékezünk – BÓKA GÁBOR és VÉTEK GÁBOR írása

DFDieskau2
Dietrich Fischer-Dieskau

Énekóra, valamikor ötödikben vagy hatodikban. Kötelező anyag: Schubert Erlkönigje, recsegő-ropogó, már ezerszer lejátszott hanglemezről. Tudjuk, hiszen ismerjük már a verset: a költeményben hárman is megszólalnak az elbeszélőn kívül – kézenfekvően úgy hallgatjuk tehát a felvételt, hogy azon minden bizonnyal négy énekes adja elő a balladát. Csak néha, egy-egy pillanatra válik gyanússá, hogy egyik szereplő hangja mintha nagyon hasonlítana a másikra – de csakhamar elhessegetjük a gondolatot: olyan különböző karaktereket hallunk, hogy azokat nem jelenítheti meg egyazon az előadó. Ám énektanárnőnk ismételt győzködésére kénytelenek vagyunk elhinni, hogy mégis így van: a tárgyilagos narrátor, a sikoltó kisfiú, a félelmetesen csábító rémkirály és a férfias édesapa egyetlen előadóművész – Dietrich Fischer-Dieskau.

Schubert: Erlkönig

Nem rendkívüli történet, nyilván sokakkal megesett, hogy hasonló élmény nyomán csodálkoztak rá „DFD”művészetének sokszínűségére. Vagy másként, élő benyomások alapján, s más esztétikai nívón – de hasonló eredményre jutva. „Hogy milyen ez a hang, nagyon nehezen tudnám megmondani, mert a 26 dalban 26-féle volt” – hangzott Kroó György rádiós kritikája a művész 1973-as, második és sajnos egyben utolsó budapesti dalestjéről, melyen partnere – egyáltalán nem mellesleg – Szvjatoszlav Richter volt Hugo Wolf dalainak előadásakor. – „Hiszen éppen ez a dieskaui művészet: olyan tökéletesen kezeli az orgánumot, mint egy hangszeres virtuóz a maga instrumentumát. Ezáltal tónusban, színben, hangfaj-karakterben és a kifejezés egyéb ezernyi árnyalatában folyton változik, változni képes. Beleköltözik a szövegbe: ha úgy akarja, egy verssoron belül három-négy szó kimondásakor három-négyféle jelmezt cserél. Egy személyben lírai költő, karakterszínész, hiperintelligens versolvasó és mind szakmailag, mind az érzékenység vonatkozásában tökéletes muzsikus…” (Magyar Rádió, Új zenei Újság, 1973. október 13.)

Dietrich Fischer-Dieskau és Szvjatoszlav Richter Wolf-dalt adnak elő
Schubert-dalcsokor Fischer-Dieskauval és Richterrel

Karakterszínész, hiperintelligens versolvasó: alighanem azok a tulajdonságok, melyeket a dalkultúra helyett az operajátszásra, és az elmélyültség helyett az ösztönszerűségre orientált magyar zenei élet sosem tudott megbocsátani Fischer-Dieskaunak. Nincs mit szépíteni: míg az értelmiség bizonyos köreiben nagy respektje volt Dieskaunak, a komolyzenét kedvelő szélesebb rétegek körében (boldog idők, amikor még a komolyzenével kapcsolatban lehetett szélesebb rétegekről beszélni!) divat volt őt leszólni. Az 1973-as elragadtatott kritikák és a most születő, szebbnél szebb nekrológok éles ellentétben állnak a búvópatakszerűen máig feltörő véleményekkel, miszerint „igen, igen, de hát ez voltaképpen nem éneklés”„dalban elmegy, no de olasz operában ennél testesebb hang kellene”„csak a szövegre koncentrál, de hiányoznak belőle az érzelmek” – és ehhez hasonló sületlenségekkel. A mindig mindent jobban tudó magyar közönségnek könnyebb volt legyintenie ahelyett, hogy meghallotta volna DFD legfontosabb üzenetét: az önismeret fontosságát. Csak elérhető célt tűzz ki magad elé, vagy alakítsd saját képedre az elérhetetlent. Így születtek meg Fischer-Dieskau legjobb olasz operaszerepei – Verdi bizonytalan dramaturgiai funkciójú baritonszerepéből egy német ideáltípus, Schiller Posa márkija; és Macbeth, aki a vérgőzös, átromantizált Shakespeare-interpretációt felülírva nyomasztóan modern, a dosztojevszkijBűn és bűnhődés-problémát továbbgondoló értelmiségi hőssé vált.

Verdi: Don Carlos – szabadságkettős (km.: James King)
Verdi: Macbeth – ária, IV. felv.

De az is lehet, hogy csak túl kevesen hallgatták meg idehaza az Eterna – ma EMI-címkével forgalmazott – teljes Tannhäuser-felvételét, melyen az édeshangú dalnokot, Wolframot énekli. Minden okoskodáson túl, egészen egyszerűen – szépen. Ha csupán egyetlen DFD-felvételt vihetnék magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre – nos, aligha lenne kérdéses, hogy ezt a ritka ihletett pillanatban készült bejátszást választanám, ahol egyesül az operaénekes a dalénekessel, ahol Fischer-Dieskau – bulvárízű fordulattal élve – önmagát játssza. Utánozhatatlanul hitelesen.

Wagner: Tannhäuser – Dal az esthajnalcsillaghoz

***

Ha Dietrich-Fischer Dieskau művészi arculatát személyes élményeim alapján próbálnám megrajzolni e gyászba forduló születésnapi megemlékezés alkalmával, a művész előadásában hallható legkedvesebb operafelvételeimhez kell fordulnom. Bár kétségtelen, hogy az enciklopédikus interpretációtörténeti hagyomány Dietrich-Fischer Dieskaut mindenekelőtt a romantikus dalirodalom, így Franz Schubert és Hugo Wolf dalainak ihletett tolmácsolójaként tartja számon (Schubert dalairól tanulmánykötete is megjelent); a romantikus opera rajongójaként, s wagneriánusként elsősorban azt kell szemügyre vennem, mennyiben erősíti Dietrich-Fischer Dieskau dalénekesi kultúrája operaművészi profilját. Bár élő szerepléseiről koromnál fogva nem tanúskodhatom személyesen, a birtokomban lévő teljes operafelvételek (melyek közül számos produkciót az adott mű etalonszerű megszólaltatásának tartok) tökéletes támpontot adnak a művész zenés színpadi örökségének értelmezéséhez.
Előre kell bocsátanom, hogy az informális zenei eszmecserékben, így az internetes zenei fórumokon gyakorta megjelenik olyan vélemény, miszerint Dietrich-Fischer Dieskau autentikus önkifejezési szférája a dalirodalomra korlátozódik, s ennélfogva operafelvételei mesterséges, hozzá nem illő műfaji „kiruccanást” képviselnek. E nézettel kötelességem vitába szállni, hiszen érzéseim szerint pontosan a Lied területén kiművelt hangi kultúra, s kifinomult plaszticitás (amely mintegy új operatörténeti diszciplína, a vokális reológia tárgykörébe tartozhatna) tette a művészt a legkülönbözőbb szerepek autentikus megszemélyesítőjévé.

Legelőször is a Decca Classics kiadásában Solti György vezényletével megjelent Parsifal-felvételt említeném, amelyen Dietrich-Fischer Dieskau Amfortast alakítja (az ájtatos ünnepi színjáték utolsó felvonásában Amfortas ajkairól elhangzó sorokat – „Oh! der du jetzt in göttlichem Glanz, den Erlöser selbst erschaust”– akár a jelen emlékező gondolatsor mottójává is választhatnám). A fenti szavakban ábrázolt mennyei ragyogás a művész ezüstös csillogású hangjával nemes átszellemültséggel szólal meg, s ezáltal a szenvedést, sőt a bűnt is glóriás dicsfénybe burkolja. Szintén Solti György pálcája alatt, a Decca mértékadó lemezkritikusok által etalonnak is tekintett Nibelung gyűrűje-ciklusában alakítja Dietrich Fischer-Dieskau Az istenek alkonya Guntherjét. Ez utóbbi interpretációban a művészi kifejezés árnyaltsága a szereplő uralkodói helyzetével és hősi ambícióival nehezen összeegyeztethető neurotikus önbizalomhiányát jeleníti meg példaszerűen.

Az istenek alkonya – bosszútercett (km.: Birgit Nilsson, Gottlob Frick, vez.: Solti György)

Wagner-felvételei közül feltétlenül említésre méltónak tartom a Rudolf Kempe vezényletével az EMI Classics által megjelentetett Lohengrint is, ahol a művész Telramund szerepét énekli: az intelligens énekkultúra e helyütt a jobb sorsra érdemes hős önpusztító frusztrációjának kiábrázolójává válik. A Herbert von Karajan által vezényelt, s a Deutsche Grammophon címkéje alatt megjelent Nibelung gyűrűje-produkcióban A Rajna kincse Wotanjaként vokális ihletettségével mintegy olümposzi ragyogást kölcsönöz a főisten figurájának.
A német operarepertoárban további felvételei között feltétlenül említésre érdemesnek tartom Richard Strauss A rózsalovag c. operájának Karl Böhm vezényletével a Deutsche Grammophon kiadásában megjelent felvételét, amelyen Dietrich-Fischer Dieskau az izgága parvenü Faninalt alakítja: az intelligens frazeálás e felvételen a kényszeres feltörekvés tragikomikus megjelenítését szolgálja. További jelentős Richard Strauss-felvételként idézhetném a Kurt Masur pálcája alatt a Philips kiadásában megjelent Ariadné Naxoszban című produkciót, ahol a művész a Zenemester szerepében bölcs rezignációval oktatja komponista tanítványát (akit egyébként felesége, Várady Júlia alakít) a mindennapi túlélés által megkövetelt opportunizmusra.

A kedvenc Strauss-szerep: az Arabella Mandrykája (az opera teljes felvétele)

A 20. századi művek felvételei között példaértékűnek tartom Alban Berg Wozzeck c. operájának Karl Böhm vezényletével felvett produkcióját, ahol a második bécsi iskola dodekafon zenéje által keltett sokkszerű zenei hatások előterében a művész húsba vágó karizmával ábrázolja a nyomorult emberi ronccsá aljasult címszereplő gyilkosságba és önnön halálába torkolló pszichikai elborulását.

Berg: Wozzeck – a teljes opera hangfelvétele (vez.: Karl Böhm)

Persze ne higgyük, hogy Dietrich-Fischer Dieskau hangzó emlékei között csupán a német repertoárban találhatunk maradandót. Ennek illusztrálására álljon itt a Decca kiadásában Lamberto Gardelli vezényletével megjelent Macbeth-felvétel, ahol Dietrich-Fischer Dieskau monumentális alakításával minden emberi mivoltából valószerűtlenül kivetkezett szörnyeteget formál meg, s ezt a szürreális interpretációt az olykor nem teljesen idiomatikus szövegmondással tovább erősíti.
Összegzésként tehát meg kell állapítanom, Dietrich-Fischer Dieskau operafelvételei egytől egyig arról tanúskodnak, hogy a művész világviszonylatban a 20. század egyik legjelentősebb ének- és kifejezőművésze volt, s ennek nyomán az utókor számára megörökített produkciói egyaránt példaként állíthatók a feltörekvő énekesgenerációk és az operaműfajjal ismerkedő zenehallgatók elé.