Emlékezés a 75 éve született Begányi Ferencre – VÉTEK GÁBOR írása
Muszorgszkij Hovanscsina című operájából Hovanszkij Iván első jelenetének hagyományébresztő sorait választottam emlékező írásom mottójaként: ez annál is helyénvalóbb, mivel Muszorgszkij mindkét remekművét, a Borisz Godunovot és a Hovanscsinát egyaránt Begányi Ferenc főszereplésével ismerhettem meg, s a művész szerepinterpretációit legmeghatározóbb operaélményeim között őrzöm. A hagyomány felidézése Begányi Ferenc esetében azért is időszerű, mivel a jelenkor operabarát közönsége számára arcpirítóan kevés hangzó emlék maradt ránk a művész alakításai közül. A színháztörténeti enciklopédiák szűkszavú szócikkei, a folyóirat-archívumokban fellelhető kritikák és az operarajongók visszaemlékezései adhatnak támpontot Begányi Ferenc emlékének felidézéséhez, akiről joggal írhatjuk, hogy minden szerepében a totális színpadi élményt nyújtotta közönségének. Ehhez hozzájárult tömör, nagy vivőerejű és széles hangterjedelmű basszusa csakúgy, mint impozáns színpadi megjelenése, valamint drámai és komikus szerepekben egyaránt intenzív szerepformálása. Az alábbiakban néhány életrajzi adalék, kritikarészlet, valamint személyes emlék felidézésével foglalnám össze a művész pályáját.
Begányi Ferenc 1937. február 27-én született Miskolcon. Énektanulmányait 1960 és 1964 között végezte a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, Balassa Istvánné növendékeként. 1964-66 között a Magyar Állami Operaház Énekkarának tagja volt, majd 1966-ban debütált magánénekesként A sevillai borbély Basiliójaként. Kisebb szerepekben való bemutatkozása után (Aida: A király, Traviata: Grenvil doktor, Tannhäuser: Reinmar, Ariadné Naxos szigetén: Udvarmester) a kiugrást 1969-ben az Operaház Gianandrea Gavazzeni vezényletével felújított Don Carlos-előadása jelentette számára, amelyben II. Fülöp szerepét énekelte. Az alakítást Abody Béla kritikája „nagy ígéretként” értékelte, s a következő sorokkal méltatta:
„Érdekes indítását, a beteges, meggyötört, öregedő figurát csakhamar feladja, s egy élsportoló párducmozgásával szökell a színen: izgatottan ágáló, fékezhetetlen, vérbő reneszánsz-ember: inkább lázadó, mint uralkodó; több a tüze, mint a méltósága. Az is kérdéses, hogy ez a nagy, kemény, „harapós” hang nem Wagner, és Muszorgszkij (nem Doszifej és Pimen, hanem Hovanszkij és Borisz!) világában fogja-e inkább kifutni lehetőségeit? Annyi azonban máris biztos, hogy „numen adest”: e jó énekesből nagy énekes lehet”.
Fülöp király és a főinkvizítor kettőse (Főinkvizítor: Faragó András)
Abody Béla szavait akár önbeteljesítő jóslatként is tekinthetjük, hiszen Begányi Ferenc jelentős alakításokat tudhatott magának nemcsak a már fent említett Muszorgszkij műveiben, hanem Wagner zenedrámáiban egyaránt. A bayreuthi mester műveinek basszusszerepeit egész karrierje során énekelte, kezdve az 1968. évi Nürnbergi mesterdalnokokban alakított Veit Pognertől A Rajna kincse Fafnerén és A walkür Hundingján át a Trisztán és Izolda Marke királyáig.
Rózsalovag – a II. felvonás fináléja (partner: Szirmay Márta)
A német későromantikus repertoárban alakított szerepei közül feltétlenül említenünk kell az 1970-71-es évad Rózsalovag-felújításában Ochs báró-megszemélyesítését. Az olasz és francia romantikus operarepertoár legtöbb jelentős drámai basszus szerepét is szerepei között tudhatta, így a fent említett II. Fülöp mellett jelentős sikereket ért el VIII. Henrik (Donizetti: Boleyn Anna), Sparafucile (Verdi: Rigoletto), Banquo (Verdi: Macbeth), Ferrando (Verdi: A trubadúr), Calatrava gróf (Verdi: A végzet hatalma) Don Ruy Gomez de Silva (Verdi: Ernani), Fiesco (Verdi: Simon Boccanegra), Pistol (Verdi: Falstaff), Mefisztó (Gounod: Faust), Lőrinc barát (Gounod: Rómeó és Júlia), Colline (Puccini: Bohémélet), Timur (Puccini: Turandot), Alvise Badoero (Ponchielli: Gioconda) megszemélyesítőjeként.
Rigoletto és Sparafucile kettőse (Rigoletto: Radnai György)
Rigoletto – Vihartercett (Partnerek: Pánczél Éva, Szűcs Márta)
Donizetti: Boleyn Anna – VIII. Henrik és Jane Seymour kettőse (Partner: Pánczél Éva)
Gounod: Rómeó és Júlia – Hármas (Partnerek: Szűcs Márta, Kelen Péter)
Gounod: Rómeó és Júlia – Duett (Partner: Szűcs Márta)
A drámai művek mellett komikus szerepkörben is emlékezetes alakítást nyújtott a debütáláskor énekelt Basilio mellett Dulcamara (Donizetti: Szerelmi bájital), Christian Tschöll (Schubert-Berté: Három a kislány), Oscar gróf (Offenbach: Kékszakáll) szerepében. Színpadi alakításainak felsorolása nem lenne teljes 20. századi művekben elért sikereinek említése nélkül, így nem hagyhatjuk ki a Kékszakállú herceget (Bartók: A kékszakállú herceg vára), Hétszentség Mózest (Brecht-Weill: Mahagonny), Porgyt (Gershwin: Porgy és Bess), Theseust (Britten: Szentivánéji álom), Mr. Peachumot (Britten: Koldusopera), Raszkolnyikovot (Petrovics: Bűn és bűnhődés), a varázsló Celiót (Prokofjev: A három narancs szerelmese) és a Féllábút (Balassa: Az ajtón kívül) sem.
Begányi Ferenc emlékezetes alakításokat nyújtott jelentős külföldi művészek magyarországi vendégszereplése alkalmával is, így Jevgenyij Nyesztyerenko mint II. Fülöp oldalán művészileg egyenrangú partnerként személyesítette meg a Főinkvizítort; Jurij Ljubimov gondolatébresztő Don Giovanni-rendezésében a tőle megszokott drámai intenzitással alakította a Komturt, valamint az Aidában Plácido Domingo mint Radames partnereként Ramfist (az utóbbi előadásról televíziós felvétel is készült).
Offenbach: Kékszakáll – Duett (Partner: Sudlik Mária)
Begányi Ferenc maga is számos külföldi operaszínpadon lépett fel, így Olaszországban, Németországban, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Bulgáriában, valamint Európán kívül Mexikóban, és az Amerikai Egyesült Államokban. Operaénekesi teljesítményét 1968-ban a szófiai énekversenyen második díjjal jutalmazták, 1973-ban pedig a magyar állam Liszt Ferenc-díjjal, végül 1981-ben Érdemes Művész-díjjal tüntette ki. Az operaszínpadról a 90-es évek végén vonult vissza; 2000. július 4-én hunyt el Budapesten.
A száraznak ható adatokat szükségképpen átizzítják a személyes élmények: elsőként a csupán felvételről ismert Ochs-alakítását említeném. Szerepformálásban nyoma sincs a sokak által félreértelmezve megjelenített vidéki bugrisnak. Ehelyett virilis, férfiereje teljében lévő figurát jelenít meg, aki méltán lehetne akár Octavian vetélytársa is. Élőben látott alakításai közül pedig legelőször Porgyt idézném: az amerikai Deep South mereven előítéletes világát megjelenítő Gershwin-műben Begányi Ferenc antracit fényű hangjával sugározta az örök humánumot, belülről fakadó optimizmust és élni akarást. A művész színpadi aurája átütő erővel érvényesült Borisz szerepében is: az ikonszerűen statikus koronázási jelenetet követően, a merev méltóság álarca mögül elementáris energiával tört elő a „Menj, fiú!” delíriuma, a „Még cár vagyok!” kétségbeesett életbe kapaszkodása, hogy végül a halálba merevedő „Irgalom!” sóhajban leljen békét. Marke király megszemélyesítőjeként az arcára kövesedett fájdalmas döbbenet mögül előtörő vádló hang volt alakításában leginkább élményszerű; Don Silva és Fiesco szerepében a bosszúszomjas indulat végítéletszerű ábrázolásával ért el fulmináns hatást.
Begányi Ferenc operaművészi egyéniségének legjobb összegzését Fodor Géza által a művész Mefisztó-alakításáról írott kritikában olvashatjuk: „…A szálfa termet, a ragyogó fellépés-megjelenés, a pompás orgánum, no és persze a művészi szuggesztivitás problémátlanná teszik számára, hogy megfeleljen a szerep dimenzióinak, és betöltse az előadásban azt a középponti helyet, amelyet a rendezés Mefisztónak kiutal. Ám Begányi Mefisztója, miközben csakugyan „az alvilág királyaként” emelkedik ki környezetéből, egyszersmind megkapóan emberi lény is, sőt valami egészen különleges lírai sugárzása van. Bármilyen képtelenül hangzik is: ez a Mefisztó humanista. Egy olyan történelmi korszak szülötte, amelynek fontos szellemi élményei közé tartozik Bulgakov Mester és Margaritája, ami nemcsak mottóként képviseli, hanem sajátos értelemben ki is teljesíti a goethei gondolatot az ördögről, aki… „mindig rosszat akar és mindig jót mível.”
Az érett művész Fülöp-alakításáról is találó elemzést ad Fodor Géza:
„Szinte felmérhetetlen, hogy tizenöt év alatt mennyit érlelődött ez az alakítás, ami különösen sokat jelent, ha meggondoljuk, hogy 1969. március 21-én Begányi pontosan ennek a szerepnek revelációszerű és kiforrott megformálásával robbant be a magyar operaművészetbe. És mégis: ha lehet operajátszásunk jelen korszakában igazi elmélyülésről és a kifejezés sűrűségéről beszélni, akkor Begányi Fülöp királyával kapcsolatban mindenképpen. Igen, itt minden fejlődés a mélység irányában történt, az alakítás még inkább egy tömbből faragottnak hat, mint annak idején, és mégis sokkal árnyaltabb, érzékenyebb.… A lélek most még jobban elrejtőzni látszik az önmaga szobrává vált testben, de egy-egy pillanatra megrendítően védtelenül kiül a felszínre, anélkül, hogy az alakítást akár csak meg is kísértené az érzelgősség. Ami a Posával való jelenetben a márki bátor tirádája („Hazug a béke, mit e nemzet élvez”) alatt Begányi Fülöp királyának arcán lejátszódik, az egy regényre vagy terjedelmes esszére való élettartalom… Begányi Ferenc Fülöp király-alakítását önálló fejezet illetné meg abban a csakugyan a lényeget megörökítő magyar operatörténetben, amely a legnagyobb művészek és a legnagyobb alakítások szellemi arcát kellene hogy fenntartsa…”
Mit tehetne mindehhez hozzá egy kevéssé hagyománytisztelő korból a múltba révedő, s a magyar operatörténet megörökítését fontosnak érző emlékező? Talán annyit, hogy csupán remélni tudjuk: egyszer elkészül a magyarországi operajátszás történetét bemutató enciklopédikus mű, vagy Bécs példáját követve Budapesten is megnyitja kapuját egy olyan operamúzeum, ahol számos örök értékű, a rajongók által felejteni nem kívánt művész közül Begányi Ferencnek is méltó emléket állítanak majd.
Fotók: Opera Archívum – Mezey Béla