Pietà, Signore – In memoriam Luciano Pavarotti

VÉTEK GÁBOR nekrológja

Luciano Pavarotti
Luciano Pavarotti

Pietà, Signore… 

Stradella/Niedermeyer aria da chiesa könyörgése szól, miközben a hivatalos médiában a gyászjelentések, nekrológok sorjáznak: elhunyt, eltávozott, itt hagyott bennünket Maestro Luciano Pavarotti, a tenorlegenda, a hangfenomén, a magas C királya, a pop- és reklámikonként egyaránt népszerű operasztár.

Az eulógiák fenti tényeit egyáltalán nincs okom kétségbe vonni, még akkor sem, ha a magas C-kről, mintegy történelmi góllövésekről megemlékezők elfeledkeznek a Puritánok magas D sőt F hangjairól, és a kereskedelmi média tudósításai jóval szárazabbnak, hírszerűbbnek tűnnek, mint az operával bensőséges viszonyban lévők emlékezései: Pavarotti a mindennapok embere számára megkerülhetetlen szimbólummá vált, neve egyaránt jelképezi a páratlanul tökéletes, szinte irreális szépségű tenorhangot, s a belőle kiágazó, aprópénz-milliárdokra váltott népszerűséget, amint ezt a diadalmasan csengő Vinceró, s többek között a sarki boltban kapható „Luciano” márkájú olasz cseresznyekoktél egyaránt illusztrálja.

Mint vízbe süllyedt templomok harangja… 

A halál, mint megismételhetetlen összegzési alkalom számvetésre kötelez: mit adott és mit jelképez számomra Luciano Pavarotti művészete, megfejthetem-e saját élményeim alapján a Pavarotti-extázis titkát? Kora ifjúkorom lemezélményei (többek között a Karajan által vezényelt, etalonnak is tekinthető Bohémélet) mellett két alkalommal láthattam élőben a művészt a New York-i Metropolitan Opera Szerelmi bájital és Lombardok előadásain. Az ehhez hasonló benyomások pontos kiértékelése talán egy jövőbeli neurobiológiai kísérlet feladata lesz, melynek során a funkcionális képalkotás segítségével egzakt módon, a boldogságért felelős neurotranszmitterek szintjén magyarázzák az élményt: a Quanto è bella, quanto è cara, az Una furtiva lagrima áriáknak a vígoperai cselekmény kontextusából kiemelkedő, s a hallgatót hipnotizáló önálló melodramatikus értékét, vagy az In cielo benedetto ariózóban a megdicsőült, mennyei jelenésként visszatérő Oronte énekének túlvilági szépségét.

Persze ne higgyük, hogy Pavarotti csupán egyedülálló, veleszületett hangi adottsága és utolérhetetlen technikája miatt válhatott azzá, ami. Jóval többről van szó. A nemzetközi operakultúra egyre inkább globalizálódó korszakában, az önnön, kinemesített előadói kultúrájukból táplálkozó all-round énekesek körében Luciano Pavarotti az italianità teljes jogú örököse, kompromisszum nélküli művelője és felülmúlhatatlan, pótolhatatlan képviselője volt. A zsigeri örömöt adó hangi textúra mellett sikerének titka a legnemesebb olasz előadói hagyományokat önnön egyénisége által tökéletesítő aurája volt, lett légyen szó a kedves, szánni való naivsággal csetlő-botló Nemorinóról, a testében sebzett, de lélekben újjászületett nemes Orontéról, a szerelmét elvesztő, kétségbeesett Rodolfóról és a szerelemben diadalmaskodó Kalafról, a minden ízében arisztokratikus Riccardo grófról és a hetyke parasztlegényről, Turidduról, az O sole mio verőfényes derűjéről és az Ave Maria áhítatáról.

S hátra van még egy szerep: Otello, melyet, a nemes pálya- és versenytárs, Plácido Domingo mellé szimbolikusan felsorakozva, két alkalommal is előadott a művész, Solti György vezényletével. A Carnegie Hall ezen előadásának atmoszférájáról, sajnos, nem tanúskodhatom személyesen, csupán felvételről ismerem a produkciót: a szcenírozatlan, hangversenyszerű előadás hangulatából, a szokásos Solti-féle adrenalindús hangzásból kiemelkedik a Pavarotti által megformált Otello, aki nem feltétlenül emberfeletti hős, de érző és ízig-vérig sebezhető ember, alakításához nem az Esultate és a Sangue fortissimója, hanem inkább az „Oh! Mostruosa colpa!” csontig hatoló felháborodása s az „Otello fu” reményvesztett önpusztítása adja meg a kulcsot. Abody Béla immáron klasszikussá vált gondolatát továbbfűzve, ha Otello szerepében Simándy József nagy lélek és Mario del Monaco nagy temperamentum, Luciano Pavarotti nagy szív, főként pedig: örök ember.

Er starb, ein Mensch, wie alle… 

Hogyan emlékezhetünk ezek után az eltávozott nagy művészre? Megvallom, bíztam benne, hogy ehhez hasonló összegzésre jóval az utolsó, 2006. februári fellépés után, egy sikeres búcsúkoncert-sorozatot követően kerülhet sor. Másként történt. Tudjuk, hogy orvosi kezelése közben, az utolsó pillanatokig tanított, s egy új lemezfelvételre készült…

Számunkra megmaradtak a hangfelvételek és a személyes élmények. Hívők és hitetlenek, hallgassuk együtt Pavarotti előadásában az égbetörő Sanctus-t Berlioz Requiemjéből, és emlékezzünk. Méltóbban nem fejezhetnénk ki gyászunkat.
Gyászunkat a Tenorkirályért…