Emlékezés a 25 éve elhunyt Joviczky Józsefre – VÉTEK GÁBOR írása
Wagner Trisztán és Izolda című zenedrámájából az élet és halál mezsgyéjén látomásaival viaskodó férfi címszereplő monológját idézem, miközben a Magyar Állami Operaház huszonöt éve elhunyt hőstenorjára, Joviczky Józsefre emlékezem. A második világháború utáni hazai operajátszás egyik legjelentősebb Wagner-énekesének színpadi alakításai sajnos nem tartoznak személyes élményeim közé, azonban meghatározó gyermekkori benyomásaim közé sorolhatom, hogy lemezfelvételről Joviczky József hangján csendültek fel először számomra Erkel Bánk bánjának részletei, többek között ezért is érzem szívügyemnek a művész emlékének ápolását. A jelentősebb magyarországi színházművészeti és operalexikonok, internetes források csupán néhány sornyi, a kötelező részletekre szorítkozó információ erejéig emlékeznek meg Joviczky Józsefről, olykor a sommásan leegyszerűsítő „méltatlanul elfeledett” kifejezés is felbukkan. A legtöbbet Rajk András Hogy volt?! Hogy volt?! című könyvéből tudhatjuk meg a művész életútjáról: Joviczky József 1918. március 26-án született az akkor még különálló településként számon tartott Újpesten. Zenei képzése már elemi iskolás korban elkezdődött, zongorázni és hegedülni egyaránt tanult. Az Attila utcai elemi iskola elvégzése után hajó- és kazánkovács-tanoncnak ment a Schlosser-Mencsik gyárba. Az itt végzett nehéz fizikai munka későbbi énekesi pályafutására is pozitív hatást gyakorolt, mivel hozzájárult mellkasának tágulásához és megalapozta a későbbi Wagner-szerepekhez szükséges rendkívüli színpadi állóképességet.
Érdekes adalék, hogy számos hangfajtársához, így Enrico Carusóhoz és Ramón Vinayhoz hasonlóan, énekesi tanulmányait tenornál alacsonyabb hangfajban kezdte: az iskolai énekkarban a „basszus 1” szólamban énekelt, majd a Zeneakadémiára – Walter Margit és Maleczky Oszkár növendékeként – baritonként nyert felvételt, s a vizsgaelőadásán Don Carlos szerepét énekelte Verdi A végzet hatalma című operájából, miután több mint kilenc év anyagát négy és fél év alatt sajátította el (tragikus világháborús balesete miatt – 1944-ben egy bombarobbanás következtében megsérült, s jobb kezének több ujját elvesztette – a zongoratanulmányoktól el kellett tekintenie). 1947-ben lett ösztöndíjasként operaházi tag, s mindössze egyévnyi felkészülés után, 1948 júniusában debütált Siegmund szerepében az Operaház színpadán (miután, többek között Budanovits Mária segítségével, átképezte magát tenorrá). A kirobbanó sikerről a kritikák lelkendezve számoltak be, s a művészt Závodszky Zoltán méltó utódaként tekintve az Operaház új, vezető Wagner-tenorjaként ünnepelték. Báthy Annával és Fodor Jánossal közösen adott dalestjéről pedig így tudósított a kritika: „A fiatal tenorista, aki a munkapad mellől került az operaszínpadra, máris a magyar énekművészet élvonalába tartozik. Hibátlan, tiszta csengésű hanganyaga mindenben megfelel a Wagner-éneklés követelményeinek, ugyanakkor a „bel canto”-ban is sok élményt szerez majd a hallgatóinak”.
A walkür – Siegmund monológja (részlet egy 1948-as előadásból)
A walkür – finálé, I. felv. (Km. Rigó Magda – részlet egy 1948-as előadásból)
A diadalmas bemutatkozást követően olasz operák szerepeiben is nagy sikereket ért el, így fellépett Radames, Canio, Otello szerepében egyaránt (a ránk maradt dokumentumok közül az egyik legérdekesebb az 1954 októberében készült fénykép, amelyen egy operaházi Otello-előadás után Shakespeare Othellójának nemzeti színházi megformálója, Bessenyei Ferenc, valamint a Shakespeare- és Verdi-művet egyaránt rendező Nádasdy Kálmán társaságában látható a művész). A Szeghalmi Elemér megemlékezésében „gyermeklelkű óriásként” nevezett Joviczky József Eugen d’Albert Hegyek alján 1958. évi bemutatóján a naiv, együgyű, de hatalmas erejű pásztort, Pedrót is kongeniálisan formálta meg, amint azt a ránk maradt Farkaslegenda-felvétel is tanúsítja. Siegmund után pedig következett a többi Wagner-szerep, Lohengrin, majd később Trisztán, s Joviczky József mindhárommal bemutatkozott német színpadokon, eredeti nyelven énekelve is. Fellépéseit a német nyelvű kritika is szuperlatívuszokkal üdvözölte, ennek nyomán a Wagner-testvérek bayreuthi bemutatkozását is tervezték, Tannhäuser szerepében, ez viszont sajnálatos módon – talán a politika hullámverései miatt – elmaradt.
Otello – szerelmi kettős, I. felv. (km.: Báthy Anna)
Otello – Otello halála
Hegyek alján – Farkaslegenda
Joviczky József karrierjének csúcspontját vitathatatlanul a Trisztán és Izolda 1959-es operaházi felújítása jelentette, melyben négy éves felkészülés után az operairodalom talán legnehezebb hőstenor szerepét alakította, Delly Rózsi oldalán. Ezt a teljesítményét az 1901-es év budapesti Trisztán-premierén fellépő cseh hőstenor, Karel Burian történelmi jelentőségű alakításához hasonlították, Abody Béla pedig „az éneklés géniuszainak” nevezte a Delly–Joviczky párost. A művész sokak által ismert szeretetreméltó közvetlensége megmutatkozott a bemutatót követő karácsonyi sajtónyilatkozatában: „Mi másra emlékezhetnék most, mint idei nagy bemutatómra. Négy évig készültem Trisztán szerepére, amely minden tenorista legmerészebb álma. Köszönöm a közönségnek a lelkes fogadtatást. Köszönöm, hogy az öt óra terjedelmű előadás után a helyén maradt és tapsolt a remekműnek és az előadásnak. Kérem, tartsa meg ezt a jó szokását – a magam részéről igyekszem hozzájárulni, hogy így legyen.”
Trisztán és Izolda – részlet, II. felv. (az 1959-es premierből)
Természetesen Joviczky József művészi pályájának bemutatása nem lehet teljes egyik mértékadó alakítása, a Bánk bán címszerepének elemzése nélkül, melyről teljes operafelvétel is készült Komor Vilmos vezényletével, valamint Osváth Júlia, Delly Rózsi, Külkey László, Melis György, Radnai György, Fodor János és Jámbor László közreműködésével. E produkció teljes formában legutoljára 1988-ban látott napvilágot bakelit lemezen, CD-s megjelentetésével mindmáig adós maradt a Hungaroton vállalat (csupán remélni tudjuk, hogy az újonnan indított www.hungarotonmusic.com letöltő portálon hamarosan elérhetővé válik). A felvétel – a magyar operajátszás nagy korszakának méltó szemléltetése mellett – méltán sorakoztatja fel Joviczky Józsefet a Nagyúr szerepének legjelentősebb alakítói mellé. Ha a verbalitás korlátai közé szorítva, jelzős szerkezetekre redukálva próbálnánk jellemezni a produkciót, a művész alakítása elementáris intenzitású, magmás hőfokon karizmatikus, hangszínét és intonációját a baritonális mélységektől a villámszerűen fénylő csúcshangokig elektromos nagyfeszültség hatja át, s a zenehallgató számára mindvégig addiktív élményt okoz a Hívtál, Petur bán! indulat fűtötte méltóságától a Hol van fehér homlokod gyengéd szenvedélyén át a Nincs a teremtésben vesztes, csak én! végső jajdulásáig. De talán egy jelenetben sem tárul elénk oly érzékletességgel Joviczky József operaénekesi kifejezőerejének teljes skálája, mint az opera drámai csúcspontján Delly Rózsival énekelt kettősben. A magyar operaszínpad korabeli nagy Wagner-párosa e jelenetben életnagyságúnál is monumentálisabb alakítást nyújt, s a felvétel történetiségét figyelembe véve (1956-ban készült) Joviczky Bánkja aktuálpolitikai jelentéssel is felruházva közvetíti a megalázott ország panaszait (mint az operaházi előadáson Joviczky József alakítását élőben megtapasztalóktól tudom, a Népünk ellensége, légy te átkozott! utáni perceken át tartó dörgő taps tanúsította, hogy a korszak fojtott légkörében a közönség is mintegy demonstrációval reagált e járulékos jelentéstartalomra).
Bánk bán – Bánk és Gertrudis kettőse (partner: Delly Rózsi)
Bánk bán – Bánk románca
Joviczky József utolsó sikerei egyikét a Sámson és Delila 1963. évi felújításában aratta, Komlóssy Erzsébet oldalán. Utoljára 1970 májusában láthatta a közönség Verdi Otellójának címszerepében, majd – mindössze ötvenkét éves korában, két évvel azután, hogy beugróként Astrid Varnay partnereként énekelte a Lohengrint, ezt az előadást megelőző napon pedig Trisztánt alakított – végleg visszavonult az operaszínpadtól.
Sámson és Delila – kettős és csókária (km.: Németh Anna)
A távozása után keletkezett űrt mi sem szemlélteti jobban, mint hogy Trisztán szerepében (Molnár András színre lépéséig) nem maradt utódja, Wagner remekműve budapesti színpadon hosszú évekig csak vendégművészek közreműködésével szólalhatott meg. Visszavonulása után zárkózottan, a zenei élettől távol élt, az Operaházban legutoljára 1984-ban, az intézmény százéves fennállását ünneplő rendezvényen, a régi operaházi kiválóságok körében volt látható, ahol utoljára fogadhatta tisztelői köszöntését. 1986. augusztus 28-án, hatvannyolc éves korában hunyt el.
A mi kötelességünk, hogy a Siegmundot százhatvanszor és Trisztánt hetvenszer alakító Liszt-díjas művész emlékét megőrizzük, hogy olykor rezignált nosztalgiával felidézzük Operaházunk egykori aranykorát. S hogy ne hagyjuk kialudni a fényt…