– 125 éve született a híres magyar szoprán – CSEPELYI ADRIENN írása
„Énekművészete világraszóló büszkeségünk”
„Sándor Erzsi valósággal tékozolta énekének kincsét.”
„Ő az első a magyar operaszínpadokon, aki Offenbach egyetlen operájának, a Hoffmann meséinek három nőalakját egymaga szólaltatja meg.”
„Nagyszerű hangja a legboszorkányosabb nehézségeket is könnyedén győzi…”
„Félelmetesen befejezett technika.”
„Diadalmas énekművészetét örömmel ünnepelte a közönség.”
„Sándor Erzsi Constanzája, a magyar énekművészet egyik legfényesebb teljesítménye. Az operaszínpad legnagyobb énekművésznői közül alig találunk valakit, aki az alakítóművészet univerzialitásának hasonló bizonyítékát adná.”
Sándor Erzsi, a magyar operajátszás egyszeri és megismételhetetlen csodája 1885. július 28-án született Kolozsvárott. A családi feljegyzések szerint egészen kivételes zenei tehetsége már kiskorában megmutatkozott: a kolozsvári utcákat járó kintornásokkal énekelgető apját hallva az alig hároméves Erzsike felkiáltott: – Tata, ez hamis! – és ki is javította édesapját.
Szenvedélyesen vonzódott a színházhoz, többször elszökött, hogy előadásokat láthasson. Nagybátyja közbenjárására szerepelt a Hőköm Matyi című bohózatban – ez egy életre megpecsételte a sorsát. Színpadra született, elvágyott a sanyarú hétköznapokból. Súlyos anyagi gondok között nőtt fel, ám tanulókedvét még a rengeteg munka és a nyomor sem tudta elvenni: nappal dolgozott, hogy segíthesse családját, éjjel tanult, miközben lelke mélyén a rivaldafénybe vágyott.
Egy püspöki nagymisén fedezte fel Farkas Ödön, a Konzervatórium igazgatója az akkor csupán tizenöt esztendős Erzsit, aki kora miatt csak egy évvel később lehetett az intézmény növendéke. Erzsi 1901. március 24-én szerepelt először nyilvános hangversenyen. Olyan szegények voltak, hogy nem volt alkalmas ruhája, egy jólelkű ismerős készített neki egyet utolsó pillanatban, ajándékba. Tizenkilenc évesen édesapja kölcsönt vett fel, hogy Erzsi felutazhasson Pestre, és próbát énekelhessen a Zeneakadémián. Az eleinte szkeptikus, mi több, gúnyos bizottság (Mihalovich Ödön, Koessler János, Maleczkyné Ellinger Jozefa, Erkel Gyula, Szabados Béla) nemcsak, hogy megenyhült, de azonnal fel is vette az operatanszakra. Az 1903–1904-es tanévben kezdte meg tanulmányait, hogy fenntartsa magát, a helyi plébániatemplomban énekelt.
Tanárai nagy gonddal és szeretettel művelték, csiszolták, őrizték a hangját – gondja csak a színészi játékkal gyűlt meg, ami szerény, zárkózott természete miatt nem ment neki egykönnyen. Rosina áriájával lépett a nagyközönség elé az Akadémia házi hangversenyén, 1903. december 15-én. A keserves betanulás után feszült figyelemmel hallgatta mindenki – az aggodalom azonban fölösleges volt. Sándor Erzsi mindent elsöprő hangjától maga Jászai Mari is úgy megrészegült, hogy a cavatina első fele után állva tapsolt. Innentől ő is Erzsi pályáját egyengette.
A másodéves vizsgán Oféliát énekelt, de hogy! Harminckétszer hívták ki a függöny elé. Még aznap szerződést kapott az Operába – és találkozik élete párjával, Bosnyák Zoltánnal. A kritikusok a lábai előtt hevertek. Másnap a Királyi Színház is szerződést ajánl neki, ő azonban ekkor már évi 1200 koronás fizetéssel az Operaház ösztöndíjasa. 1905. december 9-én debütál az Operában, Lakmé szerepében. A hatás frenetikus, címlapokra kerül, az ő nevét zengi a sajtó, kikiáltják Bianchi Bianca utódjának, Drezdába és Boroszlóba hívják – nemet mond.
Karrierje innentől töretlen és megállíthatatlan. Amikor 1909-ben Puccini Budapesten tanította be a Pillangókisasszonyt, Cso-Cso-Szánt Szamosi Elza énekelte, ám a művésznő öt előadás után Amerikába távozott. A főigazgató, Máder, Erzsire osztja a szerepet, aki eleinte el sem akarja fogadni („Szamosi egyénisége ellentétes az enyémmel!”), aztán élete egyik legemlékezetesebb szerepe lesz – aztán megkapja, magától a Maestrótól, Liut.
Mire a Rigolettóig jutott, színészi játéka is csiszolódott, a kezdeti nehézségeken felülkerekedett – máskülönben nem csak hangilag lett volna lehetetlen küldetés Offenbach Hoffmannjának mindhárom nőalakját színre vinnie. Sándor Erzsi szinte azonnal nemzetközi hírnévre tett szert, később pedig, utánozhatatlan Constanza-alakításainak hála, határon túl is csak szuperlatívuszokban beszéltek róla. Énekelt mindenkivel, aki akkoriban számított, Titta Ruffótól Otto Marakig. Hangját hasonlították Adelina Pattiéhoz – aztán már ő lett a példakép, senkihez sem fogható csodája Operaházunknak. Ahogy Bánffy Miklós intendáns-főigazgató megjegyezte: „Sándor Erzsi nem tagja az Operaháznak – hanem cégtárs…”
Hogy egy legendásan tüneményes Donna Anna és Così után miért gondolta úgy az Operaház vezetősége, nevesül Radnai Miklós, hogy Sándor Erzsinek huszonöt év éneklés után nincs helye a színpadon – rejtély. Az viszont biztos, hogy Erzsi a színpad nélkül szép lassan, csendben elsorvadt. Bár rajongói makacsul követelték vissza, és haláláig kitartottak mellette, az operatörténelem egyik legnagyobb szégyene, hogy egy pályája csúcsán lévő énekesnőnek, aki egymaga tartotta el szinte az Operaházat, ezt kellett elszenvednie.
1962 novemberében összetörten és eszméletlenül feküdt a János kórházban. Haldoklott. Az ügyeletes orvos egyik éjjel halk dallamot hallott kiszűrődni egy kórteremből – elindult megkeresni a forrását. Az öntudatlan Sándor Erzsi volt az. Halálba énekelte magát.
Rigoletto: a Bosszúkettős zongorakísérettel, a partner: Takáts Mihály
Rózsaária a Figaro házasságából
Traviata: Violetta áriája az első felvonásból
Aljabjev: A csalogány
Brahms: Szerenád
Lakmé: Csengettyűária
Szerepei:
1905.
Delibes: Lakmé (Lakmé)
1906.
Thomas: Hamlet (Ofélia)
Mozart: A varázsfuvola (Az éj királynője)
Puccini: Pillangóasszony (Cso-Cso-Szán)
Erkel: Hunyadi László (Gara Mária)
Hubay: A cremonai hegedűs (Giannina)
1907.
Meyerbeer: A hugenották (Valois Margit)
Thomas: Mignon (Philine)
Verdi: Rigoletto (Gilda)
Poldini: Csavargó és királyleány (A királyleány)
1908.
Rossini: A sevillai borbély (Rosina)
Goldmark: Téli rege (Perdita)
1909.
Donizetti: Lammermoori Lucia (Lucia)
Verdi: Traviata (Violetta)
Verdi: Az álarcosbál (Oszkár)
1910.
Wagner: Siegfried (Az erdei madár hangja)
Gounoud: Rómeó és Júlia (Júlia)
Erkel: Bánk bán (Melinda)
Offenbach: Hoffmann meséi (Olympia, Giulietta, Antonia)
1911.
Szabados Béla: A bolond (Bimbilla)
Zichy Géza: II. Rákóczi Ferenc (Sieniawska hercegnő)
R. Strauss: A rózsalovag (Sophie)
Wolf-Ferrari: Susanne titka (Susanne)
1912.
Zichy Géza: Rodostó (Elisabeta hercegnő)
Humperdinck: Királyfi és királyleány (Pásztorleányka)
1913.
Mozart: Szöktetés a szerájból (Constanza)
Puccini: Bohémélet (Mimi)
Muszorgszkij: Borisz Godunov (Fjodor cárevics)
1914.
Nicolai: A windsori víg nők (Fluthné)
Wagner: A Rajna kincse (Woglinde)
1915.
Thomas: Mignon (Mignon)
1916.
Erkel: Névtelen hősök (Ilonka)
Farkas Ödön: Kurucvilág (Szoprán szóló a tábortűznél)
1917.
Mozart: Don Juan (Donna Anna)
Meyerbeer: Dinorah (Dinorah)
1919.
R. Strauss: Ariadné Naxosz szigetén (Zerbinetta)
Verdi: Otello (Desdemona)
1920.
Adam: A nürnbergi baba (Berta)
1921.
Meyerbeer: Észak csillaga (Katalin)
1922.
Joseph Bahnert: Jégvirág (Mirabella)
1924.
Mozart: Mirandolina /Az álruhás kertészlány/ (Mirandolina)
1925.
J. Strauss: A cigánybáró (Szaffi)
1926.
Mozart: Figaro házassága (Susanne)
1927.
Szabados Béla: Fanny (Fanny)
Puccini: Turandot (Liu)
1929.
Gluck: Orpheusz (Eurüdiké)
1930.
Mozart: Così fan tutte (Fiordiligi)
(A fotók a Sándor Erzsi című életrajzi könyvből valók.)