Fekete gyémántok

2010. november 17.

Shirley Verrett halálára – CSEPELYI ADRIENN írása

Tosca_dvd_Verrett

Shirley Verrett és Luciano Pavarotti a Tosca-DVD borítóján

Amikor megjelent ez a DVD, még úgy gondoltam, arról fogok írni vele kapcsolatban, milyen nagy kincs, hogy Pavarottinak ez a ritkán énekelt szerepe kezembe kerülhet teljes egészében – ráadásul mindjárt az első Met-beli Cavaradossiját adta ki a Decca.

Aztán sajnos áthelyeződtek a hangsúlyok, és öröm helyett búcsúzás lett a feladatom: Shirley Verrett, a ritka felvétel Toscája hetvenkilenc éves korában elhunyt. Mintha csak megérezte volna a kiadó az elkövetkezendő tragikus veszteségünket. Amíg valaki köztünk él, nem feltétlen jut eszünkbe, mennyire nagy ajándék, hogy láthatjuk-hallhatjuk.

Shirley Verrett New Orleans-ban született 1931-ben. A dixieland bölcsőjében az ember lányából nagyobb valószínűséggel lesz dzsesszénekesnő, mint operista – ám a kis Shirley a templomi kórusból nem a dzsesszbárok felé kacsintgatott.
Mire Miss Verrett karrierje elindult, Marian Andersonnak hála az afro-amerikai énekesek első generációja (Camilla WilliamsDorothy Maynor) már meghódította az operaházak világot jelentő deszkáit. Nem véletlenül mondják azonban, hogy egy zenekarnak, előadónak mindig második lemeze a sorsdöntő: vajon képes-e megtartani, sőt, növelni rajongótáborát, vagy az első próbálkozás sikere csupán szerencsés momentum volt az életében, és eltűnik a süllyesztőben. Ilyen tekintetben Verrett és generációja (Leontyne PriceGrace Bumbry) ugyanolyan úttörőmunkát végzett, mint Andersonék: az ő feladatuk volt megszilárdítani és evidenssé tenni az afro-amerikai operaénekesnők jelenlétét a világ vezető operaházaiban.

Bizet: Carmen – részlet

Shirley Verrett

Shirley Verrett

Verrett erre tette fel az életét: számos videofelvétel őrzi emlékét, ahogy a Scalában olaszul trécsel, körülvéve néhány megdöbbent kollégától és újságírótól (Úristen, egy afro-amerikai az anyanyelvünkön szól hozzánk!) – és emelt fővel, sztoikus nyugalommal tűri a búzást akkor is, ha tudja, az nem teljesítményének szól. Több nyelven beszélt, világpolgár volt, és családja elmondása szerint mindenkinek igyekezett felhívni a figyelmét arra, mennyire fontos, hogy az ember nyitott legyen a világra. Ő volt az opera Joséphine Bakere.

Nézem, amint Pavarottival duettezik a Metropolitanben, és azt érzem, ma még nem tudjuk, mekkora veszteség ért bennünket. Ebben az évben legendák sora távozott közülünk, köztük ő, aki a kiadvány extrái között fellelhető felvételek tanúsága szerint nem csak a színpadon volt díva. Díva – a szó legnemesebb értelmében. Az volt, ahogy az utcán vonult, ahogy az ifjú Pavarotti kezét szorongatta a próbán, és közben hosszú percekig tökéletesítette egyetlen szótag (!) hangerejét, ahogy bevonult Floria Toscacént, és kártyát vetett Carmenként. Shirley Verrett testének legutolsó sejtjét is alárendelte a nagy feladatnak: megváltoztatni valamit a világban.

Verdi: A végzet hatalma – Pace-ária

Manapság minden más. Nem kell sóvárogva lesnünk a ritka tévéközvetítéseket, nem ülünk már olyan remegő kézzel a rádió előtt. Van fapados repülő, Scala-belépő csomagárban, HD-közvetítés és DVD-kiadványok tömkelege – csak egyvalami veszett el útközben: a rajongásnak az az izgulós, izzadós varázsa, ami néhány évvel ezelőtt még keserédes felhőt vont operaimádatunk köré. Megnézhetjük, meghallgathatjuk – sőt, megérinthetjük bálványainkat, de sajnos a bálványok ezzel egyszer s mindenkorra le is dőltek.

Nyomon követjük persze az új csillagok születését, de azzal, hogy betekintést nyerünk a borítófotózás előtti sminkelésbe, és lassan már a szülőszobába is tévéstábbal vonulnak a sztárok, megszűnt a távolság köztünk és imádottaink között. Ez persze más távlatokat nyit meg, más lehetőségeket tartogat számunkra és a műfaj számára, megelőlegez egy interaktívabb, emberközelibb aspektust – ám ezen a korszakhatáron egyensúlyozva én mégis úgy érzem, valami nincs sehol.

Verrett az egyik utolsó képviselője egy olyan generációnak, amelynek tagjai még úgy tudtak egy Louis Vuitton-táskával vonulni a Metropolitan művészbejárójához, hogy annak jelentése, jelentősége volt.

Shirley Verrett

Verdi: Macbeth – Lady Macbeth áriája

Verrett3

Shirley Verrett

Verrettnek ezer arca volt. Operaénekesnél ez persze munkaköri kötelesség, ő azonban nem a smink és a jelmez miatt mutatta mindig más arcát összes szerepében: mások voltak vonásai Lady Macbethként és mások, amikor Ebolit énekelt – nem, nem énekelte Ebolit, ő Eboli volt! Shirley Verrett alárendelte magát Toscának és Carmennek, nem önmagát akarta áttuszkolni a szólamon, hanem a saját személyét szűrte át a szerepről alkotott elképzelésén úgy, hogy önmagából csak a legszükségesebbek maradtak fenn a rostán. Ami nem kellett Shirley Verrettből Normához, az az előadás idejére megszűnt Shirley Verrett részének lenni.

Verdi: Don Carlos – Eboli áriája

Ahogy a hangja kinyílt és felemelkedett a mezzótól a nagy szoprán hősnőkig, úgy nyílt ki és emelkedett fel Shirley Verrett egész karrierje – útközben pedig ránk hagyta korszakalkotó szerepformálásainak egész sorát. Ez a kivételes és utánozhatatlan énekesnő most örökre felemelkedett közülünk. Nekünk, magyaroknak különösen szép és fájdalmas, hogy életének mottójául, önéletrajza címéül ő maga választotta a Molnár Ferenc Liliomjából készült Rodgers-Hammerstein-musical, a Carousel egyik dalának szövegét: „I Never Walked Alone – Sosem voltam egyedül”

Emlékezzünk rá ereje teljében, a büszke és gyönyörű Tosca szerepében, ezzel a méltó kiadvánnyal, úgy, ahogy élt: „Vissi d’arte, vissi d’amore”

Tosca, Metropolitan Opera, 1978. december 19.
Szereplők: Shirley Verrett, Luciano Pavarotti, Cornell MacNeil
Kísér: A Metropolitan Opera Zenekara és Énekkara
Vezényel: James Conlon
Rendezte: Tito Gobbi
Kiadja: Decca/Universal