Erkel, a tetszhalott

2010. november 7.

Erkel Ferenc születésének 200. évfordulójára – BÓKA GÁBOR írása

Erkel Ferenc (Györgyi Alajos festménye)

Erkel Ferenc (Györgyi Alajos festménye)

Dicsérni jöttünk Erkelt, nem temetni.
Erkel ugyanis köszöni szépen, jól van. Életművének nagy része békésen pihen a könyvtárakban, nem háborgatja senki. Az általa alapított intézmények (kivéve a talán legnagyobbat) békében teszik dolgukat.

S mégis: születésének kétszázadik évfordulóján megemlékezések sora kesereg a méltatlan ünneplés fölött. Erkelt nem játsszuk, Erkelt nem ismeri a külföld, Erkelt meghamisítják. Erkelt nem becsüljük eléggé: az évforduló hatalmas, elpuskázott lehetőség.

Szentségtörő leszek: mindez nem Erkellel kapcsolatban méltánytalan. A közönséggel szemben az. Erkel Ferenc személyével szemben a nagybetűs Nemzet az év során többször lerótta már kegyeletét, s a hátralévő időszakban is lesznek még efféle alkalmak. Elhangzottak beszédek, születtek rádió- és televízió-műsorok, ismeretterjesztő írások; kiállítások nyíltak, sakkjátszmák zajlottak. A személyiséget tehát kellően tiszteli az utókor; amit nem becsül, az a személyiség által létrehozott életmű.

Ha ugyanis figyelmünket az életmű felé fordítjuk a helyzet valóban elkeserítő. Az emlékév során hazai színházainkban egy, azaz egy új Erkel-produkció született (a Hunyadi László Debrecenben). Ezen kívül csak csenevész kezdeményezésekről számolhatunk be. A kórus- és kamaraműveket középpontba állító Erkel-napok nemes céljuk mellett mégis inkább azt illusztrálták, hogy nemzeti zeneköltőnk elsősorban operaszerzőként vonult be a zenetörténetbe. A Budapesti Tavaszi Fesztivál Erkel-operasorozata a maga keresztmetszeteivel és koncertszerű előadásaival is inkább volt hiánypótló vállalkozás, mint jelentős művészi eredményeket produkáló esemény – a választott előadási forma nagyrészt megakadályozta a teljes művészi élmény létrejöttét. Egyéb, meg nem valósult előadásokról beszélni az évforduló napján pedig valóban méltatlan volna.

Mindez nem az évforduló miatt szomorú. A jubileum csak látlelet: ha ezt sikerült megvalósítani egy kiemelt évben, mire lehet számítani a hétköznapokon? Miért nem fontos számunkra az életmű? Miért nem tudunk mit kezdeni vele?
Nem nehéz a válasz: Erkel operái kellemetlen témákat feszegetnek. S minél összetettebbé vált pályája során történelmi látásmódja, a közönség annál kevésbé szeretett szembenézni a mester által kíméletlenül elsorolt problémákkal. A Hunyadi László és a Bánk bán gáncstalan magyar hőseivel szívesen azonosul minden kor nézője, amint szembeszállnak László király külföldijeivel vagy épp a gaz meránival. Dózsa György ambivalens karaktere azonban már megbotránkozást kelt: újabb Hunyadi és újabb Bánk helyett egy hűtlenkedő törtetőt látunk, akit a történelmi körülmények tesznek csupán hőssé. A Brankovics György pedig egyenesen egy áruló személyes tragédiáját tárja elénk: a politika és erkölcs, erkölcs és magánélet, magánélet és politika összeférhetetlen kettőseinek következtében előálló szükségszerű katasztrófát. Ilyesmit csak akkor viselünk el, ha holmi muszka operában látjuk viszont (bár az elmúlt húsz évben már köszönjük, ebből sem kérünk). De hogy magyar műben magyar emberek ilyesmiről énekeljenek? Ugyan, kérem. Nem sokat fejlődtünk Vahot Imre felháborodott kritikája óta, melyben kikérte magának, hogy magyar történelmi hősök daloljanak a színpadon.

Pedig érdemes lenne túllépnünk ezen a szűklátókörűségen: kincsesbánya nyílna meg előttünk. Ám a zenedrámák helyett az Erkel-korabeli ellentéteket óhajtjuk újra és újra dramatizálni. Erkel és Mahler szerepébe képzeljük magunkat, s e szerepekben tetszelegve folytatunk le kicsinyes meccseket a magunk érdekében – feláldozva eközben a művészetet. Erről pedig a Személyiség áhítatos tiszteletével vonjuk el a figyelmet. Hiába: akinek van szeme, látja, hogy a sok szobor, utca, zeneiskola közepette nincs Erkel-kultúra, nincs Erkel-hagyomány. Aki figyel, tudhatja, hogy ez elmúlt tíz évben mindössze két jelentős és a megfelelő nívót elérő esemény történt Magyarországon Erkel kapcsán: az operák kritikai kiadásának megkezdése (mely jelenleg a harmadik kötetnél, a Bánk bánnál tart), valamint a Debreceni Csokonai Színház 2008-as Bánk bán-felújítása – az eredeti, nem átdolgozott változat precedensértékű előadása. Mennyiségileg kevésnek tűnő, de annál jelentősebb tettek: mindkettőre lehetne alapozni a jövő Erkel-előadásai szempontjából. Ha a szűk szakmai érdeklődőkön túl bárki is észlelte volna létrejöttüket.

Az évforduló imperativusa ennyi lehetne: játssz! Ne zárjuk Erkelt mauzóleumba – vigyük vissza oda, ahová való: az élő színház közegébe. Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv sokat bírált átdolgozásai a maguk korában éppen az aktuális színházi nyelv keresése jegyében fogantak. Hetven év elmúltával eredményeik felett eljárt az idő – de ügyszeretetük, alaposságuk, problémalátásuk mélysége példamutató kell, hogy legyen a XXI. század Erkel-interpretációinak megalkotásakor. Jelenlegi előadásaink döntő többségét nézve mintha negyven évvel ezelőtt toporognánk – vajon elég lesz-e a század hátralévő kilencven esztendeje a lemaradás kiegyenlítésére?

Hasonló bejegyzések