Egy létre nem jött találkozás

2010. augusztus 23.

– Christoph Schlingensief halálára – BÓKA GÁBOR írása

Christoph Schlingensief (Fotó: Peter Hönnemann)

Christoph Schlingensief (Fotó: Peter Hönnemann)

Talán a színháztudomány felkentjei és a nyugatot rendszeresen járó kritikusok sem tudhatják még jelen pillanatban, mekkora veszteség érte a világszínházat Christoph Schlingensief halálával. A világszínházat – írom, hiszen Schlingensief német rendezőként pontosan ismerte, és a maga képére formáltan meg is valósította a goetheWelttheater eszményét. Brazíliában, egy őserdő közepén épült operaházban Wagnert rendezett; Afrikában operafalut tervezett; primitív népek egzotikumát vitte színpadra bayreuthi Parsifaljában. A világszínházat nemcsak importtal, de exporttal is építette – de nem a fehér ember felsőbbrendűségének tudatával ment Afrikába, hanem a kultúrák közötti egyenrangúság és kölcsönhatás követeként.

A magyar néző persze csak sötétben tapogatózhat, ha fogalmat akar alkotni az alig ötven évet élt rendező munkásságáról. A műfaj nemzetköziségének okán hozzánk leginkább első operarendezésének, bayreuthi Parsifaljának visszhangja jutott el – a produkció 2004 és 2007 között szerepelt az Ünnepi Játékok műsorán, előbb Pierre Boulez, majd Fischer Ádám vezényletével. A magyarországi visszhang (a Wagner-fesztivált hagyományosan kitüntetett figyelem övezi a magyar sajtóban) élesen világított rá, hogy milyen eltérő dimenzióban mozog a német és a magyar színház – nem csupán az alkotók, de a befogadók részéről is. Míg idehaza arról folyt az eszmecsere, hogy mit szólna ehhez Wagner, szabad-e ilyet csinálni, hogy kerül a színpadra döglött nyúl stb., s mindezt a nemzetközi Wagner-fanatikusok hangos tiltakozásával illusztrálták (jótékonyan hallgatva a Schlingensief mellett tüntetők kevésbé hangos, de aktív jelenlétéről), addig tőlünk nyugatabbra a kritika arra tett kísérletet, hogy a felfoghatatlan információmennyiséget megpróbálja a rendező írói, színészi, film-, dokumentumfilm- és színházi rendezői munkásságának folyamatába illeszteni. Ebbe az olykor sokkoló művészi világba, melynek két legfőbb jellemzője talán a szertartásszerűség, vagyis a realizmussal való teljes szakítás, másrészt az olykor már-már a brutalitásig menő őszinteség.

Schlingensief rendezés közben (Parsifal, Bayreuth, 2006)

Schlingensief rendezés közben (Parsifal, Bayreuth, 2006)

Schlingensief nem csinált titkot betegségéből, súlyos és egyre súlyosbodó tüdőrákjából – olyannyira nem, hogy előadást is rendezett belőle (a gesztus Halász Péteréhez hasonlít, aki saját felravatalozását rendezte meg a Műcsarnokban kevéssel halála előtt). A félelem temploma a bennem lévő idegennel szemben már címében is a betegség feltárásának őszinteségét és a feltárás szertartásosságát tematizálja.
„Az est központi mondata – »Aki megmutatja a sebeit, meggyógyul. Aki elrejti őket, nem gyógyul meg« – Joseph Beuystól származik. Schlingensief kibeszéli, kiordítja magából a betegségét, fájdalmát, szorongásait, kétségbeesését; harcol vele, keresi okait, vitázik önmagával, a világgal, kérdőre vonja Istent. A nézők a Festspielhaus oldalszínpadán kialakított, templombelsőt idéző térben ülnek templomi padokban és egy sajátos szertartás részeseivé válnak. Szédítő sebességgel sorjáznak a filmrészletek, hol a gyerek Schlingensiefet látjuk, hol fluxus performance-ok felvételét, két énekesnő újabb és újabb énekművet ad elő, egyházi énekektől kezdve avantgrade művekig mindenfélét, Schlingensief állandó színészei jeleneteket adnak elő az oltár előtti forgószínpadon…, majd megjelenik maga Schlingensief, aki egy kísérleti gyógyszernek köszönhetően most már jobban van, és beszédet intéz a nézőkhöz. Figyelmezteti őket, hogy mindenkiben ott a rák, senki sem lehet biztos abban, hogy megússza…, és hosszasan beszél arról, hogy mit kellene megváltoztatni az életünkben. A hatás döbbenetes és nehezen megemészthető, feldolgozható. Színházban vagyunk, színházat látunk, ugyanakkor a színpadról egy ember valóságos megpróbáltatásairól hallunk” – írta az előadásról Szilágyi Mária tavalyi kritikájában.

Jövő tavasszal Budapesten dolgozott volna Schlingensief, Luigi Nono Intolleranza 1960 című operájának rendezésére kérte fel az Operaház. Pár hónapja tudjuk, hogy az előadás elmarad, s most már azt is: visszavonhatatlanul. A német rendező munkássága így csak távolról lehet intő példa számunkra: tárjuk fel sebeinket. Lesz-e bárki is, aki megfogadja az intelmet egy olyan színházban, egy olyan színházkultúrában, egy olyan országban, ahol az erre való hajlamnak még nyomát sem láttuk az elmúlt húsz (ötven? száz?) esztendőben?

Christoph Schlingensief  Bayreuth-ban – riportfilm

…és Afrikában

Egy másik Parsifal-részlet – Wiener Burgtheater, 2009. 

A rendező honlapja – további képek és videórészletek, interjúk