Nem mindennapi, sikerekkel és buktatókkal kikövezett pálya a magyar operajátszás egyik legszebb hangú tenoristájáé, a szeptember 7-én száz éve született Járay Józsefé. A művész özvegye által gondosan megőrzött dokumentumok alapján gazdag és izgalmas élet képe bontakozik ki, melynek részleteit kétrészes cikkben ismertetjük. 2. rész: 1949-1970. JÁNOSI ILDIKÓ írása
1949 júliusában Járay József elhagyja Magyarországot, hogy európai színpadokon próbáljon szerencsét. Külföldi éveiről nem teljes az anyag, így csak a megőrzött dokumentumok alapján lehet felderíteni fellépéseinek helyszíneit. Elsősorban az olasz repertoár lírai tenor főszerepeiben aratja legnagyobb sikereit.
A kezdeti időszak biztató: 1949. október 8-án a bécsi Staatsoperben énekli a Rigoletto hercegét, olyan híresség társaságában, mint Emmy Loose (Gilda). 1950-ben már Berlin vendége: február 11-én a Städtische Operben énekli a Bohémélet Rodolphe-ját, március 1-jén pedig a Deutsche Staatsoperben debütál a Rigolettóban. Partnere Rita Streich Gilda szerepében. Március 8-án Drezdában beugrik a Rigolettóba. 1950. március 12-én a berlini Staatsoperben a Toscában énekli régi parádés szerepét, Cavaradossit (Scarpia: Joseph Metternich, Tosca: Hilde Scheppan). Ugyanitt márciusban és áprilisban a Traviatában és a Rigolettóban is fellép. A következő évtől Stuttgartba szerződik, ahol 1951. január 8-án a Toscában debütál, februárban pedig bemutatkozik a Bohéméletben és a Carmenben is.
A németországi emigráns magyar lap, a Hungária 1951. februári számában interjút közöl Járayval:
„Beszélgetés Járay Józseffel, aki négy nyelven énekli Don Josét
Stuttgart plakátrengetegéből messzire virító betűk hirdetik a színházi élet nagy szenzációját: Járay József (Budapest – Paris) vendégfellépteit.
A jegyirodákat és a színházi pénztárt napok óta hiába ostromolja már a közönség, a Járay-estékre minden jegy elkelt.
A zsúfolt nézőtéren hol itt, hol ott kapunk el egy-egy magyar szó- vagy mondatfoszlányt. »Járay Jóskát« sok magyar hallgatja estéről-estére. És jogos büszkeségtől ragyog az arcuk.
Elsötétülnek a csillárok, elhangzik a nyitány, kezdődik a játék. Rodolfo szerepében az atléta termetű magyar már puszta külső megjelenésével elnyeri a közönség szimpátiáját. Hangja bársonyosan meleg, igazi olasz tenor, technikai tudása fölényes. Minden művészi feladat megoldására képesnek látszik. Amilyen könnyedséggel vált át magas »C«-re, éppoly biztosan megy át imponáló crescendójából a leheletfinom pianóba. Nem csodálkozhatunk, ha az egyébként hideg, tartózkodó stuttgarti operaközönség jelenetről-jelenetre nyíltszíni tapsokkal fejezi ki elismerését.
A szünetben öltözőjében keressük föl a kitűnő művészt, hogy elsőnek fejezhessük ki szerencsekívánatainkat.
– Hogy kerültél Stuttgartba? – kérdezzük.
– A karácsonyi ünnepeket stuttgarti ismerőseimnél töltöttem. Egyik sétám alkalmával a színház előtt mentem el. Meglátni és bemenni – egy pillanat műve volt. Aztán magától ment minden… bemutatkozás… próbaének. Mikor az épületet elhagytam, a zsebemben volt a szerződés: január 8-án a Toscában Cavaradossit éneklem. A zeneakadémia elvégzése után ez volt 1941-ben Budapesten is bemutatkozó szerepem. Olaszul énekeltem. Sikeremről a kritikák tanuskodnak. És egy újabb szerződés, mely állandó vendégszereplésre, a jövő szezontól pedig az operaház állandó tagjává kötött le. A siker tehát teljes. De ne gondold, hogy ezt ingyen adják. Hatalmas munkát ró reám. A Carmen Don Jose-ját például már negyedik nyelven éneklem: magyarul, olaszul, franciául s most németül. Azonban sportember is vagyok, s megvan a bátorságom ahhoz, hogy a nehézségeket leküzdjem, s remélem, most sem fogok szégyent hozni fajtámra, mint ahogy 1936-ban a berlini olimpiászon sem hoztam, mint magyar atléta-válogatott.
– Budapest után hol voltak külföldi szerepléseid? – érdeklődünk tovább.
– 1949-ben Berlinben énekeltem nagy sikerrel, 1950-ben pedig Párizsban.
A csengő a szünet végét jelzi, búcsúznunk kell.
– Még csak egy villámkérdés: további programod?
– Stuttgarton kívül további vendégszerepléseim állomásai egyelőre Mannheim, Darmstadt, Bremen, Hamburg, Gelsenkirchen, München lesznek.
Sok sikert, Jóskám!
Az elismeréssel a német közönség sem fukarkodott. Az előadás végén 28-szor tapsolta ki a függöny elé. Igazi nagy művészi siker volt. Egyik hírlapi kritikusa azzal fejezte be első előadása elragadtatott hangú méltatását: »Íme, egy tenor, akiért bennünket sok színpad fog irigyelni!«”
A Járay által felsorolt városokban tett fellépéseiről nincs dokumentum, mindenesetre 1951 novemberében Zürichben is énekel A rózsalovagban, olyan nagy művész társaságában, mint Lisa Della Casa. 1952 tavaszán már Klagenfurtban találjuk, ahol április 12-én a Toscában mutatkozik be. A Hungária híradása az előadásról (1952. ápr. 25.): „Járay József operaénekes április 12-én Klagenfurtban énekelte kimagasló sikerrel a Tosca Cavaradossiját. A 3. felvonás híres levéláriáját meg kellett ismételnie. A helyi lapok hosszú cikkekben méltatták Járay művészetét. Járay József húsvét első napján P. Dittrich Imre által a magyarok részére celebrált szentmisén régi magyar egyházi énekeket énekelt.”
A klagenfurti színház 1952. május 9-én bemutatja a Carment, a címszerepet Camilla Kallab, Don Josét Járay énekli, nagy sikerrel. Egyöntetűen pozitív a kritikai fogadtatás, mint a magyar nyelvű Vasárnapi Levél is beszámol róla.
„Járay József nagy sikerrel szerepel a klagenfurti színházban Bizet Carmen operájában
Az osztrák kritika: »Mesteri teljesítmény, alakítása szívből jövő, párosulva tiszta, csengő, erőteljes tenori hangjával, mely úgy a lírai, mint a drámai fordulatokban gyönyörűen jut kifejezésre. Az énekes teljesen elfelejti önmagát és teljesen beleéli magát Carmen által könnyedén ellökött szerető szerepébe. A szenvedő passzivitásból a végén kicsendül cselekvésének heroikus tragédiája és hangjának felejthetetlen kifejezése, mely a csalódott fájdalmat a lappangó, vad és halálos szenvedéllyel egyesíti. «
Büszkék vagyunk Reád, Járay Jóska, hogy az emigrációban a budapesti opera régi hírnevét és ezen keresztül a magyar becsületet, magyar dicsőséget a külföld előtt öregbíted. Szívből gratulálunk.” (1952. június)
Közben Párizsba kap meghívást, ahol lemezfelvételt készít a párizsi rádió magyar adása részére. Ezen alkalomból interjút közöl vele a Szétszórt csillagok című film-színházi-irodalmi és művészeti képes havi folyóirat 1952. májusi száma.
„(…) Természetszerűleg előbb a sikerei után érdeklődtünk. Szerénykedik, de miután kiteszi elénk az utóbbi hónapok előadásainak műsorlapjait és az előadásokról megjelent kritikákat, tovább már nem tagadhat. Be kell ismernie, hogy igen szép sikerekben van része Németországban és Ausztriában. Eleinte sok nehézséggel kellett megküzdenie. Nem restelli elmondani, hogy miután az előadások oly kevés anyagiakat hoztak, bizony elment kőművesek mellé dolgozni és keményen megfogta a lapát vagy a talicska végét. Lassan-lassan jutott oda, ahol most van, és ma már szerte Németországban, nem csak a magyarság körében, de a komoly operákat kedvelő német és amerikai közönség körében is előnyösen ismertté vált a neve. Parádés szerepeit a Toscában, a Bohéméletben, a Carmenben, a Pillangókisasszonyban, a Rózsalovagban, a Traviatában stb. alakítja., mindenkor nagy sikert aratva. Vendégszerepelt már minden nagyobb németországi operaszínpadon, de nem vonja ki magát a magyar rendezvényekből sem. (…)
Közelebbi terveiről kérdezzük.
– Valóban csak közelebbi terveket tudok szőni – mondja –, általános bizonytalanság miatt. A májusi hónapra Klagenfurthoz köt a szerződésem, aztán leutazom Milánóba, ahova meghívásom van próbaéneklésre. Ez néhány hónapos olaszországi tartózkodást vonna maga után, az ősszel pedig visszatérek Németországba, illetve Ausztriába, hogy eleget tegyek ottani szerződéseimnek. Ez a programom a jövő évi színi évadra.
Boldog ember, állapítjuk meg magunkban, hogy egy évre egyáltalán munkaprogramot és tervet tud magának összeállítani, ezzel is kevés ember dicsekedhetik az emigrációban.
További sikert, Jóska, öregbítsd tovább a magyarok jó hírnevét a világ többi népei előtt! (b.a.)”
1952 júliusában a Toscában énekel Mönchengladbachban, majd ősszel koncerteket ad német városokban. 1953 elején Belgiumban vendégszerepel, Chimayben és Brüsszelben dal- és áriaesteken lép fel:
„Járay József Belgiumban
Járay József, Operaházunk volt népszerű tenoristája, ismét szép sikerrel gazdagította emigrációs fellépéseinek sorozatát. Január 18-án a belgiumi Chimayban vendégszerepelt, az ottani zeneegylet meghívására, egész estet betöltő műsorral. Első ízben – mint ahogy azt annak idején megírtuk – magyar esten lépett fel Járay Belgiumban, a brüsszeli magyarok meghívására a Continentálban. Itt hallották őt énekelni a belgiumi szakemberek és hangversenyrendezők, valamint dr. Lambiotte, a Chimay-i zenebarátok egyesületének agilis főtitkára. Ez a meghívás több vendégszereplés, sőt talán állandó belgiumi szerződés lehetőségét nyitotta meg a kitűnő énekes előtt. Járay az »Alelier« hangversenyiroda rendezésében egyelőre két hangversenyt ad februárban Brüsszelben, onnan pedig turnéra indul a Benelux államokba, ahol több opera tenor szerepét énekli ezen államok operáiban.” (k.a. – Szétszórt csillagok)
1953. márciusban Münchenben önálló ária- és dalestjét hirdetik a plakátok. Az Oberfinanzamt nagytermében, a Sophiensaalban lép fel, igen kedvező kritikákat kap. Egy müncheni lapnak adott interjújából kiderül, hogy nyáron Dél-Amerikába utazik turnéra.
Igazolványa alapján 1953 novemberében érkezik meg Brazíliába. A fennmaradt dokumentumok szerint a dél-amerikai országban inkább koncerteket adott és oratóriumokban énekelt, operai szerepben alig lépett föl. 1954 májusában Rio de Janeiróban A zenemesterben, augusztusban a Gianni Schicchiben énekel. Augusztusban Porto Alegrében Pinkertont énekli a Pillangókisasszonyban, majd szeptemberben ismét Rióban lép fel, ezúttal egy operakuriózumban, Refice Cecília című művében.
„A brazil opera-színjátszás az argentínaiéhoz képest kevésbé ismert; kevésbé feldolgozott. Az ország régi fővárosában, Rio de Janeiróban a Teatro Municipal volt az az intézmény, ahol időnként sor került operaévadokra. A portugál nyelvű ország magyar nyelvű operavonatkozásait még nem tárta fel a kutatás. (…) A Teatro Municipal színpadán az emlékezetesebb események közé tartozott Bak Valéria (1919) bemutatkozása 1954. augusztus 13-án egy nemzetközi zenei találkozó alkalmából. (…) A következő napon Járay József (1913–1970) lírai tenorista Rinuccio szerepét énekelte Puccini Gianni Schicchi című operájában. Mindkét művész megérdemelt sikert aratott a nemzetközi operaciklus keretében. (Dél-amerikai Magyar Hírlap, 1954. szeptember 5.)
Mivel a dél-amerikai vendégszereplés nem elképzeléseinek megfelelően alakul, s családja is hazahívja a tenoristát – valószínűleg politikai nyomásra, „puhításra” – , 1955. október végén hazatér. Ezt a magyar kormány amnesztiarendelete (1955/11. rend.) is lehetővé teszi. Hazatérése kapcsán a Magyar Hírek 1955. november 5-i számában jelent meg egy interjú – már a címmel és néhány hangzatos (Járay szájába adott?) mondattal is propagálva, hogy a művész külföld helyett a magyar népi demokráciát választotta.
„Egész művészetemmel hazámat, népemet akarom szolgálni!
Hatévi távollét után a napokban érkezett haza Járay József operaénekes. A művész első útja Gencsapátiba, a szülői házhoz vezetett, s az út fáradalmait kipihenve, október 31-én érkezett Budapestre. A Magyarok Világszövetségének irodájában nyilatkozott a Magyar Távirati Iroda munkatársának.
Dél-Amerikától Ausztráliáig, Olaszországtól Spanyolhonig igen nagy utat tettem meg az elmúlt esztendőkben. Sok-sok operai és hangverseny-fellépés van mögöttem, hiszen szerepléseim sodortak ily messze hazámtól. De most már elég volt. Az utóbbi időben már nem tudtam úgy hajóra, repülőgépre vagy vonatra szállni, hogy ne a hazatérés gondolata jusson eszembe. A magyar kormány amnesztiarendelete, valamint hozzátartozóim és barátaim kedves, hívó szava csak fokozták mérhetetlen honvágyamat. És végre, végre eljött az óra, hogy átléphettem a határt. Felejthetetlen, boldog pillanat volt. A fogadtatás első órái, és azóta is a hivatalos szervek minden megnyilatkozása meggyőzött arról, hogy mennyire félrevezették a külföldön élő magyarokat az itthoni helyzetről. Nekem is azt mondták, ahogy hazatérek, letartóztatnak, minden lépésemet figyelik. Ellenkezőleg. A legmesszebbmenő segítőkészséggel találkoztam mindenütt. E percben erre a fogadtatásra csak azzal tudok válaszolni, hogy mindig, mindenütt magyar maradtam.
Nem volt könnyű kenyér idegenben művészként élni. Minden ország elvárta, hogy saját nyelvén szólaljak meg. Elképzelhető az öröm, amikor az első magyar falusi kiskocsmában, a szanyi földműves-szövetkezet vendéglőjében összetalálkoztam a népi zenekarral és újra magyar dalt hallottam. Mennyire ellentmond ez a tény is azoknak a hamis híreszteléseknek, amelyek szerint Magyarországon nem szórakozik, csak dolgozik a nép. Igen kedves emlékem például hazatérésem napjáról az is, hogy az első magyar ember, akivel találkoztam, a határőr: operakedvelő volt. Mikor megtudta, hogy énekes vagyok és tenorista, meglepő hozzáértéssel érdeklődött szerepeim iránt. Jólesett látnom Gyurkovics Mária nevét a hegyeshalmi utcák falragaszain. Nagyszerű dolognak tartom és szép eredménynek, hogy határszéli falucskákba is eljutnak legjobb énekeseink.
Természetesen nagy izgalommal várom első találkozásomat az Operaházzal. Utoljára 1949-ben a Lammermoori Luciában léptem fel. Nagyon szeretnék most a Toscában, az Álarcosbálban, a Parasztbecsületben és a Rigolettóban bemutatkozni. Bízom benne, hogy külföldi szerepléseim alatt sokat tanultam és fejlődtem s így még jobban hasznára lehetek operaművészetünknek. Minden vágyam, hogy egész művészetemmel hazámat, népemet szolgáljam – fejezte be nyilatkozatát Járay József.”
1955. november 13-án újra az Opera színpadán köszöntheti őt a magyar közönség: legnépszerűbb szerepében, a Tosca Cavaradossijaként, partnerei ezen az előadáson Takács Paula és Jámbor László. Ezután fellép a Rigolettóban, a Lammermoori Luciában és Az álarcosbálban, majd a következő szezonban a Carmenben, Parasztbecsületben, Bohéméletben, Traviatában, Rózsalovagban is. Új szerepben ezekben az években nem foglalkoztatják.
1957 decemberében végre új, testhezálló feladatot kap: a Hoffmann meséi címszerepét énekelheti harmadik szereposztásban. Az 1958/59-es évad Járay számára gazdag új feladatokban. Legjelentősebb az 1958. december 21-én színre vitt Turandot, melyet Puccini születésének 100. évfordulója alkalmából tűz műsorára a dalszínház. Az előadás régi kiváló erői: Takács Paula, Orosz Júlia és Székely Mihály mellett új szereplők is bemutatkoznak: Járay József, Melis György, Kishegyi Árpád, Somogyvári Lajos. A premier előtt a Film Színház Muzsika 1958. dec. 19-i számában interjú jelenik meg Járayval.
„Hajnalra kelve – enyém a győzelem… Az új Kalaf – szerepéről
– (…) Puccinit különösen szeretem. Énekeltem számos alkalommal a Bohéméletben, a Gianni Schicchiben, a Manon Lescaut-ban. Ebben az idényben még A köpeny tenorszerepére is készülök.
– Most a Turandot felújításának kimondhatatlanul örülök. Nemcsak azért, mert egyik kedvenc operám, hanem mert úgy érzem – Kalaf szerepe új lehetőségeket nyitott meg előttem. Az utolsó képben Kalaf nagyáriája szárnyal fel és ekkor az énekes úgy érzi, hogy új atmoszférába érkezett, a hősi jellegű szerepek világába. Talán még a Trubadúr vagy az Aida is sorra kerülhet egyszer, melyekben nagy átütőerőre, hangerőre van szükség.
Egyik nagy élményem volt tíz esztendővel ezelőtt Donizetti Lammermoori Luciájának felújítása. A premier emlékezetes sikerrel járt, s azóta világszerte énekeltem olasz operákban, például Cavaradossit húsz színpadon, olasz és német nyelven. – Most úgy érzem, hogy Kalaf, a mester hattyúdalának, a Turandotnak ez a gyönyörű szerepe, pályafutásom fontos állomása. Most csak azt kívánnám, hogy a poétikus Manon Lescaut Des Grieux lovagját is életre kelthessem egyszer.” (S. V.)
Az előadás a közönség és a szakma körében egyaránt nagy sikert arat. A kritikák elismerőleg írnak a rendezésről (Nádasdy Kálmán és Mikó András koncepciója), Fülöp Zoltán impozáns színpadképéről, Márk Tivadar pazar jelmezeiről, és kiemelik a zenei irányítást végző Ferencsik Jánost.
„… a rendezői megoldás nagyvonalúsága, a zenei megszólaltatás és énekesi produkciók egésze, az előadás mindvégig szárnyaló, emelkedő lendülete őszinte elismerésre késztet.
Az ismeretlen herceg szólamát Járay József vitte sikerre. Hangban és játékban egyaránt kellő illúziót keltett; magabiztosan járta meg a szólam veszélyes meredélyeit s a hősies akcentusokban kiváltképp erőteljes, hiteles Kalafnak bizonyult.” (A. I., FSZM, 1959. január 2.)
1959-ben mutatja be a dalszínház Auber Fra Diavolo című vígoperáját, melynek címszerepét Járay alakítja – második szereposztásban, Ilosfalvy Róbert mellett: „Járay József mint szicíliai rablóvezér fokozatosan talált rá a darab igazi hangulatára. Rossini »La Danzáját« a világotjárt és az olasz operairodalomban különösen otthonos tenorista virtuozitásával énekelte.” (s. v., 1959, FSZM)
1959 májusában ismét egy olasz operahőst kelthet életre: Don Carlost. Beállásáról a FSZM 1959. május 8-i számában mindössze egy kis kép jelenik meg a következő aláírással: „Járay József a minap első alkalommal énekelte Verdi Don Carlosának címszerepét. (A többi szólamokat a régi, már ismételten méltatott szereplők tolmácsolták.)” A következő évadokban új szerepre nem tűzik ki, az áhított Manon Lescaut-ban nem ő kapja meg Des Grieux-t, az Aidában és A trubadúrban sem gondolnak rá. Régi sikeres szerepeit viszont folyamatosan énekli. Az 1963/64-es szezonban bemutatkozik A denevér Alfrédjaként, s ebben a darabban lép fel utoljára az évadban 1964. április 18-án. A tények ismeretében már tudjuk, ez élete legutolsó operaházi fellépése. Közbelép a politika: 1964. június 16-án Járayt letartóztatják.
A vád: többrendbeli devizagazdálkodási bűntett. A Központi Kerületi Bíróság 1964. november elején kezdte el tárgyalni Járay és huszonkét (!) társa devizabűntettének ügyét. A vádirat szerint az énekes 1961-től 1964. júniusi letartóztatásáig nyugati gépkocsik behozatalával és eladásával „félmillió forintot meghaladó összegben a devizagazdálkodás érdekeit súlyosan megsértette”, és „az üzérkedésekkel 130 ezer forint illetéktelen nyereségre tett szert.” Az 1964. december 31-én kihirdetett elsőfokú ítéletben Járayt üzérkedésért, deviza-bűncselekmények elkövetéséért négy és fél évi börtönbüntetésre, valamint vagyonelkobzásra ítélték. A koncepciós jellegű per – Járay ügyét ugyanis összekapcsolták az Onódy-üggyel – hátterét bővebben Tischler János ismerteti a Beszélő 2004/20-as számában megjelent cikkében (Az Onódy-ügy, 1964 – Sajtóhadjárat, s ami mögötte van).
Járay végül csak büntetése felét töltötte le, 1967 februárjában amnesztiával szabadult. Az Operaházban azonban már nem léphetett föl. Pályája utolsó éveiben a debreceni Csokonai Színházban énekelt. A börtönévek után sem veszítette el életkedvét, jó humorát, bohémságát. Magánélete kárpótolta a szakmai mellőzöttségért: újra megházasodott, s korai haláláig boldogan élt második feleségével – aki aztán hagyatékának őrzője, ápolója lett.
Debrecenben Don Joséként mutatkozik be vendégként, majd 1968. január 1-jétől a színház szerződteti tagjai sorába. A kezdeti időszakban főszerepeket bíznak rá: Az álarcosbál 1968. áprilisi bemutatójának második szereposztásában Richard grófot, a következő évadban a Három a kislány Schubertjét alakítja. Aztán már csak kisebb szerepeket kap: a Hunyadi Lászlóban V. Lászlót, a Bánk bánban Ottót, a Háry Jánosban Krucifix generálist. Utolsó szerepe Jeroska vándorzenész az 1970 áprilisában bemutatott Igor hercegben. A sikeres premierről így ír a FSZM 1970. május 16-i száma: „Az Igor herceg előadása a debreceni Csokonai Színházban országos jelentőségű zenei esemény: olyan szerencsésen egyesíti az operaegyüttes legjobb művészi erőit, hogy hasonlóra évek óta nem volt példa a színház történetében. (…) Merész gondolat volt éppen Debrecenben színre vinni a Borodin-operát, maga az előadás azonban minden vonatkozásban a vállalkozást igazolja. (…) A két vándorzenész, Tóth József és Járay József alakításában jellegzetes, kifejező orosz színeket kap.”
1970 áprilisában Salgótarjánban vendégszerepelt a debreceni operatársulat az Igor herceggel. Járay az előadás alatt az öltözőben rosszul lett. Agyvérzés gyanújával kórházba szállították, ami igazolódott is, s a betegség következtében jobb oldalára lebénult. Később budapesti kórházakban kezelték hónapokon át, hosszú lábadozás után azonban agyembóliát kapott, s már nem tudták megmenteni az életét. 1970. október 1-jén, 57 évesen hunyt el.
„Szomorú kötelességünk, hogy beszámoljunk Járay József haláláról. Járay József évtizedeken át volt az állami Operaház tagja, ahol az operairodalom legjelentősebb tenorszerepeiben aratott emlékezetes és szép sikereket. Az elmúlt évadban a Debreceni Csokonai Színház operatársulatának tagjaként még fellépett az Igor herceg felújításában és alakításával, énekteljesítményével nagymértékben hozzájárult az előadás sikeréhez. 57 éves korában tragikus hirtelenséggel ragadta el a halál. Életének utolsó éveiben jelentős munkát végzett ifjú pályatársainak tanításával, segítésével is: lelkesen támogatta őket, átadván nekik gazdag operaénekesi tapasztalatait.” (Film Színház Muzsika, 1970. okt. 17.)
„Halálával az operaszínpad egy jelentős művészegyéniséget, kollégái, munkatársai pedig egy mindig segítőkész barátot veszítettek.” (Hajdu-Bihari Napló, 1970. október 9.)
Idén szeptemberben Járay József születésének 100. évfordulója alkalmából három jeles eseményre került sor. Szeptember 7-én új sírkövét avatták fel a Farkasréti temetőben. A zöld gránit sírkő felirata a Bánk bán egyik sorát idézi: „Miért nem fogtad jobban kezem?” A megemlékezésen és sírkőavatáson jelen voltak a művész rokonai, ismerősei és kollégái, valamint néhányan az Operaház képviseletében. A művész életéről, pályafutásáról kereskedelmi forgalomban nem kapható emlékkönyv jelent meg Wellmann Nóra szerkesztésében: Járay József (1913-1970) – Egy rendhagyó énekesi pálya dokumentumai címmel. Az Operaház szeptember 16-i évadnyitó társulati ülésén bejelentették: Járay Józsefet a dalszínház posztumusz örökös tagjává választotta. E szép gesztussal tehát az Opera rehabilitálta neves tenoristáját az egykori mellőzésért. Járay József végre elfoglalhatta méltó helyét a magyar operajátszás történetében.
Szép színű, olaszos hangját – immár megkerült felvételekről, amelyek a youtube-on is elérhetők – bármikor meghallgathatjuk és élvezhetjük.
Köszönet Wellmann Nórának és Járay József özvegyének a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért
Felhasznált irodalom: Wellmann Nóra: Járay József (1913-1970) – Egy rendhagyó énekesi pálya dokumentumai c. könyve, valamint korabeli kritikák, újságcikkek