Egy félénk hőstenor

100 éve született Jussi Björling – BÓKA GÁBOR írása

bjorling_civil
Jussi Björling

Ha elkészítenénk az egy főre jutó világhírű operaénekesek országokra lebontott statisztikáját (ami persze erősen szenzációhajhász cselekedet volna), Svédország minden bizonnyal a lista élmezőnyében foglalna helyet. Birgit Nilsson, Astrid Varnay vagy Nicolai Gedda neve egyetlen operarajongó számára sem lehet ismeretlen – ahogy a most száz éve született Jussi Björlingé sem, jóllehet, az ő életének fonalát sokkal hamarabb metszették el a párkák.

1911-ben született a svédországi Borlängében (a pontos dátum bizonytalan: irataiban február 5. szerepel, ő maga viszont egész életében február 2-án ünnepelte születésnapját). Zenész család sarja: édesapja, David Björling, maga is hivatásos énekes, aki nem kevésbé rangos helyeken képezte magát, mint a Metropolitan Opera énekiskolája vagy a bécsi konzervatórium. A háromgyerekes apuka, miután operaénekesi karrierje nem bontakozhatott ki, úgy döntött, fiaival énekegyüttest alapít – így Gösta, Olle, Karlés Johan (becenevén Jussi) közreműködésével létre hozta a Björling Férfikvartettet, mely csakhamar országszerte népszerűvé vált, sőt még amerikai turnéra is meghívták őket. A tradicionális svéd öltözetben fellépő együttes főképp David Björling saját szerzeményeivel aratott nagy sikert – no és az egyedülálló „Björling-hangzással”, melyről újságcikkek születtek, s melynek jóvoltából még lemezszerződést is kínáltak a családnak.

Björling Férfikvartett

A Björling-család
A Björling-család

Az édesapa korai halála (1926) után a kvartett nemsokára feloszlott, Jussi azonban végleg a zenei pálya mellett döntött. A neves svéd énektanárnál, John Forsellnél képezte magát – csakhamar kiderült, hogy hangja szinte mindenre képes, a fiatal fiú technikai fejlődése bámulatos gyorsaságú volt. Ennek következtében már 1930-ban, alig tizenkilenc évesen debütálhatott a Svéd Királyi Operában a Manon Lescaut lámpagyújtogatójaként. Ugyanebben az évben már lemezeket is forgalmaztak vele – a hang könnyedebb, fiatalosabb, mint a karrierje csúcsán készült felvételeken, jellegzetes színe azonban már ekkor is félreismerhetetlen.

Sorrentói emlék (svédül, 1929)
Leoncavallo: Mattinata (svédül, 1930) 

Szerepköre az első időkben Mozart– és belcanto szerepeket ölel fel: Don Ottaviót, A sevillai borbély Almaviváját és a Tell Vilmos Arnoldját énekli. Csakhamar kiderül azonban, hogy hangja a spinto, sőt bizonyos esetekben kifejezetten hősi szerepek megformálására is alkalmas: Verdi életművében a mantuai hercegtől egészen Manricóig és Radamesig jut, s Puccini hősei között is egyformán alakítja a lírai Rodolphe-ot, a mind drámaibbá váló Des Grieux-t és az általában a hőstenori felségterületnek érzett Cavaradossit (Kalafot azonban csak lemezre énekeli – kifogástalanul). Vélhetnénk, a szerepkörváltás együtt járt a hang fokozatos súlyosabbá válásával, s a Puccini-szerepek, majd a verista tenorhősök repertoárba iktatása nyomott hagyott a korábban csodálattal emlegetett technikán. Nem így történt: a hang a pálya vége felé is könnyedén szárnyalt – az utolsó évtizedből származó felvételek tanúsítják, hogy Björling Radamesen túl is kifogástalan Il mio tesorót tudott énekelni.

Rossini: Stabat mater – Cuius animam (1938)
Don Giovanni – Il mio tesoro (London, 1955)

bjorling_portre-aláiassal
Björling dedikált fényképe

A kifogástalan technikát szerencsésen egészítette ki a szinte korlátlan felső regiszter: Björling számára nem csak a minden tenor próbakövének számító magas C, de alkalmasint a D kiéneklése sem okozott problémát. Mindezt a legkisebb erőlködés nélkül – Björling művészetét fénykorában szinte megfoghatatlan könnyedség jellemzi, mely eltereli figyelmünket az éneklés teljesítmény jellegéről, s a valóban fontos kérdés, a művészi megformálás felé fordítja. Kizárólag hangfelvételek alapján persze nehéz megítélni, milyen is lehetett Björling a színpadon – s ez annál is érdekesebb kérdés, mert kritikusai nem egyszer jegyezték meg róla, hogy színpadi játéka igen visszafogott, nem elsősorban szerepeinek sztanyiszlavszkiji megformálásával nyűgözi le közönségét. A televíziózás hőskorában készült Bohémélet-jelenetek némiképp árnyalják a sommás megállapításokat – mint ahogy arról sem érdemes megfeledkeznünk: minek rohanja körbe a színpadot az, aki kizárólag hangjával az érzelmi skála ennyi árnyalatát képes kifejezni? Márpedig Björling sokoldalúsága figyelemre méltó: az introvertált hősök hiteles alakítójaként számon tartott énekes operett-felvételein sem csak technikai bravúrokkal, hanem elsősorban az adekvát hangvétel eltalálásával kelt figyelmet.

A koldusdiák – Ich hab kein Geld (svédül) – magas D-vel
Bohémélet – Che gelida manina (km.: Renata Tebaldi)
Bohémélet – O soave fanciulla (km.: Renata Tebaldi)

Riccardo
Riccardo

A hang és az érzelmi világ gazdagsága két következménnyel jár: egyrészt Björling olyan, a papírforma szerint nem neki való szerepek alakítójaként is emlékezetes tudott lenni, mint Canio vagy Turiddu – „félénk hőstenorként” abszolválta e karaktereket, a hangsúlyt a drámaiság vokális kifejezésére helyezve. Talán az utolsó nagy tenorista volt, aki e szerepeket a verizmus énekstílusától meg nem érintve, kizárólag a belcanto felől közelítette meg. Másrészt Björling utóélete kapcsán kevés szó esik arról, milyen gyakran és szeretettel énekelt dalokat, s hogy hangzó hagyatéka ebben a műfajban is kiemelkedő. A világ összes jelentős zenei központjában adott dalesteket (két budapesti vendégszereplését is egy-egy vigadóbeli koncerttel koronázta meg), repertoárja a német Liedtől a nápolyi dalokon át szülőhazájának dalterméséig ívelt. Svéd és finn komponisták (köztük nem kisebb név, mint Jean Sibelius) kifejezetten számára komponáltak dalokat.

Richard Strauss: Ständchen
Schubert: An Sylvia

Operai karrierje a stockholmi operaházban mindvégig megőrzött tagsága mellett fokozatosan áttevődött a nemzetközi színpadokra. 1938-ban debütált a Metropolitanben, ahol húsz év alatt 120 előadáson lépett fel – a háborús éveket leszámítva, amikor vendégszereplései az európai országokra korlátozódtak, a szezon felét New Yorkban, a másik felét Stockholmban töltötte. Anyaszínházához mindvégig hű maradt: repertoárjának ötvenöt szerepéből ötvenhármat itt formált meg először, s ezek túlnyomó többségét odahaza mindig svéd nyelven alakította. A Metropolitannek viszont karrierje kiteljesedését köszönheti: New York-i jelenléte biztosította lemezszerződéseinek többségét, itt rögzítették vele a legtöbb élő felvételt, s itt vált a show-műsorok népszerű sztárjává is. Magánélete is itt került reflektorfénybe: a közönség egyszer csak felfedezi, hogy felesége, Anna-Lisa Björling szintén énekes – a tenor pedig szívesen nyilatkozik arról, hogy fia is ígéretes tehetség. Jóslata bevált: Rolf Björling (ha képességeit nem is lehetett édesapjáéhoz mérni) szép karriert futott be operaénekesként.

Bohémélet – O soave fanciulla (km.: Anna-Lisa Björling)
Turandot – Nessun dorma (Rolf Björling)
Jussi Björling egy amerikai rádióműsorban

Des Grieux
Des Grieux

Stockholmi és New York-i szereplései mellett Björling gyakran megfordult a világ más színpadain – így került sor két budapesti vendégszereplésére is 1937-ben, illetve 1942-ben. Fellépéseinek sajtóvisszhangja híven mutatja, hogy a háború előtt az opera még Magyarországon is szélesebb közönséget érdeklő műfaj volt – nemcsak napilap-kritikákat találunk nagy számban, de a művész itt-tartózkodásával kapcsolatos interjúk, ill. bulvárcikkek is fel-feltűnnek. Debütálásakor több lap is hírül adja, hogy a svéd főkonzul sajtóteát rendezett tiszteletére; a Magyar Hírlap február 27-i, szignó nélküli interjúja pedig arról is beszámol, hogy Björling „nem szívesen beszél arról, hogy mivel foglalkozik művészetén kívül. Azért mégis elárulja, hogy egyéves kisfia van, aki – akár hiszi, akár nem – mondja – már énekel. Született kis tenorista… énekelve jött a világra”.

Magáról az előadásról, a február 27-i Aidáról a Pesti Hírlap lv. jelzésű kritikusa számol be a legrészletesebben 28-i írásában: „Vajjon Svédország – a »bel canto« Itáliája mellett – második hazája a természetes, szép, szabad éneklésnek? Az ember hajlandó erre a föltevésre, ha számba veszi, hogy a távol északi földről még nem igen került hozzánk énekes, aki ne lett volna kitűnő… [Björling] hajlékony, de azért érces, érzéki, de nemes csengésű tenorjának alapszíne inkább lírai, legalább is az az érzésünk,hogy az Aida Radamese… alighanem az a határ, ameddig a drámai feladatok megoldása terén elmehet… Hogy stílus- és formaérzéke máris ott tart, ahol a legnagyobbaké, arról mingyárt az eszményi finomsággal előadott Aida-románcban meggyőzött. Gyönyörűek, igazán »beszédes« közvetlenségűek a parlandói, tökéletes hangvételével, lélekzettechnikájával a tündöklő magasságban is uralkodik a vonalrajz és az árnyékolás eszközei fölött. Hazája nyelvén énekelt, – Operaházunk színpadán most először szólalt meg a svéd nyelv s nagyon lágyan, zengzetesen simult a Verdi-dallamokhoz. Általában a szép hangok és a szép éneklés ünnepi estje volt ez az Aida-előadás…”

Pesti Napló kritikusa, Kovács Kálmán hasonlóan lelkes ugyanaznap megjelent recenziójában:„Eszményi Radames; előadásában északi származását cáfoló déli tűz lobog, költőien lángoló fiatal természet; ifjúságának kifejező poézise nagyszerűen tölti ki azokat a problematikus pillanatokat, miket még énekének fejlődésben lévő technikája idéz elő. Az észlelhető hézagok, a nagy ritkán mutatkozó technikai egyenetlenségek elenyészőek azzal az elemi szépséggel, meggyőző hittel szemben, amit ennek a fiatal művésznek komoly, harcos, küzdő eleganciája áraszt.” Björling partnere Németh Mária volt ezen az előadáson, akivel egy évvel korábban, Bécsben már nagy sikerrel szerepeltek együtt az Aidában.

Aida – Radames románca (Bécs, 1936 – svédül)
Aida – Aida és Radames kettőse (Bécs, 1936 – km.: Németh Mária)

Rómeó
Rómeó

Öt évvel később már régi ismerősként köszöntik Budapesten a visszatérő Jussi Björlinget. A Magyar Nemzet hosszabb interjút közöl vele, melyben többet is megtudhatunk arról, mivel tölti idejét a háborús években:
„… – Egyenest Stockholmból repültem ide és Stockholmba is térek vissza. Mostanában ott lépek fel legtöbbet, mert a háborús korlátozások miatt nehéz utazgatni. A mi operaházunkban is rendkívül intenzív zenei élet folyik. Mindig tele van, de nem bérlőkkel. Csak a hétfői napon lehet bérelni.
– Van fiatal zeneszerző nemzedékük?
– Mégpedig nagyon tehetséges! Lars-Erik Larsson és Gunnar de Frummeri a legjobbak. Mindkettő vezényel is. Frummeri a Singvalla című operáját most küldte el Márkus László igazgatónak.
– És énekesek?
– A stockholmi Opera igen magas színvonalú. Egyik művészét, Svanholm Setet, aki különben legjobb
barátaim egyike, Budapesten majdnem jobban ismerik, mint Stockholmban… Az éneklés művészetében a déli népek, elsősorban az olaszok vezetnek, a svédek azonban: észak olaszai…
Björling budapesti tartózkodása alatt nagy társadalmi életet él. Egyik estéjét azonban azzal töltötte, hogy megnézte honfitársa, Strindberg drámájának előadását. A szünetben le is ment gratulálni Somlay Artúrnak, akinek játékától el volt ragadtatva…”
 (Magyar Nemzet, 1942. november 26. – sz. d.)

Faust – Faust kavatinája

Manrico
Manrico

A kritikai értékelés már jóval visszafogottabb, mint az öt évvel korábbi emlékezetes Radames után: részben a hang megfáradásáról, részben az involváltság hiányáról beszélnek – illusztrálva ezzel az életrajzírók által gyakran emlegetett tényt, miszerint a harmincas éves kiváló teljesítményei után a háborús évek alatt Björling átmeneti művészi válságon esett át, hogy aztán az utolsó évtizedben ismét a legmagasabb csúcsokat ostromolja. Björling „… enyhe csalódást okozott ezen az estén” – írja f. j., a Pesti Hírlapban – „Lehet, hogy énekesi egyéniségéhez simul kevésbé ez a szenvedélyesen lírai szerep, annyi bizonyos, hogy nem kaptuk teljességében, amit tőle vártunk. Hangja, ez a kifejezetten hideg fényű tenor, csak tündökölt, de melegíteni nem tudott e szerepben; a fület bőséges akusztikai élményhez juttatta, de a szívnek adósa maradt. Különösen éreztük ezt a hiányt a harmadik felvonás nagy szerelmi kettősében, amelyben Réthy Eszter énekéből annyi forró érzés, annyi gazdag lélek áradt, hogy mellette Björling éneke alig volt más, mint csillogó kíséret.”

Még határozottabban fogalmaz a Faust-előadás után a Népszava kritikusa, J. S. Az írás azért is különösen érdekes, mert hét évtizede viszonylag ritkán merült fel kritikusok részéről a színészi megformálás igénye: „Érdektelen előadás volt ez!… Polgáriasan szürke… Első fellépése után megjegyezhettük már, hogy Jussi Björling kifejezetten lírai tenorista. Hangbeli jellegével együtt meghatározott és elhatárolt már a szerepköre is. A Bohémélet Rodolphe költőjének szerepét még valahogyan kitölti, bát játékkészségének kezdetlegessége itt is érezhető hézagokat teremt. De a Faust címszerepe teljes alakítást követel, mégpedig a hősi szerepkör mezsgyéjén járó jellemábrázolást. Ily nagyszabású jelenetekben tétlenül vesztegelni és kizáróan csak énekelni nem lehet! Néhány valóban szép és csengő magashang nem kárpótol a jellemfestés terén mutatkozott mulasztásokért. Ő csupán az eredeti francia szöveg igen gondos kiejtésével örvendeztetett meg minket…”

Faust – finálé (Bécs, 1936 – km.: Réthy Eszter, Alexander Kipnis)

Rodolphe
Rodolphe

A november 27-i dalest kritikai visszhangja jóval kedvezőbb, s ezúttal a kritikus mintha kulcsot is találna ahhoz, miért nem váltották ki a pár nappal korábbi opera fellépések a várt hatást: „Ha például arra vágyunk, hogy egy ismert és sokféle értelmezésben felfogható Schubert-dal kottaképét kristályos hűséggel jelenítse meg előttünk tökéletes technikával kezelt, végig az egész skálán töretlen, egységes zengésű és színű énekhang, akkor Björlinget kell meghallgatnunk. Előadásmódja végletesen tárgyilagos, de azért nem szárazon tudákos. Nyilván természetében gyökerezik az a hűvös, előkelő kívülállás, amely nem engedi, hogy a dal költőjével azonosuljon, annak mondanivalójában felolvadjon… Teljes művészi hitelességgel szólaltatta meg a kiváló énekes Sjörgen, Alfvén, Sibelius északi hangulatképeit, ezekkel is érte el a legnagyobb hatást.” (Pesti Hírlap, 1942. november 28. – lv.)

Sibelius: Sav sav susa

A háború után Björling visszatérhetett a Metropolitanbe, ahol még másfél évtizeden át kápráztatta el közönségét. A határok lezárulta után hozzánk már nem látogathatott, így csak újabb és újabb teljes felvételei jutottak el hozzánk a rádión keresztül – és 1960-ban bekövetkezett halálának híre. Az utolsó éveiben sokat betegeskedő művész, akinek egészségét káros szenvedélyei is rombolták, negyvenkilenc évesen tért örök nyugalomra. Halálának napján egész Svédország gyászba borult.
Emlékét Amerikában a Jussi Björling Society őrzi, életéről és művészetéről a magyar származású szakember, Andrew Farkas írt monográfiát.

Manon Lescaut – Donna non vidi mai (Göteborg, 1960 – az utolsó koncert)
Tonerna (Muzsika)

Jussi Björling fellépései a Magyar Királyi Operaházban:

A mantuai herceg
A mantuai herceg

1937. február 27. – Verdi: Aida

Aida – Németh Mária
Amneris – Némethy Ella
Radames – Jussi Björling
Amonasro – Losonczy György
Ramfis – Székely Mihály
Karmester: Fleischer Antal

1942. november 22. – Puccini: Bohémélet

Rodolphe – Jussi Björling
Marcel – Losonczy György
Schaunard – Maleczky Oszkár
Colline – Koréh Endre
Mimi – Réthy Eszter
Musette – Osváth Júlia
Karmester: Sergio Failoni

1942. november 25. – Gounod: Faust

Faust – Jussi Björling
Margit – Réthy Eszter
Valentin – Palló Imre
Mefisztó – Losonczy György
Karmester: Berg Ottó

A Jussi Björling Society honlapja 

(Köszönet Wellmann Nórának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért.)