BÓKA GÁBOR nekrológja
Petrovics Emil személyét mindenki ismerte. Még az is, aki csak a nyolcvanas években eszmélt: ott ült a mindenki által nézett Ki mit tud? zsűrijében csakúgy, mint a talán kevésbé nagy közönséget képernyő elé vonzó Kar-mesterverseny döntnökei között. Az sem kerülhette hát el a vele való találkozást, akinek számára a kultúrát csak és kizárólag az (akkor még egyetlen) televízió jelentette: tömör és lényeglátó véleményeit, olykor meglepő, nem simogató őszinteségét felidézve csodálkozom, ki mindenki számíthat ma rettegett véleményformálónak, összehasonlíthatatlanul kisebb műveltséggel. Petrovics Emil esetében fel sem merülhetett, hogy ítéletét ne meglapozottan, hatalmas tudás- és élményanyagát mozgósítva hozza meg: köztiszteletben álló személyiségével hitelesítette minden egyes szavát.
Nem mintha döntéseiben, véleményének kialakításában nem befolyásolták volna érzelmei: kíméletlen őszinteségű, másokat, de magát is élesen bíráló önéletírásában (Önarckép – álarc nélkül) nem tagadja, hogy másokat sokszor megbántó szókimondása elsősorban érzelmi alapú, melytől nem tudott, de nem is akart szabadulni. A tudatosság és az érzelmi befolyásoltság e kettőssége jelentkezik kompozícióinak önelemzésében is: a C’est la guerre szerelmi duettjének ihletett pillanatait analitikus hozzáállással tudja azonosítani – érzelmi alapját egy negyvenes évek végén lezajlott tihanyi naplemente élményében találja meg. Nem misztifikálja a zeneszerzői ihletet wagneri mintára, de nem is tagadja a létét: a maga természetességében tárja fel az alkotás folyamatának egy pillanatát.
Töprenghetünk: vajon közelebb vitte volna-e a nagyközönséget Petrovics Emil muzsikájához, ha előbb ismerheti meg e műhelytitkokat? Mert a zsűritag, az operaigazgató, a generációk zeneszerzőit nevelő főiskolai tanár, a politikai és közéleti véleményformáló, a Ravel-monográfiát alkotó zenetudós mellett a zeneszerző Petrovics mintha kevésbé lenne ismert. Magát műveltnek tartó zeneértő aligha nélkülözheti a kulcsfontosságú Petrovics-opuszok emlegetését – a Jónás könyve, a kantáták sorozata azonban inkább elméleti tudásunk része; a C’est la guerre legutóbbi operaházi előadásaira szomorú félház volt csak kíváncsi. Pedig Petrovics Emil nem a boldog kevesek komponistája volt: az érthetetlenséget, túlbonyolítottságot éppúgy elítélte, mint a sekélyességet, színvonaltalanságot. Az igényes, de közérthető zene híve volt – s ez esetében nem műfajspecifikus: színigazgatóként ő segítette életre és vezényelte az első magyar musicalt (Egy szerelem három éjszakája), s természetesnek tartotta, hogy a János vitéznek ott a helye az Erkel Színház repertoárján. Komponistaként is érthető akart lenni: mi sem mond el többet napjaink általa is sokat ostorozott kulturális hanyatlásáról, mint hogy a nagyközönség már ezt a muzsikát sem tudja, akarja befogadni.
Pedig érdemes lenne venni a fáradságot, s elkezdeni a megkésett ismerkedést: a férfi-nő viszonyról, a nemzeti önismeretről, békéről és háborúról kevesen beszéltek olyan tömören és őszintén, mint Petrovics Emil tette kulcsfontosságú operájában – hogy csak egyetlen példát ragadjunk ki a gazdag életműből. Az önéletírás lapjain megrázó módon vállalt halálfélelmet egyensúlyozó optimista életszemléletet talán nehezen oszthatjuk mindennapjaink kulturális állapotait illetően – ám a jobb világba vetett hitet és az ehhez vezető kíméletlen önreflexiót mint útravalót feltétlen meg kell őriznünk Petrovics tanár úr szellemi hagyatékaként.