Búcsú Ágai Karolától

2010. március 18.

BÓKA GÁBOR nekrológja

Ágai Karola (Fotó: Éder Vera)

Ágai Karola (Fotó: Éder Vera)

Királynő hagyott itt minket.

Alig egy évvel ezelőtt még kitüntetésének örülhettünk, méltánytalanul későn megkapott Kossuth-díjának. Noha számtalan elismerésben részesült gazdag pályája során, a legnagyobb presztízsű állami díj fájóan hiányzott közülük. Büszke volt rá, hogy kollégái, húsz Kossuth-díjas énekes kezdeményezésére terjesztették fel. Mint ahogy különösen büszke volt minden olyan elismerésre, amely mögött a pályatársak és a közönség szeretete állt: az Operaház Örökös Tagságára, illetve a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagságára.

Hosszú, felívelésekkel és tragédiákkal tarkított, kanyargós út vezetett e késői elismerésig. Az Operaház kapuja sem egyik pillanatról a másikra nyílt meg előtte: már két éve volt a színház rendszeres vendége, mire szerződést kínáltak neki 1957-ben. Az Éj királynőjeként mutatkozott be vendégként és tagként is; később kényszerű nyugdíjazásakor, majd az operaszínpadtól való végleges búcsújakor is ezzel a szereppel köszönt el. Emblematikus szerep: nemcsak Ágai Karola operaházi pályáját foglalja keretbe, de rejtőzködő egyéniségét is tükrözi. Az Éj királynője alig-alig lép színre Mozart operájában, amikor azonban jelen van, egyszerre játszik szerepet és tár fel magából szinte feldolgozhatatlan lelki mélységeket. Ágai Karoláról is keveset tudhatott a külvilág; ha azonban színpadra lépett, mind szerepéből, mind önmagából a teljes embert adta.

Csak közhelyeket ismételgetünk, ha éterien tiszta éneklését, kifogástalan technikai tudását emlegetjük. Nem mondunk újat akkor sem, ha arra emlékeztetünk, milyen súlyosan megszenvedte sikerekben gazdag pályafutását. Magánéleti tragédiái (kisfia, majd szeretett férje, Szendrey-Karper László gitárművész értelmetlenül korai elvesztése) mellett eltörpül, hogy nemzetközi karrierjének teljes kibontakozását hogyan akadályozta meg az előző rendszer kultúrpolitikája – ennek legjellemzőbb példájaként a sikeres Metropolitan-beli debütálás után többé nem térhetett vissza a világ talán első számú operaházába. De érték gáncsoskodások idehaza is, s túl a szakmai irigységen, a szocreál műsorpolitika is akadályozta abban, hogy karrierje abban a szerepkörben teljesedhessen ki, amelyre oly ritka drámai koloratúrszoprán hangfaja predesztinálta: a belcanto-repertoárban. A világ talán legnagyszerűbb Lammermoori Luciája sosem lehetett Boleyn Anna, Stuart Mária vagy akár Norma.

Szilágyi Erzsébet szerepében (Fotó: MTI)

Szilágyi Erzsébet szerepében (Fotó: MTI)

Kárpótolták ezért a nagy Mozart-hősnők: az Éj királynője mellett Konstanze, Susanna és Fiordiligi. Kárpótolták Rossini és Donizetti vígoperai szerepei: Rosina, Donna Fiorilla, Adina, vagy a csak rádiófelvételen megszólaltatott, de nagy szeretettel emlegetett Rita. Kárpótolták Erkel Ferenc hősnői: Gara Mária és Szilágyi Erzsébet (két szerep egyazon operában, felváltva) – és a Bánk bán Melindája, mely szerep rehabilitációja, átírásoktól mentes megszólaltatása az ő nevéhez köthető, jócskán megelőzve a teljes opera eredeti formájának feltámadását. S a szerepek lajstromozásakor nem feledkezhetünk el Zerbinettáról sem, Richard Strauss kacér nőalakjáról, akinek megformálását pályafutása csúcsának tekintette Ágai Karola.

Kárpótlást nyújthatott neki a közönség már emlegetett szeretete, s az is, hogy a nagyvilág nem felejtette el. A Metropolitan történetének legszebb Lucia-előadásai között emlegetik azt a hármat, amelyen ő énekelte a címszerepet. Nem felejtette el Met-beli partnere, Nicolai Gedda, aki csak és kizárólag miatta lett rendszeres vendége Budapestnek és a Magyar Állami Operaháznak. Nem felejtették el azok az újságírók és operarajongók, akik a nemzetközi írott és elektronikus sajtóban hosszú méltatásokban emlékeznek meg a magyar művésznő kivételes pályafutásáról – szemben a magyar média tekintélyes részének méltánytalan hallgatásával.

És – ha megengedhető ennyi személyesség – nem felejtem el én sem, hogy a sors különös ajándékaként életem első interjúját Ágai Karolával készíthettem, s ha nem is láthattam-hallhattam már őt színpadon, a beszélgetés közben, noha – elmondása szerint – már jó ideje magának sem énekelt, pár hangot eldalolt nekünk A denevérből.

Királynő hagyott itt minket: nemcsak a színpadon volt az, de a magánemberként is. Emberi és művészi nemességéhez méltónak lenni: ez az itt maradt utódok súlyos kötelessége.

(Fotók: Éder Vera, illetve MTI)

Hasonló bejegyzések