Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola – BÓKA GÁBOR lemezkritikája
Nagy nevek igézetében veszi kezébe a hallgató a Deutsche Grammophon 1980-ban rögzített, most az Opera! sorozat keretében újra megjelen-tetett Varázsfuvola-felvételét.
Mozart és Karajan – vélhetnénk, a zeneszerzői és az előadóművészi tökéletesség ad randevút egymásnak e két kompaktlemezen. Ám ahogy telnek a percek, a hallottak egyre inkább csalódást keltenek.
Természetesen nem a zenekar, a felülmúl-hatatlan Berlini Filharmonikusok hangzásminőségét illetően: az ő aranybarna tónusuk összetéveszthetetlenül egyedi, játékkultúrájukat leírni pedig szegényes a szókincsem. Mai füllel hallgatva persze felvethető, nem uralja-e túlzottan is a vonóskar a hangzásképet – de úgy vélem, ez pusztán utólagos okoskodás a historikus felvételeket már ismerő utókor részéről. Eszünkbe sem jutna, ha nem volnának egyéb bajok az előadással.
Az egyéb bajok természetesen a szereposztással kezdődnek: 1980-ban, úgy tűnik, már a világ egyik vezető lemezcége sem tudott minden ponton kielégítő szereplőgárdát összeállítani A varázsfuvolához. (Mielőtt azonban az énekkultúra hanyatlását vizionáló kesergésbe fognánk, halkan jelzem, hogy később, másoknak azért még sikerült – például néhány évvel később Harnoncourt-nak.) Két minden tekintetben kielégítő szerepformálást hallunk csak a lemezen: Edith Mathis Pamináját és Gottfried Hornik Papagenóját. Mathis hangilag kifogástalan: nemcsak magasságai szólnak a szerep átszellemültségét közvetítő tisztasággal, de mélységei sem vesznek el az időnként túlvezérelt zenekar hangtömegében. Hornik a szerep legjobb hagyományait hitelesen újrateremtő Papageno: Erich Kunz és Walter Berry méltó utódjaként élő színházi közeget varázsol maga köré e sok pillanatban nagyon is lelakkozott produkcióban. A többi főszereplő sajnos jóval halványabb. José van Dam basszbaritonja, énekeljen bár mégoly elhitető erővel is tulajdonosa, volumenében és terjedelmében is kevés Sarastro szerepéhez – legjobb pillanata az F-dúr ária második részének magasba törő, „So lohnt der Tugend…” szakasza, ahol az énekes a számára ideális hangfekvésben mozoghat. Karin Ott az Éj királynőjeként korrekt alakítást nyújt: a csúcshangok megvannak, a hanganyag kellően drámai, semmi esetre sem a karakter súlyát sokszor hiteltelenítő koloratúrszubrett. Hiányzik azonban a személyiség fedezete, amitől ez a királynő fenségessé – egyáltalán: valamilyenné válna. Janet Perry Papagenája és Heinz Krause Monostatosa korrekt, nincs bennük semmi bántó hiányosság, de emlékezetes sem. Bántóan gyenge viszont Claudio Nicolai öreg papja: a hangi hiányosságok és a folyamatos szépelgés együtt kellemetlen emléket hagynak a hallgatóban. A Taminót éneklő Francisco Araiza is talán a szerephez túl kevéssé hajlékony hanganyagát és sötét hangszínét igyekszik kompenzálni, amikor az előadás nagy részében finomkodóan énekel. Ennek eredménye a tiszta vonalrajz teljes negligálása, a dallamvonalak darabokra esése. Araiza egyetlen igazán hiteles pillanata néhány váratlanul drámai ütem az első felvonás fináléjának elején – ez azonban már átvezet az egész előadás alapproblémájához: a karmester személyéhez.
Herbert von Karajan hatalmas életművel a háta mögött, pályája alkonyán vállalkozott arra, hogy újra stúdiófelvételen rögzítse Mozart operai magnum opusát. Az évek azonban a jelek szerint nem annyira fiatal- és érettkori koncepciójának végső letisztulását, mintsem annak kiüresedését hozták magukkal. A felvétel ugyanis a zenekari alap szinte tökéletes kikeverése mellett zavarba ejtően koncepciótlannak tűnik. Egyfelől, mint már az énekes alakítások kapcsán is jeleztük, számos részletében túlfinomultság jellemzi: Richard, sőt Johann Strauss-i budoárok szellemisége lengi körül e földrajzilag velük azonos helyről származó, de szellemiségében más nagyságrendet képviselő mű Karajan-féle olvasatát. A másik végleten azonban ott áll néhány fokozottan drámai pillanat, amelyek valóban élnek, sőt lüktetnek – csak éppen kibogozhatatlan, miért éppen ott és akkor válik az előadás élővé: az egész mögött felfedezhetetlen a tervezés. A drámaiságukban megragadott részletek ezáltal effektekké degradálódnak, s így az egész produkció az esetlegesség benyomását kelti. Nincs mit szépíteni: ez a felvétel énekesek tekintetében tükrözheti az 1980-ban aktuális világállapotot, karmesteri tekintetben azonban szomorú dokumentum – egy nagy művészegyéniség pályájának alkonyáról, fantáziájának kiürüléséről, s az aktuális előadás kudarcáról szól.
Nem tudom, mennyiben a karmester, és mennyiben a hangmérnök hibája, de miként az előadás érzelmi görbéje, úgy a hangerő is maximális szélsőségek között ingázik: az amplitúdó legalábbis wagneri mértékben leng ki az alig hallható és az üvöltő tartomány között. Ez a körülmény is erősíti benyomásunkat, hogy ezt a lemezt inkább érdekes kordokumentumként, mintsem a művel való első ismerkedés lehetőségét kínáló alapfelvételként érdemes hallgatni.
Mozart: A varázsfuvola
José van Dam, Karin Ott, Edith Mathis, Francisco Araiza, Gottfried Hornik – ének
A Berlini Deutsche Oper Énekkara (karigazgató: Walter Hagen-Groll)
Berlini Filharmonikusok
Vezényel: Herbert von Karajan
Kiadja: Deutsche Grammophon
Értékelés: 10/5