William Christie Varázsfuvola-felvételéről BÓKA GÁBOR írt lemezkritikát
Két lábbal a földön járó, vérbő nyitánnyal indul a Warner által újra kiadott hajdani Erato-felvételen Mozart Varázsfuvolája. Őszinte lelkesedéssel hallgatjuk e lendületes kezdést, s csak a kidolgozási rész bizonytalanít el: nem hiányzik-e az interpretációból túlzottan is a darab misztikuma, titokzatossága, emelkedettsége? Megelőlegezett bizalmatlanságunk kitart a második korong végéig: a mű ezen rétegei bizony némák maradtak a mögöttünk álló két és fél órában. Aminthogy hasonlóképpen hiába kerestük a Papageno-jelenetek bécsies ízét-zamatát – illetve ahol kaptuk, ott is egyéni kezdeményezésre, a szerepet megszólaltató Anton Scharingertől, s nem a zenekarból. Fanyaloghatnánk: mi is ér A varázsfuvola e két szélső pólus meghódítása nélkül? Mi jót rejtegethet számunkra ezek után a felvétel, hogy mégis őszinte szívvel ajánlhassuk?
William Christie azonban túl jó karmester, együttese, a Les Arts Florissants pedig túl jó zene- és énekkar ahhoz, hogy egyszerűen legyinthessünk interpretációjukra. A zenekari játék szinte eszményi szépségű, ám sosem fordul át szépelgésbe: a nyitány vitalitása az opera utolsó hangjaiig kitart – meglehetősen sokat sikerült átmenekíteni a stúdióba a produkció alapját képező színpadi előadás élő közegéből. S bár nem ismerem a CD dialógusait is jegyző Robert Carsen rendezői koncepcióját, a prózai részek dramaturgiai módosításaiból, valamint a karmesteri megformálás már említett jellegéből, az emelkedettség jelen nem létének hiányként is értelmezhető voltából arra következtetek: olyan előadás tanúi lehettek 1995-ben az Aix-en-Provence-i nézők, amely az utókor által filozófiával agyonterhelt művet eredeti Singspiel-gyökereihez akarta visszavezetni. A szereposztás jellegzetességei is erre engednek következtetni.
Reinhard Hagen Sarastrója ugyanis nem több kellemes hangú, kulturáltan éneklő s a minden emberben meglévő humanitást alapfokon közvetíteni képes fiatalembernél. Nem tudom, a színpadon mennyire volt felépítve e fiatalos Sarastro-karakter súlya – a felvételen Hagen az alakítás minden vokális erénye mellett sem képes a kétpólusú világrend egyik felévé válni, megmarad „jó varázslónak” (avagy a Sarastro-zenék a megszokottnál lépősebb karmesteri megformálása, netán a szólamban bizonyos fokig stílusidegen díszítések alkalmazása tesz ránk ilyen benyomást?). A szép, de nem emlékezetes hangon éneklő Rosa Mannion a „bájos ifjú lányka” alakjának hibátlan felidézése mellett Pamina szerepének nehezebb részében is meggyőző: az ária érzelmi összeomlását, mindent felülíró fájdalmát is hitelesen tudja közvetíteni. Anton Scharinger bécsi dialektusban társalgó Papagenójáról már részben szóltunk: tanulmányt lehetne írni arról, hogy a szerep minden egyes mondatáról mennyi mondanivalója van, hogy utolsó áriáját milyen példamutatóan dolgozza ki – hogy, példának okáért, a „küsst mich ein weiblicher Mund” frázis utolsó szavára hogyan mosolyodik el kizárólag a hangjával. Ez a Papageno nagy elődök méltó örököseként foglalhatja el helyét a hanglemezarchívumban – nem véletlen, hogy pár évvel korábbi felvételén Harnoncourt is őt választotta. Szintén Harnoncourt-örökség Hans Peter Blochwitz Taminója, s majdnem ugyanannyi örömet okoz, mint Scharinger Papagenója –a megszorítást mindössze az indokolja, hogy az ideális Mozart-hangon megszólaló tenorista a szerep kulcsfontosságú, nagy pillanataiban egy hajszálnyival bár, de elmarad a beteljesült tökéletességtől; nem hangi, inkább lelki értelemben nem tud felhágni a Mozart-muzsika végső csúcsaira.Stephen Cole személyében a kottát az átlagosnál jobban tisztelő Monostatosa van az előadásnak, az öreg pap jelenetében pedig Willard White basszusával kényeztetnek a szereposztók. A három nemtő a Lyoni Opera kötelékéből érkezett: megszólalásuk olyannyira kisfiús, hogy a máskor a hajnalhoz, átvitt értelemben a felvilágosodáshoz szóló himnuszként értelmezett finálékezdet (Bald prangt, den Morgen zu verkünden) itt inkább jókedvű gyermekindulóként hangzik fel – ilyen minőségében is megejtő szépséggel.
A felvétel húzóneve, a dirigens melletti egyetlen igazi világsztárja az Éj királynője: Natalie Dessay. Hogy az éneklés tökéletes, a fuvolaszerű hang szépsége, a bravúros koloratúrkészség, a korlátlan magas regiszter milyen érzéki élményt okoz, arról talán fölösleges is bővebbet mondani – aki hallotta már Dessay-t, úgyis tudja, miről van szó, aki pedig nem, annak mielőbb hallania kell. Hogy azonban a bonyolult ideglényeket kongeniálisan alakító énekesnőnek valóban ez a szinte csak maszkként létező szerep volna-e az ideális terepe, azt a vokalitás lefegyverző ereje mellett is bátorkodom kétségbe vonni – Dessay művészete mélyebb – izgalmasabb, fűszeresebb – annál, mint amennyit ebből az Éj királynőjeként megmutathat. Becsületére legyen válva: nem bonyolítja túl a figurát, nem akar pszichológiát vinni oda, ahol az nincs. A maszkot mutatja fel – az éjszakában csillogó-ragyogó hideg tökéletességgel.
Minden esetleges hiányossága mellett bátor szívvel ajánlható ez a lemez, melynek erényei között nem éppen a legutolsó, hogy van stílusa. S ezt a megjelenése óta eltelt másfél évtized új Varázsfuvola-produkciói közül nagyon kevésről lehet elmondani.
Mozart: A varázsfuvola
Natalie Dessay, Reinhard Hagen, Rosa Mannion, Hans Peter Blochwitz, Anton Scharinger – ének
Les Arts Florissants
Vezényel: William Christie
Kiadja: Erato / Warner
Értékelés: 10/8