Jessye Norman: Roots: my life, my song

CSEPELYI ADRIENN rendhagyó születésnapi köszöntője

Jessye-NormanAz operaszínpadok még mindig aktív dívája, Jessye Norman ma hatvanöt éves. A kerek évforduló okán a művésznő is visszanézett, és elkészített egy operaénekestől szokatlan, ám annál izgalmasabb dupla albumot. Nem óhajtok szociális és történelmi fejtegetésekbe bocsátkozni, az azonban biztos, hogy Jessye Norman hangja unikális, és ebben nyilvánvalóan szerepet játszanak a gyökerei. A Roots felfogható egy sajátos zenetörténeti leckeként is: az afrikai dobok invokációja után shoutingok és spirituálék, majd bluesdalok következnek, a második lemez pedig végigvezet bennünket Joséphine Baker Párizsán, míg az A-vonattal el nem jutunk Haarlembe, Ella Fitzgerald és Billie Holiday füstös bárszínpadaira – és végül ki nem kötünk Louis Armstrong csodálatos világában (elnézést, nem bírtam ki szóvicc nélkül). Mindezt egy olyan énekesnő tolmácsolásában, aki – ne restelljük leírni – meghódított minden magaslatot egy korántsem befogadó műfajban.

Az első lemez olyan, akár egy szeánsz: javaslom, egyedül hallgassák. Csak a hang és a hangszer, az emberi zsigerek legmélyére hatoló zenei szövet – jó hangrendszeren hallgatva katartikus élmény.
A második lemez könnyedebb (és élő, természetesen), ám ez sem épp háttérzene: ha szól, képtelenség másra figyelni. A J’ai Deux Amours például nemes egyszerűséggel zseniálisan szól Norman előadásában – ennek a sokat megélt dalnak ez az egyik legjobb feldolgozása (belecsempészett Marseillaise-zel és amerikai himnusszal), amit valaha lemezre énekeltek – és ezt nem szülinapi ajándékként mondom. Norman megcsillantja azt az elképesztő sokszínűséget és játékosságot, amire hangjával és egész lényével képes. Az operarajongók sem maradnak ki azért a buliból : kapunk egy igen érdekes Habanerát, ami – ide a rozsdás bökőt, hogy – sokakból felhördülést vált majd ki, ám aki bírja a hatvanas évek bossa nova-mániáját, az már kattint is a művésznő honlapjára, hogy ellenőrizze, mikor jön legközelebb hozzánk.
A simulós, dorombolós jazz az ember bőre alá mászik, Gershwin megnyalná utána mind a tíz ujját: ez itt, kérem, a Real American Folk Song. Norman hangja még mindig lehengerlő és energikus, az elképesztő képzettség és az ösztönös mélységek pedig egészen új értelmezési tartományát nyitja meg előttünk a műfaj(ok)nak.

Fricska az operasznobizmusnak, főhajtás a mérhetetlenül gazdag fekete (afrikai? afro-?) zenei kincs előtt, de mindenekelőtt egy (illetve két) kiváló lemez. Isten ments, hogy tiszteletlennek tűnjek (nem a hölgy korát firtatom), ám egy szám azért mégis hiányzik nekem erről a lemezről: The Old Black Magic. Merthogy ez itt az: varázslat.

Boldog születésnapot!

Kiadja: Sony Classical
Közreműködik: Mark Markham (zongora), Ira Coleman (nagybőgő), Setev Johns (dob), Mike Lovatt (trombita), Martin Williams (szaxofon, klarinét)
Értékelés: 9/10