In memoriam Ferencsik János

2011. február 21.

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára

Az Art 21 Stúdió Kékszakállú-lemeze

A hajdani fényét vesztett magyar hanglemezipar utóbbi éveinek jelentős teljesítményei között nemigen találunk operafelvételeket. Nemhogy teljes felvételek, de még egy-egy művész portréját bemutató árialemezek is szökőévenként egyszer kerülnek újonnan a boltokba – s mivel a rádió és a televízió is csak alkalomszerűen rögzíti hazánk operajátszó színházainak előadásait, nehéz feladat lesz pár évtized múlva rekonstruálni a kilencvenes és kétezres évek magyar operaéletét. (Hogy érdemes-e rekonstruálni ezt az időszakot, azt most ne feszegessük – a történészt és a filoszt minden érdekli.)

Nem volt ez mindig így: a Hungaroton nagy korszakában egyre-másra jöttek ki a magyar produkcióban készült teljes operafelvételek, jelentős művészeink többsége önálló portréval is bemutatkozhatott, s az akkor egyeduralkodó Magyar Rádió és Televízió is fontosnak tartotta, hogy az operai mindennapokat szorgosan dokumentálja. Utóbbi felvételek nagy része nemhogy kiadatlan, de hozzáférhetetlen is: a két közszolgálati médium megmagyarázhatatlan okokból titokban tartja kincset érő archívumát – pedig mint az Art 21 Stúdió jóvoltából most napvilágot látott Kékszakállú-felvétel is tanúsítja, a múlttal való szembesülés gyakran ad okot a rácsodálkozásra.

Az archívumok titokzatosságából adódik, hogy a kívülálló nemigen tudhatja, milyen szempontok szerint őriznek meg vagy selejteznek le bizonyos anyagokat – számomra legalábbis meglepő, hogy Ferencsik János és a Magyar Állami Hangversenyzenekar 1976-os zeneakadémiai koncertjét, melyet annak idején a rádió is közvetített és rögzített, valaki mégis pusztulásra ítélte és letörölte. Szerencsére az egyik közreműködő, a Juditot éneklő Kovács Eszter jóvoltából egy amatőr rögzítés mégis fennmaradt, ami most technikailag feljavítva (de a hetvenes években készült rádiófelvételek hangminőségét el nem érve) került CD-lemezre.

Sajnos nincs módunk arra, hogy ismertessük a Kékszakállú egész interpretációtörténetét, melynek egyik sarkalatos tényezője a darab hazai és nemzetközi elfogadásának lassú folyamata. Legyen elég annyi, hogy a második világháborúig Bartók egyfelvonásosa voltaképpen csak Magyarország számára létezett – s itt sem az ősbemutató, csupán az 1936-os operaházi felújítás után került be a köztudatba. A Sergio FailoniSzékely MihályNémethy Ella neve által fémjelzett előadás (melynek egy pár évvel későbbi élő rögzítése CD-n is hozzáférhető!) jelentőségét az adja, hogy ez volt a második és egyben utolsó olyan interpretáció, melyet Bartók személyesen felügyelt, tanácsaival, javaslataival segített, illetve esetleges hibáit korrigálta. Sokáig erre a betanulásra épültek a további operaházi felújítások: a háború után előbb Lukács Miklós, majd Ferencsik vette át a darab vezénylését, Némethy helyett pedig Palánkay Klára állt be Judit szerepébe, de Székely Mihály személye összekötő kapocs maradt a hiteles bartóki forráshoz – nem beszélve arról, hogy maga Ferencsik is az Operaház elismert karmestere volt már az 1936-os felújításkor, közvetlen élménye lehetett tehát a produkcióról és annak előkészületeiről. Ily módon az 1956-ban, Ferencsik vezényletével rögzített első teljes stúdiófelvétel joggal tekinthető a darab hiteles és az autorizált előadásra visszavezethető interpretációjának.

Ferencsik ezt követően még kétszer rögzítette stúdióban a Kékszakállút – az a két felvétel elsősorban az újabb énekesnemzedékek eltérő szerepfelfogásával és a karmesteri koncepció mind líraibbá válásával árnyalja a darab és a dirigens viszonyáról kialakult képünket. Mit tehet még ehhez hozzá egy negyedik Ferencsik-féle Kékszakállú? Mindenekelőtt az élő előadás kötelességszerűen felemlegetett, ám ezúttal valóban érzékletessé váló varázsát. Ez mindenekelőtt kézzel foghatóvá teszi a visszaemlékezésekben sokszor hangoztatott, ám az utókor számára kevéssé ellenőrizhető tényt, miszerint Ferencsik nem érezte jól magát a lemezstúdiókban, teljes művészi nagysága csak koncerteken és operaelőadásokon bontakozott ki. Miben is áll a különbség? Mindenekelőtt: a második és harmadik stúdiófelvételhez képest sokkal drámaibb felfogásban tolmácsolja a művet, ami valószínűvé teszi, hogy az 1970-es és 1981-es bejátszások alapvetően lírai karaktere a steril körülmények számlájára is írható. Ugyanakkor a hangsúlyeltolódás itt is megfigyelhető: az 1956-os felvétel vehemens drámaiságához viszonyítva most jobban kibontakoznak a lírai pillanatok, elsősorban a negyedik ajtó már-már impresszionista színei – egyáltalán: a színezés nagyobb hangsúlyt kap ezen a felvételen, mint a két évtizeddel korábbin. A részletek alaposabb kidolgozása (mely együtt jár a kotta fokozottabb tiszteletben tartásával) ugyanakkor nem vezet az előadás töredezettségéhez: Ferencsik formáló művészete mindvégig megnyilatkozik a feszültség első hangtól az utolsóig való fenntartása jóvoltából. A Magyar Állami Hangversenyzenekar játékát nem terheli az operaházi rutin, így méltó partnerévé válhat a nagyívű karmesteri koncepciónak. Manapság sok (és bizonyára jogos) kritika éri a Kádár-korszak zenekari kultúráját. Ez a felvétel azonban azt mutatja: a problémák ellenére vezető zenekaraink megfelelő körülmények között képesek voltak világszínvonalú teljesítményre is.

Az énekes alakítások egyfajta „még nem – már nem” állapotot képviselnek – ezúttal azonban cseppet sem pejoratív értelemben használjuk e jelzőt, hanem a Kékszakállú előadásának nehézségeit okozó állandó szereposztási problémákat zárójelbe tevő kegyelmi pillanat kivételességét szeretnénk hangsúlyozni vele. Kovács Eszter és Kováts Kolos szerepformálása (ahogy a zenekari produkció is) sokkal jobban tiszteli a kottát, sokkal inkább az énekszólamok mint dallamok megformálásából indul ki, mint a Székely–Palánkay párosé. Ennek előnye, hogy az előadás sokkal muzikálisabb, mint a korábbi, a mindvégig fenntartott feszültség mellett a hallgató olykor belefeledkezhet egy-egy részlet érzéki szépségébe. Különösen Judit többnyire kromatikus szólama nyer sokat a pontos intonációval (Kovács Eszter éneklése e tekintetben példás) – ez a Judit-alakítás bizonyos pillanatokban éles cáfolata Kroó György azon állításának, miszerint „a Kékszakállú, ha valamitől, úgy a Salométól és az Elektrától különbözik leginkább”. A muzikálisabb megközelítés azonban természetes módon vonja maga után a deklamáló stílus háttérbe szorulását. Ezen a lemezen nem hallunk olyan megvesztegetően tökéletes, legjobb színészeinket idéző szövegtolmácsolást, mint a régi felvételen: Kovács Eszter és Kováts Kolos hangsúlyozottan énekelnek, s bár szövegejtésük jónak, a mai állapotokhoz viszonyítva pedig kiválónak mondható, nem lehet nem észrevenni, hogy a plasztikus szövegejtés fokozatos háttérbe szorulásának folyamata valahol innen eredeztethető. Ez szerencsére adott esetben nem jár együtt a prozódia figyelmen kívül hagyásával: a két művész mindvégig kiválóan alkalmazza a bartóki parlandót, vagyis énekszólamuk ritmusát a szerzői intenciónak megfelelően az élőbeszédhez igazítják a lejegyzett ritmusértékek helyett. Pofonegyszerűnek tűnik – de hány aktív magyar énekestől hallunk ilyen magától értetődő prozódiájú Kékszakállút és Juditot?

Kováts Kolos a Melis György által kezdeményezett előadói hagyományhoz kapcsolódóan szoborszerű Kékszakállút formál; hercege nem fejlődő jellem, voltaképpen nem is individuum, így alakítása a pszichodráma helyett a darab misztérium-jellegét erősíti. Kovács Eszter világos drámai szopránja megóvja az alakítást attól, hogy a zenétől elragadtatva második Salomét formáljon: a szólam és a hanganyag kétfelé húzó ereje ideálisan kerül egyensúlyba. Ebben a Juditban sokkal több a földi vonás, mint Kováts Kolos Kékszakállújában, ugyanakkor a wagneri repertoáron edződött hangvétel biztosítja, hogy ez a vokális produkció is a misztérium szintjén maradjon – mindez a komplex karmesteri felfogással kiegészülve pedig különösen sokrétű előadást eredményez.

E kiadvány nem csak önértékénél fogva fontos, de azért is, mert újra ráirányítja a figyelmet a magyar hanglemezkiadás további adósságaira – avagy elfogadható lenne, hogy olyan kiemelkedő Ferencsik-interpretációk, mint az 1972-es Hovanscsina vagy a mindent összefoglaló, utolsó Parsifal még mindig archívumok mélyén porosodnak?

Bartók: A kékszakállú herceg vára
Kovács Eszter, Kováts Kolos – ének
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Karmester: Ferencsik János
Kiadja: Art 21 Stúdió
Értékelés: 10/9

Hasonló bejegyzések