Barokk & roll

2010. november 24.

CSEPELYI ADRIENN lemezkritikája

Végérvényesen kijelenthetjük: divatba jött a barokk. Sikk lett sosem hallott áriákat előásni a kézirattárakból, szépségpöttyel fotózkodni a lemezborítóra, abroncsos ruhában – és ami a legfontosabb: elhessegetni végre azokat a sztereotípiákat, amelyek szerint a barokk zene unalmas, egysíkú és avítt. Két vadonatúj és figyelemre méltó kiadvány segítségével meg is mutatjuk, miért is jó ez nekünk.

Magdalena Kožená: Lettere Amorose 

Lettere Amorose

Lettere Amorose

Biológus anyukával és matematikus apukával mi más is válhatott volna a brnói születésű mezzoszopránból, mint operaénekesnő? Ne nevessenek, nem azért írom, hanem azért, mert Magdalena többnyire barokk szerepekben tündököl (Poppea megkoronázása – Nero; Titus kegyelme – Sesto), és egy jó barokk énekesnek pont annyira kell jó matematikusnak lennie, mint amilyen kiváló hangi adottságokkal rendelkeznie. Kožená birtokában van a kiváló ritmus- és arányérzéknek, a kívánatos légzéstechnikának – és mindezeken felül egyfajta természetes báj árad belőle, ami megkönnyíti számunkra a néha igen szögletes barokk motívumok befogadását. Mondanám ezt alaphelyzetben. A Lettere Amorose azonban olyannyira nem alaphelyzet, hogy még az is kellemesen lepődik meg hallgatása során, aki egyébként szívesen vizsgálódik a korszak zeneművei között.

Kožená ugyanis a Pierre Pitzl által dirigált osztrák Private Musicke kamaraegyüttessel karöltve különleges albumot készített: az olasz barokk legelőnyösebb arcát mutatja meg a világnak. Ez egy olyan lemez, ahol az énekszámok közötti zenekari betéteket nem tölteléknek érzi az ember, hanem visszatekeri, hogy Úristen, ez olyan, mintha egy indie-pop együttes új száma lenne. És tényleg: a Private Musicke olyan bölcsen hangszerelt (éljenek az ütősök!), olyan ügyesen aknázza ki a dalművekben rejlő lehetőségeket, hogy az ember többet és még többet akar belőle. A bookletben leírtak tanúsága szerint pontosan ez volt az előadók célja: olyan korszak zenéjét reprezentálni, ahol nem volt „klasszikus és popzene, underground vagy mainstream”, egyszerűen csak zene volt, mégpedig mindenkié.

Valóban szerelmes levelek ezek: az élet szeretetének üzenetei, az anyai, baráti szeretet kis gyöngyszemei, és persze a szerelem legkülönfélébb megnyilatkozásai. Kožená ihletett előadásmódja még a kicsit nehezebb darabokat is „eladja”, az pedig, hogy olyan izgalmas szerzők műveit válogatták össze, mint például Barbara Strozzi (zeneszerzőnő a XVII. század elején, értik), dicséretes. A keverés és mastering külön főnyeremény: pont annyi a visszhang és a tér, amennyinek lennie kell, amennyitől nem lesz templomszerű az élmény, de kicsit mégis ünnepélyes.
Profánul szólva: mind ez idáig ez az egyetlen barokk lemez, amelynek lehalkítását a korszakért csöppet sem rajongó környezetemben senki sem kérte azonnal. És ha valaki azt hinné, hogy ez semmiség, akkor próbálja ki egy tetszőleges barokk operával bombázni a családját…

Kísér: Private Musicke
Vezényel: Pierre Pitzl
Kiadja: Deutsche Grammophon
Értékelés: 10/8

A művésznő a lemezről

Simone Kermes: Colori d’Amore

Colori d’Amore

Colori d’Amore

A német operaházak vamp szopránját akkor szeretem legjobban, ha Kurt Weillt énekel. Persze ő barokkban utazik, de sokkal izgalmasabb számomra, amikor csicsák helyett csak a nyers alapanyag van, meg Kermes maga. Ilyen szempontból nagyon örülök, hogy csupa ismeretlen, kézirattárakból előbányászott barokk áriával állt elő legújabb lemezén, nincsenek klisék, manírok, csak Kermes van és egy rakás felfedezésre váró, évszázadok óta porosodó gyöngyszem. Vegyük például a Händel babérjait megté-pázó Bononcini-féle Ombra mai fu-t: ez, kérem, lopás volt, méghozzá a szemérmetlenebb fajtából.

Scarlatti, Caldaraifjabb Matteis, Broschi művei nemcsak a lassan csúcsra járó barokk trend miatt érdekesek, hanem úgy egyébként is: személy szerint mindig azon gondolkodom, vajon tényleg gyengébbek-e, mint a mai napig repertoáron lévő darabok, netán már a barokk kornak is megvoltak a maga Erdős Péterei, akik megmondták, kiből lehet sztár, és kinek a műveivel támasztják majd alá jobb híján a tetőgerendát.

A felvételek többsége világpremier a művek szempontjából, így szinte valamennyi felfedezésre és ízlelgetésre vár, ám a hangmérnökök nem könnyítették meg a hallgatóság dolgát. Kicsit megszaladt ugyanis az ujjuk a keverőpulton, amikor a visszhangosítással babráltak, emiatt hallgatás közben föl kell vennem egy vastagabb pulóvert, mert egy hatalmas, hideg templomban érzem magam. Holott Kermesben pont a tűz a legjobb: a grimaszok, a markáns hangsúlyok, a humor, amikor letámadja az első sorban ülő nézőket, és azokra rájön a frász. Ebben a távolságtartó hangzásban viszont elvész a Kermesből áradó energia minimum fele – és még így is tudom szeretni. A míves hajlításokat, a laza stílust, az elhivatottságot, amivel új életet lehel ezekbe az áriákba – a dögös vöröst a borítón és az éteri pianókat egyaránt. A Le Musiche Nove kevésbé rock & roll, mint a Private Musicke, de itt most egy hozzávetőleges kiindulópontot kellett kapnunk a darabok tekintetében, úgyhogy ezt nem is bánom. Barokkrajongók, csemegézésre fel – a hangmérnök meg üljön le, egyes.

Simone Kermes: Colori d’ Amore
Kísér: Le Musiche Nove
Vezényel: Claudio Osele
Kiadja: Sony
Értékelés:
10/7

A művésznő a lemezről