A királynő kincsei

Goldmark Károly: Sába királynője – archív felvételek (1903-1919) – BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Goldmark: Sába királynője
Goldmark: Sába királynője

2015-ben emlékezünk meg Goldmark Károly halálának századik évfordulójáról. Tekintettel arra, hogy a magyar kulturális életnek milyen lehetőségeket sikerült elpuskáznia az egymást követő Bartók-, Kodály-, Haydn– és Erkel-években (egyedül a jelenleg zajló Liszt-évben mutatkozik némi előrelépés), nem lehetnek különösebb illúzióink arról, hogy a döntnököknek egyáltalán eszébe jut majd a hajdan világszerte népszerű, mára azonban jószerivel elfelejtett komponista. Pedig ha valamiben, úgy Goldmark életművének feltámasztásában nagy lehetőségek rejlenek: mivel a magyar születésű, ám német anyanyelvű komponista vokális műveiben az utóbbi nyelvet használta, s témái sem kötődnek szorosan a magyar történelemhez vagy népművészethez (mint Erkel vagy Kodály esetében), még a sokat emlegetett nyelvi és kulturális szakadékok sem állnak a nagyvilág és az oeuvre közé. És akkor még csak külsődleges szempontokról beszéltünk, szót sem ejtettünk e muzsika valós értékeiről.

Utóbbiak mellett az esztétizálásnál sokkal nyomósabb érv egy most megjelent kiadvány, a Pannon Classic kiadó kompaktlemeze, melyen a magnum opus, a Sába királynője című opera részletei csendülnek fel archív, 1903 és 1919 között készült felvételekről. A lemez művészi értéke mellett reprezentativitása sem lebecsülendő: a rajta hallható művészek szinte kizárólag Bécsi Udvari Opera énekesei, olyanok, akik számtalan alkalommal alakították e szerepeket a világ egyik első számú színpadán – egyáltalán nem mellesleg: a darab ősbemutatójának helyén és a szerző életében. Ha autentikusságról nem is feltétlenül beszélhetünk (nincs adatunk arról, hogy Goldmark ellátta-e valaha valamelyiküket instrukciókkal), arról hű képet adnak e pár perces bejátszások, miképp is szólalt meg a Sába királynője színpadi karrierjének első néhány évtizedében. De ezen túlmenően irigylésre méltó képet festenek a korabeli osztrák hanglemeziparról is. Míg a szintén Pannon Classic-címkével megjelent, különös műgonddal összeválogatott (rövidesen ismertetendő) Erkel-felvételek sora azt bizonyítja, hogy Magyarországon csak az abszolút slágerek voltak eladhatók, addig a Sába királynője esetében jószerivel a darab fele rögzítésre került különböző időpontokban és előadókkal – s az áriák és kettősök mellett még olyan, nem par excellance gramofonlemezre kívánkozó részletek is, mint Asztarót csábító éneke, vagy a II. felvonás fináléjának egy részlete. Nem alaptalan a feltételezés, hogy már ekkor, a lemez hőskorában is mutatkozott némi különbség az osztrák és a magyar zenehallgató nagyközönség igényessége között. Az utókor mindenesetre örülhet: a nem slágergyanús részletek ugyanis nem egy énekes portréját árnyalják jótékonyan – pedig az összkép eleve nem sok magyarázkodásra ad okot.

A Szulamitot éneklő Elise Elizza például figyelemre méltó jugendlich-dramatisch szoprán, énekprodukciója jószerivel makulátlan – ha lehetnek kifogásaink, úgy azokat a rögzítés óta eltelt bő évszázad stílusváltozásai okozzák. Elizza hangvétele a XXI. századból visszatekintve kicsit édeskésnek tűnik – ám a már említett finálé-részletben felhangzó egyetlen mondatának minden modorosságtól mentes őszintesége megérezteti, hogy a cukormáz talán csak a felvétel okozta vizsgaszituáció eredménye; hogy az általunk ma olykor megmosolygott művészek teljesen más benyomást kelthettek a színpadon, mint amilyet egy-két áriafelvételük nyomán kialakíthatunk róluk. Hasonlóképpen lehet ez Elsa Bland, alias Sába királynője esetében: áriájában és duettjeiben elsősorban a dús mezzoszoprán hang áradása és az izzó szenvedély nyűgöz le – a frazírozás, a dallamformálás folyamatossága már jóval kevésbé. Ám a finálé néhány mondata az ő esetében is sokat elárul arról, hogy milyen színpadi aurával rendelkezhetett e kiváló énekesnő.

Vannak aztán, akiknél semmitől sem kell elvonatkoztatni, produkciójuk elsődlegesen hallgatva is hiteles. Grete Frost például kiváló Asztarót, pedig a nyúlfarknyi szerep nem akármilyen feladat elé állítja alakítóját. Alapkövetelmény a kristálytiszta intonáció, hiszen e nélkül nem érvényesül a már-már hangnem nélküliség felé kalandozó kromatika fűszeressége – ugyanakkor a muzikális tisztaság nem járhat együtt a lélek tisztaságával: itt nem a Don Carlos mennyei hangjának vagy a Siegfried erdei madarának ártatlansága szólal meg, hanem réveteg-erotikus csábító ének. Grete Frost minden követelménynek megfelel: pontosan intonál, s hangja nem nélkülözi az érzékiséget sem – egy epizódszerep tanítani való megformálása. Hasonlóan kiváló a másik póluson Wilhelm Hesch főpapja: a tömör, zengő, mély basszust hallgatni önmagában is élmény, de ennél is fontosabb, hogy az énekesnek megvannak az eszközei a humánum megjelenítésére. Márpedig ez elengedhetetlen e karakter esetében, mely a német opera nagy basszustradíciójából táplálkozik – ha úgy tetszik: egy másik főpap, Sarastro kései utódját tisztelhetjük benne.

Salamon király esetében érdekes összehasonlításra nyílik alkalmunk: a lemez egyik bónuszaként áriáját a Magyar Királyi Operaház első évtizedeinek vezető baritonistájával, Takáts Mihállyal is meghallgathatjuk. Az élmény felemás: a produkció önmagában nagyon szép – ám ha ugyanezt az áriát Friedrich Wiedemann Bécsben készült felvételéről is leforgatjuk, tagadhatatlan, hogy az utóbbi mind a plasztikus szövegejtés, mind a dallamformálás tekintetében magasabb szintet képvisel. Abody Béla fél évszázaddal későbbi szavai juthatnak eszünkbe: hiába vezet Budapest a nyers hangmatéria tekintetében, ha Bécs visszaelőz énekkultúrában.

A lemez legnagyobb felfedezése azonban Leo Slezák. Nem mintha ismeretlen énekesről lenne szó: e kiváló tenor utóéletét azonban túlságosan is meghatározzák a róla szóló (részben önmaga által gyártott) anekdoták, s míg a kezdő operarajongó polcán is ott sorakozik legalább egy Caruso-lemez, addig Slezák művészi teljesítménye bizony csak szűkebb réteg előtt ismert. Elmaradásainkat az énekes fénykorában készült felvételekkel pótolhatjuk most, s általuk meggyőződhetünk róla, hogy Slezák nem csak kiváló, de egyenesen nagy énekes volt: Asszád szinte megoldhatatlanul sokrétű szerepének minden pillanatát tökéletesen abszolválja. Az I. felvonás elbeszélésében iskolapéldáját mutatja annak, hogy a wagneri deklamáció a plasztikus szövegejtés ellenére sem kell, hogy prózává változzon: Slezák példamutatóan találja meg a deklamatív részek mindvégig muzikális megfogalmazásának kényes egyensúlyát. A töredezettség, a prózához közelítő beszédszerűség csak nagyon ritkán, mintegy színpadi gesztust pótolandó jelenik meg előadásában – példának okáért a már többször citált finálérészletben, ahol a szerelmes férfi elméje végleg elborulni látszik a felette álló sötét erők munkálkodása folytán. Slezák nem csak énekel: hangjával szerepet formál, méghozzá a jelen kereteket meghaladó elemzést igénylően komplex módon. Emblematikus az is, ahogy a szerep slágerét, a Magische Töne-áriát tolmácsolja. Ez az ária Goldmark eklektikus stílusának egyik legszebb példája: a német romantika éjszaka- és természet-élményét egyesíti a francia opera áttört hangszerelésével és parfümös egzotikumával, valamint az olasz belcanto dallamosságával. Az utolsó bónuszként hallható felvételen Enrico Caruso csak az utóbbit, a „vera bellinianá”-t tartja fontosnak az ária megformálásakor: előadása mint énekprodukció lenyűgöző (noha nem teljesen hibátlan: nála érzékelhetően változik a hangszín, mikor falzettre vált – Slezáknál észrevehetetlen az átmenet) – de a zenei világ imént említett komplexitását Slezák adja vissza a maga teljességében.

Ritka kincs birtokába juthat a hallgató e lemezzel: a rajta szereplő felvételek művészi színvonala mellett a gondos szerkesztői munka is elősegíti, hogy az összeállítás ne csak érzéki, de szellemi élményt is nyújtson. Olyan ékkő ez a nem éppen dús Goldmark-diszkográfiában, mely feltétlen nagyobb publicitást érdemelne.

Goldmark: Sába királynője – részletek (1903 és 1919 közötti felvételek)
Leo Slezak, Elise Elizza, Elsa Bland, Takáts Mihály, Enrico Caruso – ének
Kiadja: Pannon Classic
Értékelés: 10/10