Van-e szerelmesebb vallomás? – Jenůfa-sorozat az Operában

Leoš Janáček: Jenůfa – Magyar Állami Operaház, november 8., 12., 15. BÓKA GÁBOR kritikája

2004. március 13-án, a Jenůfa operaházi premierjének rádióközvetítését hallgatva valódi álomvilágban érezhette magát az ember. Egyrészt örvendezhettünk azon, hogy harminc év után ismét színre került a mű – s ennek nem csak saját értéke vagy a Janáček-életmű hazai megítélése okán, hanem a nagyon szűkös, és a magyar operákon kívül kizárólag Puccini-darabokat felsorakoztató XX. századi repertoár szempontjából is nagy jelentősége volt. Másrészt már a rádióközvetítést hallgatva is  világszínvonalú előadás képe körvonalazódott előttem – s ez aztán néhány nappal később, az első személyes találkozáskor csak megerősödött. Ilyen élmények hatására az ember hajlamos elrugaszkodni a realitásoktól, és beleélni magát: ha így is lehet, talán most már mindig így lesz. Aztán persze (legkésőbb a Három Bartók vagy a Mesterdalnokok felújítása környékén) eljött az idő, amikor tudomásul kellett venni: a Jenůfa színvonala és beteljesültsége egyelőre csupán nagyszerű kivétel. Annál inkább örömteli, hogy két és fél esztendővel bemutatója után még mindig kiemelkedően színvonalas előadásként üdvözölhetjük.

De mégis mi az a plusz, ami a Jenůfát dalszínházunk megkülönböztetett jelentőségű produkciójává avatja? Nagyon egyszerű: a kiváló művészi erők ritkán megvalósuló együttes megjelenése. Ha a Jenůfa kiválóságát és különlegességét dicsérem, ezzel korántsem szándékozom azt a látszatot kelteni, hogy ezen kívül ne lennének más jó előadások is a színházban. Vannak. Többnyire azonban féloldalasak: többségüket az jellemzi, hogy a jól összeválogatott szereplőgárda elviszi a hátán a megrendezetlen vagy már csak romjaiban agonizáló produkciót (Aida, Tosca, illetve Bohémélet, Don Pasquale). Másrészt, jóval ritkábban olyan előadásokkal is találkozunk, ahol a kiváló színpadi produkció képes elfedni az esetleges szereposztási megoldatlanságokat (ilyen volt a Kovalik-féle Turandot, amely Lukács Gyöngyi beállásáig éveken át nélkülözte a figurát a maga teljességében megjeleníteni képes címszereplőt). A Jenůfa esetében azonban a hibátlan szereposztást gondos, elmélyült rendezés inspirálta és inspirálja még kitűnőbb teljesítményre.

Vidnyánszky Attila rendezése kezdettől fogva megosztja a kritikát. Egyesek túl kevésnek, olykor egyenesen „megnemrendezettnek” látják a színpadi akciót. A másik oldalon állók a rég látott színvonalú színészvezetést, a kiváló alakítások sorát, a művet egy az egyben felmutató rendezői szemléletet dicsérik. Magam egyértelműen az utóbbi táborhoz tartozom, s a meg nem értés okát kizárólag az elvi alapon történő elutasítással tudom megmagyarázni. A Jenůfa vállaltan pszichológiai realista előadás, mely bizonyos szimbólumok és főképp az elvont színpadképek alkalmazásával rugaszkodik el a kisrealizmustól. Én sem gondolom, hogy a XXI. század színházában a pszichológiai realizmus jövőbe mutató stílusirányzat lenne, azt azonban igenis gondolom, hogy (főképpen az eredendően konzervatív operaműfajban) egyike a lehetséges megközelítéseknek. Ráadásul egy olyan túlzottan konzervatív, minden „újdonsággal” (még száz éves darabokkal szemben is) elutasító közönség számára, mint a budapesti, kifejezetten hasznos, ha az „új” műveket hagyományos módon tálalják.

Eleve hibás felfogás tehát Vidnyánszky rendezésén olyasmit számon kérni, amit nem akar teljesíteni: a darab reprezentatív újraértelmezését, esetleg átértelmezését, megkérdőjelezését. Annál inkább célravezető, ha a zenedrámai szituációk elemzését és ebből leszűrt tanulságként a szereplők jelleméből és egymáshoz való viszonyából fakadó gesztusokat, reakciókat, cselekedeteket és az ezeken nyugvó kompozíciót próbáljuk megfigyelni. S ha elfogadjuk a játékszabályokat, máris lehetetlen, hogy – példának okáért – tébláboló énekeseket lássunk a látszólagos töredezettsége okán amúgy erősen rendezőt próbáló első felvonásban. Hiszen már a zenekari bevezetés alatt pergő némajátékban is mennyire plasztikusan megjelenik Jenůfa és Laca jelleme: Jenůfáé, akit a fiú egyetlen szempillantása is képes megsebezni, és Lacáé, akiből egy pillanatra már ekkor is kitör az elfojtott indulat, amint dühösen eltöri a kezében lévő vesszőt. S aztán Jenůfa első monológja alatt: mennyire nyilvánvaló a lány „körön kívülisége” azáltal, hogy nagymamája és Laca is értetlenül nézik magába zárkózó várakozását. S aztán újfent Laca: milyen érzékenyen van kidolgozva az indulatossága és ellágyulása közti számtalan átmenet – s nem utolsó sorban az a tény, hogy noha saját szerencsétlen múltját emlegeti, valójában a még általa sem igazán értett, de szeretett Jenůfa miatt kapja fel a vizet: még a lány szavai alatt igyekszik elterelni róla a nagymama figyelmét, mikor azonban az mégis korholni kezdi Jenůfát, kitör belőle a keserű indulat. Vagy Laca viselkedése a Števa által meginvitált vendégek mulatozása közben! Ahogy először dühében kirohan, aztán a színpad elején állva magába zárkózik, mígnem az aljas utat választja: az árulkodást. S aztán milyen hízelegve borul térdre a Kostelnička előtt, miután az véget vet a dáridónak! S ugyanebben a jelenetben: mennyi mindent kifejez az, ahogy a Kostelnička elfogadja Laca hízelgését, csókra nyújtja kezét, majd zavartan mégis visszahúzza. Szinte tapinthatóvá válik, hogy a Sekrestyésnének milyen jólesik, ha valaki félelem nélkül, szeretettel tekint rá – ugyanakkor maga is érzékeli e szeretet torzságát és az egész helyzet visszásságát.

Vagy vegyük az első finálét! A felvonás során Laca többször is megpróbálta elkapni Jenůfát, aki mindannyiszor hevesen ellenállt a fiú közeledési kísérleteinek. Ekkor azonban valami más történik: Laca – mintegy végképp elkeseredve azon, hogy bármily gonoszul is viselkedik Števa, Jenůfa mégis őt szereti – a darab folyamán először, egyetlen pillanatra nem erőszakosan, hanem elérzékenyülve szól szerelméhez: „A on na tobě nevidí nic jiného, jen ty tvoje jablúčkové líca.” (Hisz ő csak azt a szép almaarcodat látja benned!) S mindehhez – szintén jóformán először a darab folyamán – gyönyörű dallamot intonál. Persze észre kell vennünk, hogy Laca lírai kitörését Števáé inspirálja: kiindulópontja ugyanúgy az almaarc. Laca, noha szemrehányást akar tenni Jenůfának, amiért elfogadja Števától ezt az olcsó szöveget, valójában tudat alatt abban reménykedik, hogy ugyanez a bók tőle is jólesik majd. Így hát az élesen induló megszólalás áradó lírai dallamba torkollik, ami ráadásul sokkal egyszerűbb és őszintébb is, mint Števa teátrális csábító éneke. A színpadon pedig ennek megfelelően azt látjuk, hogy Jenůfa érzékeli Laca új hangütését, s meg is engedi neki, hogy megsimogassa az arcát. Nagyszerű pillanat: egyrészt előkészíti a rövidesen bekövetkező szerencsétlenséget – Laca éppen ott fogja megsebesíteni Jenůfát, ahol most simogatja –, másrészt megalapozza Laca pálfordulását, illetve azt a tényt, hogy gyermeke halála után Jenůfa nem tartja majd teljesen megalapozatlannak Laca házassági ajánlatát.

Hasonló részletességgel mehetnénk végig a másik két felvonáson is – ehelyett álljon itt még egyetlen példa az elsőből! Jenůfa és Jano első felvonásbeli jelenetében a lány mintegy a levegőbe ír, hogy nagyítva mutasson valamit a kisfiúnak, aki játékosan győzködi őt: Írj csak bármit, én elolvasom! A jelenet nem puszta zsánerkép: itt értesülünk arról a nagymama szavaiból, hogy Jenůfa valójában többre hivatott, mint amit az élet várhatóan tartogat számára: „Barenu jsi naučila také čítat! … Učitelem, učitelem být si měla.” (Barenát is te tanítottad meg olvasni! … Tanítónőnek kéne lenned.)

Ugyanakkor itt tudjuk meg azt is, hogy Jenůfa már lemondott arról, hogy kiszakadjon környezetéből: „Ba, ba, můj rozum milá stařenko, už dávno mi tu někde do voděnky spadl.” (Ó az én eszem, nagyanyó, már régen elmosta a víz.) Ez a beletörődés tér vissza a II. felvonás fináléjában is, miután Jenůfa értesült a kisbaba haláláról, és arról, hogy Laca megkérte a kezét. Ekkor, miközben rádöbben, mennyire másképp is képzelte az életet, öntudatlanul ismét a levegőbe ír. A drámai szituáció és a színpadi cselekvés megfeleléséből következő nagy pillanatok egyike ez.

Meglehet, mindez nem revelatív újrafelfedezés, de mindenképpen a mű lényegéből eredő, annak elemző megértéséből fakadó interpretáció. Számomra mindenesetre nem teszi kérdésessé, hogy szó sem lehet „megnemrendezés”-ről. De mindezeken túl, praktikusan megközelítve a problémát: lehetséges-e, hogy a szereplők rendezés híján az elmúlt években általam látott tíz előadás közül valamennyin véletlenül tébláboltak mindig ugyanúgy, ugyanarra? Vagy például csakis a véletlen műve lenne, hogy Wendler Attila, akit oly sok nem neki való szerepben láttunk már kínosan rossznak, most egyszerre élete legjobb alakítását nyújtja, és a szereposztás egyik erőssége? Elfogadom: létezik olyan, hogy egy énekes rendezés híján kitalál magának egy szerepet, akár a legmagasabb fokon kidolgozza, és saját koncepcióját minden körülmények között végigviszi (ilyen például Kelen Péter Cavaradossija a Toscában). Olyan azonban, hogy egy előadásban a szereplők közti összjáték, a jellemek egymáshoz illesztése olyan fokon klappoljon „véletlenül”, ahogy a Jenůfában megvalósul, egyszerűen nincs. Igenis Vidnyánszky Attila érdemének tartom, hogy Wendler Attila lehető legelőnyösebb oldalát mutatja Lacaként – s ettől nyilván nem függetlenül hangilag is felülmúlja önmagát: szinte sosem hallott hibátlan vokális teljesítményt kapunk tőle. Szerep és énekes nagy találkozása ez az alakítás (de sokszor kell ezt még leírnom ebben a cikkben! S milyen jó ezt mondani!), s egyben bizonyíték arra, hogy a más szerepekben nyújtott gyengébb teljesítményért nem a művész, hanem a felelőtlen szereposztó okolható elsősorban.

Kiss B. Atillának is egyik legjobb szerepe Števa Buryja. Két okból is nagy szerencse, hogy rá osztották: egyrészt elmozdulást jelent az általa többnyire megformált, eredendően pozitív hősök világából, másrészt demonstrálja, hogy micsoda nagyszerű színész lakozik ebben az általában statikusnak tartott egyéniségben. Külön kiemelendő, hogy magyar operaszínpadon még sosem láttam olyan hitelesen megformált részeget, mint amilyet ő produkál az első felvonásban. De döbbenetes Števa megsemmisülésének ábrázolása is a tragédia beteljesülésekor. Vokális teljesítménye is kifogástalan, problémamentesen győzi a kényes magas fekvésű részeket, s amikor kell, nagyszerűen formálja meg a széles ívű melódiákat – nem csoda, hogy egy ilyen hízelgőnek Jenůfa sem tud ellenállni.

Takács Tamara némileg fáradt, de a szerephez nagyon is illő hangon énekli az öreg Buryjáné szólamát; az általa megteremtett alak nem annyira egy megfáradt öregasszony, mint inkább egy nagyon is aktív és akaratát érvényesíteni tudó matróna benyomását kelti.

A kisebb szerepek alakítóinál leginkább az tűnik fel, hogy mennyire a helyükön vannak. Gurbán János mint öreg molnárlegény megint csak telitalálat: ő az ilyen egyszerű karakterek megformálására hivatott, nem hősi alkat. Bokor Jutta bírónéja emlékezetesen sápítozik a szokatlan esküvői ruha láttán; Kenesey Gábor, ill. a 8-i előadáson Szvétek László a sorsuk megváltoztathatatlanságába beletörődött férj meglepetést már nemigen ismerő módján próbálták megnyugtatni. Gémes Katalin Karolkája szemmel láthatóan zavarban van a kényes esküvői szituáció miatt, ugyanakkor élvezi is a helyzetet. Bájos lány, de alakjából – nagyon helyesen – hiányzik az a líra, ami csakis Jenůfa sajátja. Váradi Zita, Markovics Erika és Várhelyi Éva énekelnek-játszanak még kisebb szerepeket – valamennyien pontosan.

Az Énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) megbízható pontja az előadásnak, a népdalokat ízesen tolmácsolja. A zenekari produkció is örvendetes. A premieren nagyon magasra került a léc, és félő volt, hogy az a technikailag kifogástalan, de ami fontosabb: ihletett és szép zenekari hangzás, amit Kovács János produkált, a repertoár-előadások folyamán nem sokáig lesz tartható. És láss csodát: noha minimális visszaesés érezhető a technikai kivitelezésben, a zenekar játéka most is magas színvonalú és szép – bizony sokszor még premiereken sem szól úgy az együttes, mint ebben a több mint hússzor előadott produkcióban. A tavasszal beállt új karmester, Török Géza, ha nem is Kovács János-i varázzsal, de megbízhatóan, élményt adó módon dirigálja a darabot. Az elmúlt évek számtalan szolid, szép előadását hallva meggyőződésemmé vált, hogy Török, ha nem is kiugróan nagy egyéniség, de kiváló Abendkapellmeister – most sem okoz csalódást.

Húzom-halasztom, hogy minél később kerüljön rá sor… Azonban most már nem halogathatom tovább. De mégis: mi okosat lehet írni Bátori Éva és Marton Éva alakításáról?

Marton Éva szereplése ajándék, egy nagy ívű művészpályát befutott egyéniség ajándéka annak a közönségnek, amely tanúja lehetett első sikereinek, s annak az intézménynek, amely voltaképpen meg sem érdemli ezt az ajándékot. Szinte hihetetlen, hogy ugyanaz a művész, aki korábban jóformán csak uralkodói, de legalábbis nemesi vérből származó nőalakokat, esetleg színésznőket elevenített meg, mennyire hitelesen képes ábrázolni egy falusi „kemény asszony”-t. Gesztusai, mimikája mind-mind visszaköszönhetnek személyes tapasztalatainkból, ha az élettől megkeseredett, magukba zárkózó idős emberekre gondolunk. Marton Kostelničkájában megvan a nagyság, de hiányzik belőle a nagyszerűség: erős egyénisége, szókimondása, ellentmondást nem tűrő jelleme révén kiemelkedik a többi falusi közül – életszemlélete, érzelmi fejlettsége okán azonban mégis reménytelenül közéjük tartozik. Ez a szerepformálás nagyon érzékletesen jeleníti meg, hogy a Kostelnička miben és miért kevesebb nevelt lányánál: tőle távol áll az a mindent átlirizáló életszemlélet, ami Jenůfa sajátja, s ebből következően a naiv szeretet és a megbocsátás is ismeretlen fogalmak számára. Ez voltaképpen önzés, s erre maga is kénytelen rádöbbenni az opera fináléjában. A beismerés azonban egyben megtisztulás is, ennek jelképes mikéntje az önként vállalt szenvedés. Marton Éva, noha alakításának csúcspontja nyilván a II. felvonás, számomra mégis itt válik a legemlékezetesebbé: az a pillanat, amikor rádöbben, hogy Jenůfa sosem hívja már mamácskának, felejthetetlen és megrázó.

Az érem másik oldala: Bátori Éva tökéletesen jeleníti meg azt a szinte nem is e világból való költői lényt, aki mellett a Kostelnička magába zárkózása és földhözragadtsága érzékletessé válik. Bátori ezzel a szerepformálással legnagyobb énekes-színésznőink egyikévé vált, Jenůfája előkelő helyet foglal el a magyar operatörténet Pantheonjában. Olyan művész, aki nem elsősorban produkciójának tökéletességével, hanem hitelességével és mindenek előtt hihetetlen intenzitású átéltségével hódít meg; Jenůfáját nem csodáljuk, hanem szeretjük, méghozzá nem is kicsit. Lemezről és videóról számos Jenůfa-alakítást ismerek, de közülük nincs még egy, ami ennyire érzékletessé tudta volna tenni, hogy az egész darab (mindenekelőtt zenei szempontból) mintegy Jenůfa szemszögén keresztül jut el hozzánk; hogy ez a lány a legnagyobb borzalmakat is naiv beletörődéssel fogadja, s egyszersmind képes költészetté szublimálni. S véleményem szerint itt kereshető az előadás különösen meleg fogadtatásának és közönségsikerének a kulcsa is: mindennapi életünkből fájdalmasan hiányoznak az ilyen önfeláldozó, szeretetteli, de ugyanakkor minden hősiességtől mentes, egyszerű nőalakok. Bátori Éva Jenůfája a hit, a bizalom és a szeretet jegyében fogant eszménykép, de egyszerűségével egyben azt is bizonyítja, hogy az igazi példaképek sosem demonstratívan nagyszerűek.

Közönségsikert említettem – ennek talán ellentmond, hogy a négy novemberi előadásból három bizony nem vonzott telt házat. Aki azonban jelen volt az előadásokon, tudja, hogy a közönség így is kis híján szétverte a házat; s aki ezenfelül még alaposabban odafigyelt, érzékelhette, hogy a siker nem a sztároknak szóló kötelező ünneplés (sokszor élünk át ilyet, függetlenül az előadás minőségétől), hanem valóban meleg fogadtatás: egyrészt a mű, másrészt az interpretáció iránti rajongás.

Pesszimista vagyok: már nem bízom abban, hogy lesznek még érdemleges bemutatók az Operaházban (például hogy valaha is színre kerülnek más Janáček-művek) – azt azonban még merem remélni, hogy amíg a Jenůfa műsoron marad, érdemes lesz operába járni.

Fotók: Mezey Béla