„Tündérkirálynő, légy a párom…”

2009. február 6.

Henry Purcell: A tündérkirálynő – Művészetek Palotája, 2009. február 3. BÓKA GÁBOR kritikája

Michael Brogan (fotó: Pető Zsuzsanna)

Michael Brogan (fotó: Pető Zsuzsanna)

Mendelssohn születésének kétszázadik évfor-dulóján Henry Purcell A tündérkirálynő című semi-operája került színre a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
Nem, most nem a magyar zeneélet évfordulók iránti érzéketlenségének ostorozása következik: ellenkezőleg, ötletes szerkesztési fogásnak tartom, hogy aznap, mikor a világ a Szentivánéji álom kísérőzenéjének komponistáját ünnepli, a szervezők egy alternatív Szentivánéji-megzenésítést mutatnak be. Nem mintha Purcell műve – legalábbis a múlt század eleje, kéziratának újrafelfedezése óta – ismeretlen lenne, de korántsem épült be úgy a nagyközönség tudatába, mint Mendelssohn zenéje, s még kevésbé a hazai előadói gyakorlatba. Ez persze nem csoda: a semi-opera mint műfaj önmagában véve is szinte megoldhatatlan problémák elé állítja az előadókat. A prózai színmű és az opera ilyen szoros szimbiózisa az angol semi-operán kívül talán csak a francia klasszikus színházban, Lully és Charpentier Molière-drámákhoz írt kísérőzenéiben valósult meg: ám míg ott szöveg és zene egyaránt nemes anyagból készült, addig a XVII. század angol színházában a zene jócskán felülmúlja a prózát – s ez még akkor is így van, ha az eszmefuttatásunk alapjául szolgáló darab szövegének szerzője történetesen Shakespeare. Egyrészt mint a cím módosulása is mutatja, a darab mégsem teljesen a Szentivánéji álomé, csupán annak szabad átdolgozása – a zeneszámok teljesen függetlenek a shakespeare-i cselekménytől, s mint a semi-operák esetében mindig, ezúttal is szórakoztató betéteket képeznek csupán a cselekményben, a darab főszereplői meg sem jelennek bennük. Másrészt az is tudható, hogy még átdolgozott formában is ritkaság volt hasonló színvonalú szöveg feldolgozása: Purcell többi semi-operájának cselekménye finoman szólva sem mutatja shakespeare-i talentum akár csak távoli jelenlétét.

Vashegyi György (fotó: Pető Zsuzsanna)

Vashegyi György (fotó: Pető Zsuzsanna)

Mindezekből persze nyilvánvalóak az előadási problémák is: hogyan lehet összehangolni a prózai színművet és az operát a gyakorlatban, ha az nem csupán tetemes anyagi ráfordítást igényelne (egy teljes prózai- és operatársulatot foglalkoztatna), de egyben gigantikus hosszúságával szinte teljesíthetetlen próbatétel elé állítaná a közönséget is? Az előadás egy szinte minimálisra redukált összekötő szöveggel is három óra hosszat tartott; teljes formájában valószínűleg wagneri méreteket öltött volna. Ám ha nincs szöveg, miképp válik érzékelhetővé, hogy mégiscsak vérbeli színpadi zenéről van szó? Vashegyi György és együttesei bő egy éve az Artúr király előadásával bizonyították: efelől egy tisztán koncertszerű produkció is kezeskedhet, ha az előadás nem nélkülözi a kellő drámai inspirációt. Most azonban továbbléptek az előadók: a teljes kísérőzenéhez prózai narrátor és félszcenírozás is társult.

Cser Krisztián és Megyesi Zoltán (fotó: Pető Zsuzsanna)

Cser Krisztián és Megyesi Zoltán
(fotó: Pető Zsuzsanna)

A zenei megvalósítást illetően jószerivel csak ismételhetem az Artúr király kapcsán annak idején elmondottakat. Vashegyi György vezénylései kapcsán a kritika visszatérő patronja annak taglalása, hogy a karmesterben időnként felülkerekedik a szakember a művészen, hogy az általa dirigált produkciók mívesen kidolgozottak, de kevéssé magával ragadók. Ahogy annak idején, most is azt kell mondanom: ilyesminek nyomát sem hallottam az előadásban – az számomra éppen a szuggesztív karmesteri megformálás révén vált élvezetessé. Vashegyi érzékletessé tudta tenni a Purcell-zene nagyságrendjét, mely egyrészt a rendkívüli változatosságban, karaktergazdagságban, másrészt az ezek között is kiemelten fontos varázsos, tündéri intonációk megjelenítésében ölt testet. Ezek a tulajdonságok persze magától értetődők a zenetörténész és a régizene-specialista számára, de korántsem azok a romantikán szocializálódott átlaghallgatónak. Ha ennek ellenére mindez egyértelműen kirajzolódik egy előadásból, és vastapsot csihol ki a közönségből, úgy arról nagyobb dicséretet talán nem is kell megfogalmazni.

Vashegyi méltó partnerének bizonyultak együttesei: a Purcell Kórus, mely továbbra is hazánk legjobb énekkara, most is kristálytisztán, plasztikus szövegejtéssel, karakterisztikusan énekelt, a kiemelkedő hangszeres teljesítményeket felvonultató Orfeo Zenekar pedig nem csak felkészültségéről, de lenyűgöző teherbírásáról is tanúbizonyságot tett.

Kiss Noémi, Raimund Nolte, Celeng Mária (fotó: Pető Zsuzsanna)

Kiss Noémi, Raimund Nolte, Celeng Mária
(fotó: Pető Zsuzsanna)

Nagyszerű volt az énekesgárda. A három szopránszólista – Celeng MáriaHamvasi Szilvia és Kiss Noémi – egyaránt kiváló teljesítményt nyújtott; ám hangulatteremtő készségével Hamvasi Szilvia a többieknél is jobban magával ragadta a közönséget, egyik különösen szépen formált áriájával nyílt színi tapsot kiváltva. A két kontratenor, Bárány Péter és Gavodi Zoltán meggyőző teljesítményt nyújtott rövid duettjében, akárcsak az egyetlen áriáját megkapó egyszerűséggel és magabiztosan éneklő tenor, Szigetvári DávidJulian Podger hangszínét nem találtam különösebben vonzónak, éneklése sem volt minden szeplőtől mentes, énekkultúrája és szövegejtése azonban példás – na és ne feledjük, hogy a zárójelenetben nagyszerű részeget alakított. Raimund Nolte hanganyaga sokkal nemesebb, s ez már önmagában is súlyt adott amúgy kevés megszólalásának. Az est két énekes-főszereplője azonban Megyesi Zoltán és Cser Krisztián voltak, akik nem csak énekesi, de színészi tehetségüket is bőven kamatoztatták az előadás során, kezdve az első felvonás Cser által bemutatott részeg költő-alakításától egészen kettejük – némi eufémizmussal – „incselkedő” jelenetének bájos komédiázásáig. (A műsorfüzetben szelíden incselkedésnek nevezett cselekménymozzanat konkrétan azt takarja, hogy a basszusszólista által megjelenített pásztor magáévá óhajtja tenni a tenor által játszott pásztort – a másság színpadi megjelenítése eszerint mégsem századunk rendezői színházának agyszüleménye lenne?)

Cser Krisztián és Megyesi Zoltán (fotó: Pető Zsuzsanna)

Cser Krisztián és Megyesi Zoltán (fotó: Pető Zsuzsanna)

A kiemelkedően jó zenei megvalósítás mellett ezúttal a színpadi megvalósítás is szolid és ízléses volt. Ezt nagy örömmel írom le, mert Káel Csaba ez irányú tevékenységéről a 2006-os Varázsfuvola-rendezés óta nemigen volt alkalmam jót mondani; mindaz azonban, amit most láttam, ha nem is volt revelatív, de a jó ügyet szolgálta. A jelmezek (Németh Anikó) finoman stilizálták a tündérek erdei világát, de nem csaptak át naturalizmusba, s így nem ütöttek el élesen a koncerttermi környezettől. A próza, és benne a Shakespeare-idézetek mennyisége éppen megfelelő volt, még ha nem is állíthatjuk, hogy a cselekmény minden ág-bogát kristálytisztán követhetővé tették volna (Michael Brogan viszont élvezetesen tolmácsolta mind a shakespeare-i, mind az ismeretlen dramaturg által alkotott sorokat). Káel Csaba éppen annyit lopott vissza a Szentivánéji álom cselekményéből A tündérkirálynőbe, amennyit különösebb erőszaktevés nélkül visszalophatott, az énekesek könnyedén léptek át egyik szerepből a másikba – mindez nem okozott problémát, mert magától értetődő természetességgel zajlott le a napfordulós zűrzavarban. Aminek megjelenítése viszont éppen hogy nem volt zűrzavaros – ellenkezőleg: kristálytiszta.

(Fotók: Művészetek Palotája, Pető Zsuzsanna)

Hasonló bejegyzések