Jean-Philippe Rameau: Hippolyte et Aricie – koncertszerű előadás Művészetek Palotájában, 2011. április 30. NÉMETH ZSOMBOR kritikája
Újabb kori magyarországi félig-bemutató volt a Művészetek Palotája április 30-i, Vashegyi György nevével fémjelzett produkciója, Rameau Hippolyte et Aricie című operájának előadása. Bár a marketinggépezet a legtöbb helyen magyarországi bemutatóként hirdette az eseményt, valójában Artemisz diadala címen játszották már a művet Szentendrén és Miskolcon is, Kovalik Balázs rendezésében. Hiába, Magyarország mégis nagy ország – vagy egyszerűen csak nehezen és/vagy lassan terjednek az információk.
Az Hippolyte et Aricie-t, Rameau első operáját, miután a legenda szerint harminc évet dolgozott rajta, a komponista ötvenedik életévében mutatták be. Akkora sikere lett, hogy Rameau korában több sorozatot is megélt: 1733-34-ben, 1742-43-ban, ill. 1757-ben és 1767-ben. Az operát – a korabeli előadói gyakorlatnak megfelelően – természetesen minden újbóli elővétel alkalmából átalakították: húztak belőle, illetve hozzáadtak az aktuális lehetőségeknek és a közízlés változásának megfelelően. A kritika tárgyát képező koncertszerű előadás az 1757-es – a korábban már kritizált promóció szerint második, valójában – harmadik változatot (annak is Vashegyi által variált verzióját) vette alapul, ami viszont ismereteim szerint tényleg először volt hallható hazánkban. Koncertszerű előadás esetén különösen jó választás erre a verzióra alapozni a produkciót, lévén jóval feszesebb és stilárisan letisztultabb, mint az első; kevesebb benne az üresjárat – persze ez a kifejezés Rameau operái esetében relatíve értendő. Vashegyi húzásai–toldásai még inkább ebbe az irányba terelték a művet, ráadásul a második változatból amúgy kimaradó, de igazán slágergyanús részletek (pl. a híres „párkák triója”) is felhangozhattak. Emellett szimpatikus volt, hogy gondoltak a nézőközönség terhelhetőségére; a nagyjából három és fél órás művet kellő időben, este hatkor kezdték (ellentétben pl. a Tavaszi Fesztivál Vivaldi-produkciójával), bár kétségtelen, hogy a szép, napsütéses idővel egyetemben ez is hozzájárulhatott az érdeklődők alacsony számához. Kár érte – minden hibájával együtt igen színvonalas előadásról maradt le, aki kihagyta a mostani alkalmat.
Nagyon érdekes volt, hogy az epizódszereplők közül többen (Baráth Emőke, Stefanik Márta, Halmai Katalin ill. Megyesi Zoltán, Csizmár Dávid és Kovács István) valószínűleg egy erős nemzetközi mezőnyben is helytálló teljesítményt nyújtottak. Ez azért is örömteli, mert többen közülük még csak pályájuk elején állnak – ezen produkció alapján elég erős a régizenés énekes utánpótlás Magyarországon. Azt már csak remélhetem, hogy a sok fiatalt majd itthon is hallhatjuk a jövőben. Kontrasztként a főszerepeket alakítókon elég sok fogást lehetett találni. Németh Juditot (Phaedra) nagyon szívesen meghallgatom majd a Budapesti Wagner-napokon, de egy barokk operához az ő vokális adottságai nem ideálisak: hangja nagyon szép, de túl vastag és túl sokat vibrál. Jeffrey Thompson (Hippolyte) jó tenor, de ehhez a műhöz igazi haut-contre hangfajú énekesre lett volna szükség, vagy még fél hanggal alacsonyabb hangolásra. (Mellesleg az ugyanezen hangfajra írott első párkát alakító Szigetvári Dávid sem bírta magassággal.) Szutrély Katalin (Aricie) pedig lehet, hogy a Purcell Kórusban kiváló, ám őt hallgatva pontosan ugyanazt éreztem, mint amikor egy minden tekintetben kiváló zenekari hegedűs szólót játszik: kiderül, hogy másfajta technikai felkészültség és emberi beállítottság kell a két pozícióhoz. Egy jó kórus vagy zenekar tagjának lenni – normális helyeken – ezért ugyanolyan megbecsültség és rang, mint a szólista-lét.
Ezen hangverseny alapján az éppen húszéves Orfeo Zenekar vonóskara épp az előző mondatban felvetett tézisemet igazolja. Való igaz, hogy ezúttal Simon Standage (és mellette több hazai kiválóság) erősítette a zenekart, de ez nem von le semmit abból, hogy „Orpheusz vonósai” szinte tökéletesen teljesítették az estét; a felmerülő technikai problémák – húrszakadások – sem szabtak ennek gátat. Sajnos a fúvósokról már nem lehet ilyen pozitívan nyilatkozni. Tudom, hogy ezeken a kevésbé fejlett hangszereken nehezebb tisztán intonálni, de ami nehezebb, az nem lehetetlen. Ha mindehhez erős színtelenség is társul, az minden, csak nem jó.
Ha az előadás csapnivalóra sikeredett volna, akkor is fontos mérföldkő lenne a hazai Rameau-recepció folyamatában. Szerencsére előbbiről szó sincs: jó előadás volt, amely bemutatta a magyar régizene-játszás aktuális helyzetét annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Tulajdonképpen csak egy kérésem van az előadók, a szervezők, de főleg Vashegyi György felé, Goethe után szabadon: mehr Rameau!
(Fotó: Zádor Péter, Orfeo Zenekar)