Erkel Ferenc: Bánk bán – félszcenírozott előadás a Magyar Állami Operaházban, 2010. november 6. BÓKA GÁBOR kritikája
Megvolt, aminek meg kellett lennie: a Magyar Állami Operaház túlesett szemmel láthatóan kellemetlen kötelességén, s két előadással letudta az alapítója előtti tisztelgést. A jövő héttől pedig, mintha mi sem történt volna, tovább játssza Rékai Nándor és Nádasdy Kálmán Bánk bán című, Erkel-motívumokat felhasználó operáját.
Elnézést kérek a sarkított megállapításért, de nehéz ép ésszel felérni, a kicsinyességnek, hozzá nem értésnek, gyávaságnak és intrikának milyen összessége vezetett oda, hogy a jól induló operaházi tervek ebbe a több mint kínos produkcióba torkolljanak. Tudjuk: a májusban nyilvánosságra hozott műsorterv még a darab teljes felújítását hirdette, a kritikai kiadáson alapuló eredeti, nem átdolgozott verzióban, Cesare Lievi rendezésében. A nyáron aztán valahogy kitudódott, hogy ebből semmi sem lesz, de az elmúlt hónapokban lezajló fokozatos és sorozatos vezetőváltások közepette senki sem tartotta fontosnak a dalszínház részéről, hogy hivatalosan is tájékoztassa a sajtót a Bánk bán-felújítás elmaradásáról, illetve annak okairól. (Maga a lemondás ténye is csak a honlapon közzétett műsorból derült ki.) Nem lehet jelen írás célja, hogy értékelje, mennyit ártott ez a ki tudja, ki által meghozott döntés Erkel itthoni és nemzetközi elismertségének – főleg azért nem, mert még véletlenül sem esnék abba a hibába, hogy (klasszikus kifejezéssel élve: magyarosch módon) létre nem jött előadást minősítsek. Mindössze megemlíteném, hogy a külföldi rendező kiiktatásával nem csak saját megbízhatóságáról állított ki bizonyítványt hazánk egyetlen operaháza, de az ájulásig tisztelt Erkel külföldi megismertetésének újabb lehetőségét packázta el. Ehhez Talleyrand-nak is volna egy két szava – ha hasonló súlyú ügyben megengedhető volna a cinizmus.
Lássuk azonban, mit kínált ünnepi étekként az Operaház az évforduló előestéjén (a másik szereposztás november 7-i előadásán sajnos nem lehettem jelen). Kaptunk például díszleteket, melyek úgy néztek ki, mintha Forray Gábor 1983-as Parsifaljának feljavított változatából kerültek volna ide: csenevész, csúnya, térszervezésre alkalmatlan oszlopok, illetve egy naturálisan, lombostul-levelestül megalkotott fa a Tisza-parti jelenetben. Csikós Attila díszlettervezőről, aki az 1993-as Erkel színházi felújításhoz minden tekintetben figyelemre méltó színpadképeket alkotott, nehéz elhinni, hogy csak ennyire futotta fantáziájából. Valószínűbbnek tűnik, hogy a 2002-ben bemutatott, mindössze nyolc előadást megélt produkció szellemisége kívánt meg ilyen látványtervet – ez esetben azt mondhatjuk, az méltán került le a műsorról viharos gyorsasággal, s annál kínosabb mostani részleges felhasználása. Mindezen keretek között a kórus kisminkelve, jelmezben (a jelmeztervező nevét lehúzták a szereposztásról – egyetérthetünk a döntéssel), ugyanakkor részint szemüvegben, s kottával a kezében mászkált, illetve énekelt. A szólisták viszont szintén kottával, de estélyi ruhában álltak és tárogatták karjukat a színpadon. Mindehhez járult még egy erősen kétes értékű csárdás-koreográfia is az első felvonás kezdetén, valamint néhány „rendezői” fogás, amelyek nyilván az egész félszcenír színpadra álmodóját dicsérik. (Bár a szereposztás nem kötötte orrunkra, az előzetesen kapott sajtóanyagból tudható, hogy az illető ifj. Palcsó Sándor.) Ezek közül legjobban Gertrúd halálának megoldása nevettetett meg, melynek során Bánk bán úgy a trónszékbe teremti a királynét, hogy az nyomban belehal porckorongsérvébe. A trón egyébként is nélkülözhetetlennek tűnhetett a félszcenírozó szemében: elvégre képes volt a második felvonás eredeti változatában megszakítatlan zenei folyamatát a Bánk–Gertrúd-kettős előtt elmetszeni, hogy hosszú percekig tartó díszletezéssel színre hozza a királyi ülőalkalmatosságot. Ez ékesen bizonyította, hogy hiába hangzott fel az ősváltozat betűje, az átdolgozás szellemiségétől még hosszú idő át nehéz lesz elszakadni – hát még ha pár hét alatt, előkészítetlenül és rohammunkában dobunk össze egy előadást.
A vállalhatatlan színpadi megvalósításhoz magas színvonalú zenei produkció társult. A méltatást Héja Domonkos betanításával kell kezdeni, aki többet tett annál, mint hogy kiragadta a Magyar Állami Operaház Zenekarát a mindennapok szürke rutinjából, és összefogott játékra inspirálta őket. Héja mindenekelőtt a hangszínek kikeverése iránt mutatkozott érzékenynek: nemcsak az egyes hangszercsoportok karaktere volt markánsan különböző, s épp ezért félreismerhetetlenül jellegzetes, de bizonyos hangszerelési effektusok kiemelése is villámcsapásszerűen mutatott rá, hogy mennyi eltitkolt szépséget rejt Erkel partitúrája – ha méltó módon játsszák el. Ugyanakkor a dirigens a drámai folyamat megformálásra is súlyt helyezett: amit hallottunk, vérbeli színházi zenélés volt, s nem veszett el a részletekben, nem fordult szépelgésbe. Egyáltalán: tizenhét év operaházi Bánk bán-tapasztalataival a hátam mögött úgy vélem, Pál Tamás vezényléseit kivéve Héja Domonkos az első, aki a mondott időszakban érdemben interpretálja Erkel operáját – nemcsak számottevő elképzelése van róla, de azt hangzó valósággá is tudja változtatni.
Az Operaház Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté) legjobb formájában énekel; teljesítményéről mi sem mond többet, mint hogy elsőre rehabilitálta a közönség számára az átdolgozásból kihúzott, második felvonásbeli kórustételt – a magyar „Va pensieró”-t.
Kiss B. Atilla zenei formálása ellen számos kifogást emelhetnénk – ha nem volna sokkal fontosabb, hogy ő: Bánk bán. Az ilyen súlyú szereppel való ilyen fokú azonosulás persze csak akkor lehetséges, ha az énekes nem önmagát, hanem a közönséget győzi meg annak hitelességéről – s a taps mértékéből egyértelmű, hogy Kiss B. ebben a tekintetben kikezdhetetlen: ünnepléséhez magam is lelkesen csatlakoztam. Alakításának csúcspontjait, ahogy a debreceni előadásban, úgy most is a Gertrúddal énekelt kettős sistergő szenvedélyességben és a zárójelenet katartikus pillanatainak megteremtésében véltem megtalálni.
Kolonits Klára az első felvonásban még némileg fojtott hangon énekelt, a második felvonástól kezdve azonban kimagasló színvonalon formálta meg Melindát. A kényes magasságok, gégepróbáló koloratúrák hibátlan kivitelezése jelezte, hogy az énekesnő tökéletesen uralja szerepének technikai részét; mindehhez hangszínekkel, vokális gesztusokkal Melinda lelki világát, fájdalmát és őrületét is sikerült átadnia. Az egész szerepformálás olyan művészi érettségről tett tanúbizonyságot, ami a magas szintű Éj királynője-alakításhoz képest is minőségi ugrás Kolonits Klára pályáján.
Lukács Gyöngyi Gertrúdja egészen a duett záró szakaszáig jelentékeny alakítás. Hogy a királynői tartás és a szükséges vokális adottságok nem hiányoznak Lukács művészi palettájáról, az előzetesen is tudható volt. Ő valaki a színpadon, s így a librettó hiányossága folytán elmaradt színpadi expozíciót is képes pótolni: a királyné alakja nincs felvezetve az operában – Lukács Gyöngyire azonban az együttesekben is figyelni kell, ily módon nyilvánvalóbbá válik a figura súlya, mint azt a darab saját anyaga sugallná. A duettben aztán a szenvedély áradása, a sértett hiúság egyaránt fontos alkotóeleme a királyné jellemrajzának – a zárószakaszt viszont érzésem szerint vokálisan nem sikerült hibátlanul megoldani: töredezetté vált, s a lélektani folyamat kiteljesedése helyett amolyan hisztérikus dührohammá degradálódott. A nem sikerült befejezés ellenére is nyilvánvaló azonban, hogy Lukács Gyöngyi kiváló Gertrúd – fontos lenne, hogy megfelelő előkészületek után, méltó keretek között is alakíthassa a szerepet.
Ottót Fekete Attila megszokott erényeivel és hibáival alakította – noha most többnyire saját hangján, sötétítés nélkül énekelt, magas hangjai elvékonyodnak, színüket vesztik, és sokszor a gikszer határán mozognak, a hangerő pedig a kollégákat is befolyásoló módon túlteng olykor. Ám fontos leszögezni: végre nem karaktertenor alakította ezt a valódi belcanto-szerepet – örülni kell a ritka, repertoár-előadásokon szinte soha meg nem valósuló alkalomnak.
Petur bán szerepe az eredeti változatban mindössze a bordalra és az együttesekben való részvételre korlátozódik – Kálmándi Mihálynak így elsősorban dalénekesi fegyvertárát kellett csillogtatnia ezen az estén. Személyében a Vörösmarty-költemény megzenésítése adekvát megformálóra talált.
Tiborcot Perencz Béla karakteresen, inkább a jobbágy jogos felháborodását, mintsem könnyes líráját érzékeltetve énekelte, ily módon inkább a Radnai György-féle hagyományhoz kapcsolódva, mintsem Melis Györgyéhez. Ebben a Tiborcban pusztán vokális eszközökkel is több volt a szemrehányás gesztusából, mint a Bánkkal való együttérzésből – rendező kezében az ilyesmi sokrétű és az énekes egyéniségéhez alkalmazkodó szerepépítést eredményezhetne.
Biberach szerepét Szegedi Csaba valósággal rehabilitálta. Melis György lemezen megörökített lézengő rittere óta nem hallottam ebben a szerepben ilyen értelmező szövegmondást, a muzsika és a textus ilyen magas szintű szimbiózisának megvalósítását – s Szegedi Csabának előnye, hogy a Bánkkal énekelt duett visszanyerésével ideje és tere is van a kibontakozásra. Ez az intellektuális Biberach mintha Erkel saját intenciójából indulna ki: „egy másik Jago”. Perencz Béla Tiborca mellett ez a Biberach is olyan szerepformálás, amelyre egy revelatív rendezést lehetne építeni.
Geiger Lajos a debreceni változathoz képest megrövidített szerepét most is megbízhatóan, de különösebb átütő erő nélkül énekelte el.
Az előadás tehát megvolt, egy kötelesség kipipálva. Visszatérünk a hétköznapokba, Erkel eredeti művét pedig elfelejthetjük jó időre – legalábbis a formálódó és már nyilvánosságra került operaházi tervekből úgy tűnik, az újonnan hivatalba lépett vezetés nem gondolkodik a Bánk bánon esett csorba mielőbbi kiküszöbölésén.
Utóirat: külön köszönet a Magyar Televíziónak, amely az elmúlt évadok színházilag valóban fontos előadásainak (A végzet hatalma, Élektra, Anyegin, Orfeo, Xerxész, Napfogyatkozás, Mefistofele) sorát nem rögzítette, de ezt a félszcenírozott szerencsétlenkedést fontosnak tartotta vizuálisan is megörökíteni.
(Fotók: Éder Vera)