Tehetség és ihlet párviadala

2011. január 3.

Wolfgang Amadeus Mozart: Ascanio Albában – magyarországi bemutató a Magyar Állami Operaházban, 2010. december 12., 14. – BÓKA GÁBOR kritikája

Wierdl Eszter, Megyesi Zoltán

Wierdl Eszter, Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Miért pont ezt és miért pont most? – merülhetett fel sokakban a kérdés, mikor értesültek arról, hogy Mozart fiatalkori festa teatraléjának magyarországi bemutatójára készül az Operaház. A gyakorlati válasz egyszerű: a főzeneigazgatói székből azóta távozott Fischer Ádám ambicionálta, hogy az osztrák komponista hazánkban eddig nem, vagy alig játszott opera seriái sorban megszólaljanak első számú dalszínházunkban, s évenkénti egy bemutatóval a következő (valljuk be, nem túl kerek) Mozart-évfordulóra, 2016-ra egyfajta ciklus álljon össze belőlük. Azóta megtudhattuk, hogy a vezetőváltás következtében ennek az elképzelésnek lőttek – s ilyen formán sokan nem értik, mi értelme volt egy produkciót mindössze két előadás kedvéért létrehozni, miközben a válasz egyértelmű: az eredetileg nem két előadás kedvéért jött volna létre. De hát takarékosság és megújulás mindenek felett.

A vezetői ambíció (függetlenül az azóta lezajlott változásoktól) azonban önmagában nem elég egy művészi produktum igazolására: az elméletet csak a gyakorlat igazolja. Ha tehát Mozart-rajongóként a hetedik mennyországban éreztük is magunkat, mikor a seria-ciklus tervéről először hallottunk, kritikusi énünk rögtön figyelmeztetett: nyugtával dicsérd a napot. Most, napnyugta után azonban már számba vehetjük, mit is nyertünk a két Ascanio-előadással – s mit vesztünk a további előadások lemondásával.

Mindenekelőtt: fiatal és tehetséges énekescsapat veszti el annak lehetőségét, hogy az obligát Mozart-operákon (mely a repertoárról hosszú ideje hiányzó Szöktetés nélkül már csak négy darabot jelent) kívül más művekben is megmutassa tudását. Néhány éve még jogosan panaszkodtunk arról, hogy a Mozart-darabok jószerivel kioszthatatlanok idehaza; mára a helyzet megváltozott, s az elmúlt évtizedben pályára lépett énekesgeneráció jóvoltából, megfelelő irányítás mellett élvezetes Mozart-tolmácsolásoknak lehetnénk tanúi (miközben egy-egy Verdi-mű tisztességes kiosztása egyre súlyosabb és aggasztóbb probléma elé állítja a mindenkori vezetőséget). Azért a feltételes mód, mert a megfelelő irányítás nem azt jelenti, hogy egy vagy két próbával újabb és újabb szereplőket lökdösünk be már bemutatásukkor is vállalhatatlan rendezésekbe (mint történik rendszeresen pl. a Figaro házassága esetében, legutóbb a napokban is). A megfelelő próbamennyiséggel alátámasztott, elmélyült rendezői és karmesteri irányítással megalapozott Mozart-előadások sora éppen az Ascanióval vehette volna kezdetét (a tavaly bemutatott Varázsfuvolát eleve vállalt népszínházi jellegénél fogva nem érdemes ebben a kontextusban tárgyalni). A jövő tehát bizonytalan ebből a szempontból, mégis: az Ascanio Albában szereplői egyszeri kivételként is élményt adóan énekeltek és játszottak.

I. felvonás (Fotó: Éder Vera)

I. felvonás (Fotó: Éder Vera)

Fodor Gabriella Silviája nem csak a vokális megformálás magasrendű kidolgozottságával tűnt ki, de szerepének maximális átéltségével is: ez a fájdalmasan szép alakítás az akaratán kívül férjhez kényszerített nő életproblémáját teszi érzékletessé, méltó folytatásaként a művésznő kiváló Xerxész-beli Romildájának. Schöck Atala – hányszor leírtuk ezt már róla – ideális nadrágszerepekben: mezzoszopránja egyrészt kellően sötét, másrészt kellően hajlékony a Cherubino-szerű szerepek megformálásához (s Ascanio is ezek köze tartozik). Művészi alkatát az elmélyültség jellemzi, s emiatt nagyszerűen illik Fodor Gabriella Silviájához – talán csak az alakítások intenzitásában fedezhetünk fel némi különbséget az utóbbi javára. Kolonits Klára bravúrral mentette meg a bemutatót: néhány nap alatt tanulta meg Fauno koloratúrszerepét. Az eredményen egyáltalán nem érezhető a beugrás ténye: Kolonits fölényesen uralja a nyaktörő szólamot, de ezen túlmenően is élővé tudja varázsolni a rendezőileg kicsit magára hagyott figurát. Az elmúlt időszak kiváló Éj királynője- és Melinda-alakítása nyomán úgy érzem, Kolonits Klára magára talált és megtalálta igazi szerepkörét – várjuk a hasonló irányú kiteljesedést. Megyesi Zoltán Acestéjét (Faunóval ellentétben) egyáltalán nem hagyta magára a rendezés, sőt a figura jóformán csak annak jóvoltából tesz szert létezésre. A rendezőpáros által megteremtett, enyhén idióta apaszerepből Megyesi első osztályú kabinetalakítást varázsol, miközben szólamát is a tőle megszokott kultúrával formálja meg. A szereposztásból Wierdl Esztert éreztem a leghalványabbnak. A recitativók stílusos megformálása, Venus alakjának színészi felépítése most is figyelmeztet az énekesnő kiemelkedő tehetségére, az áriák megformálása azonban nem csak a koloratúrák kidolgozottsága és az intonáció tisztasága terén vet fel problémákat, de általánosságban valamiféle bizonytalanságról tanúskodik, ami korábban a legkevésbé sem volt jellemző Wierdl Eszterre – és reméljük, a jövőben sem lesz az.
Magyar Állami Operaház Énekkara kis létszámban is figyelemre méltó teljesítményt nyújtott, stílusismeretben és széphangzásban sokkal meggyőzőbb eredményt ért el, mint a szeptemberi Mefistofelében – köszönet Szabó Sipos Máté karigazgatónak.

Schöck Atala (Fotó: Éder Vera)

Schöck Atala (Fotó: Éder Vera)

A zenei megvalósítás színvonala elsősorban a produkció szellemi atyján, Fischer Ádámon múlott, aki újfent kiemelkedő színvonalú játékra inspirálta a Magyar Állami Operaház Zenekarát. Ahogy esetében általában, úgy a kiemelkedő színvonal most sem a hangszeres kidolgozottság maximumát jelentette, hanem a stílusosság és az intenzitás olyan fokát, amiért cserébe a hallgató szívesen eltekint néhány (egyébként nem jelentős számú) hangszeres bakitól. Ezek száma a második, 14-i előadásra a minimálisra redukálódott; s általánosságban is elmondható, hogy a második estén az egész produkció sokkal pozitívabb összképet mutatott, mint a némileg görcsös premieren – az énekesek felszabadultabban énekeltek, s a karmester által diktált feszes tempók ekkora sportteljesítményből valóban a szenvedély kifejezésének eszközévé változtak. Ez a 14-i este egyike volt az utóbbi években hallott legszebb Mozart-muzsikálásoknak: Fischer Ádám jóvoltából ekkor olyan előadóművészi nagyság szelleme lengte be a nézőteret, amit nagyon fogunk hiányolni az elkövetkező idők Operaházából.

Fodor Gabriella (Fotó: Éder Vera)

Fodor Gabriella (Fotó: Éder Vera)

A színpadi megvalósítást a 2006-os Parsifal-rendezése óta nagy becsben tartott Parditka MagdolnaSzemerédy Alexandra-páros vette kezébe. Munkájuk felemás benyomást kelt: a profizmus és a tehetség kétségtelen jelenléte mellett a felfedeztető erő hiányát hagyja a nézőben. Ennek okát abban látom, hogy nem igazán sikerült közel kerülniük a darabhoz: míg előzetes beszélgetéseken, sajtótájékoztatókon és a műsorfüzetben izgalmas elemzési szempontokat vetnek fel a mű kapcsán (pl. működőképesnek látszó párhuzamokat fedeznek fel az Ascanio és A varázsfuvola között), addig az előadásban ennek kevés nyomát látjuk: a megvalósítás inkább a mozgalmasnak csak nagy jóindulattal nevezhető cselekményt igyekszik megmozgatni több-kevesebb sikerrel. Jelen sorok írójának – másokkal ellentétben – nincs elvi kifogása azzal szemben, ha egy rendezés látványosan szembemegy a szerző által elképzelt és/vagy meghatározott műfaji jellegzetességekkel – ha abból kerek egészként értelmezhető színházi előadás születik. (Nem most van itt az ideje felmondani a leckét arról, hogy a szerző darabja és az abból készült előadás két önálló, egymástól független műalkotás. Bár megjegyzendő: Parditka és Szemerédy már-már legendás Parsifaljában éppen a wagneri műfaj-meghatározás – Bühnenweihfestspiel – újragondolásával és betartásával ért el revelatív hatást.) Esetünkben azonban nem születik kerek egész: míg Aceste Venus-rajongásának túlhajtása radikális lépés az átértelmezés felé, addig Fauno alakjának megformálása elakad félúton. A jelmez és a maszk, valamint a mindkét felvonás élén előadott közönségnevelő és előadás-irányító momentumok Puck-szerű alakot vetítenek előre, ám ennek nincs folytatása az előadásban – a rendezők ott már nem tudnak mit kezdeni sem magával az alakkal, sem a saját maguk által felvetett, amúgy gyümölcsözőnek tűnő Szentivánéji álom-párhuzammal. Hasonló eredményre jutunk, ha a szcenika szempontjából vizsgáljuk a produkciót: Venus világának építészirodaként való beállítása és az Ybl-tervekből készült kulisszadíszlet valóban látványos, s jól kontrasztál a fiatalok „farmerrokokó” jelmezeivel, ám az az érzésünk támad, hogy ez a koncepció is inkább tervezőasztal mellett született, mintsem farmerrokokósan fiatalos ihletettségből. Ugyanakkor az sem kérdéses, hogy Venus–Mária Terézia jelmeze, ez a rokokó pompát ténylegesen farmeranyagból megvalósító kreáció egyike az utóbbi évek leglátványosabb, a retinánkon hosszú időre rögzülő jelmezeinek – önmagában véve is élményszerű.

Wierdl Eszter, Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Wierdl Eszter, Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Mindezt nem is lenne jogos számon kérni, ha az előadás választott jelrendszere kizárólag a sugallatos képiségen alapulna (Robert Wilson módjára), s nem lenne célja a darab valamiféle értelmezése. Csakhogy az előzetesen kifejtett rendezői elvek s néhány megvalósult pillanat ennek gyökeresen ellent mond. Ilyen például az a mozzanat, amikor Silvia rájön, hogy Ascanio végig tisztában volt azzal, ki is ő, de hallgatott – a lány ekkor első felindulásában pofon vágja a fiút, de mozdulata közben máris sír – s Fodor Gabriella alakításából az is nyilvánvaló, hogy ezek egyszerre a fájdalom, a megbocsátás és az öröm könnyei. Az este legszebb színházi pillanata, ami díszlettől és jelmeztől függetlenül, egyetlen színészi gesztusból jön létre. Mivel a példa azt mutatja, hogy a rendezőknek szándékában állt az opera ilyen irányú értelmezése, jogosan tehetjük fel a kérdést: hol volt a többi, ehhez hasonlóan értelmezett és kidolgozott pillanat? A látványvilág igényessége, a színészvezetés profizmusa nem teszi kétségessé, hogy Parditka Magdolnának és Szemerédy Alexandrának van keresnivalója az operarendezés terén, s hogy a Parsifal sikere nem egyszeri véletlen volt. Ugyanakkor jelen előadás felemás volta arra is figyelmeztet, hogy a nagy előadás létrejötte nemcsak felkészültség és szakmai tudás, de legalább ennyire ihlet kérdése is.

Kolonits Klára (Fotó: Éder Vera)

Kolonits Klára (Fotó: Éder Vera)

A rendezés részben kielégítő volta ugyanakkor nem teszi kétségessé az egész produkció sikerességét, mely bizonyítja: van, pontosabban lett volna alkotói és előadói potenciál a korai Mozart-művek méltó előadására. A méltó előadás persze méltó körítést is érdemelt volna: sajnálattal tapasztaltuk, hogy az utóbbi időkben megszokott terjedelmes műsorfüzet helyett ismét a régi formátumot kaptuk kézbe, szövegkönyv nélkül és tele helyesírási hibával. Apró jel, ami felveti a kérdést: az állítólagos megújulás nem egyenlő-e a visszarendeződéssel.

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések