Szür-telenítés

2009. február 22.

Koton Club Singers és go-go girl – Brecht-Weill Mahagonny városa a Thália színpadán
Premier I. – 2009. február 21. FÜLÖP KÁROLY kritikája

A Mahagonny plakátja

A Mahagonny plakátja

Mahagonny az első szürrealista opera – olvashatjuk az opera műsor-füzetében. Szikora János rendezése reális környezetbe helyezi a cselekményt: a játéktér akár A Nyugat lánya kocsmája is lehetne, balra faburkolatú csapszék, jobbra kis színpad, s mögötte a függöny pénzen vett örömök kulisszáit rejti. A hátsó fal üvegablakai a sivatag lankáira tekintenek, fent galéria és tetőgerendák, minden fából, minden a lepusztultság és sivárság nyomasztó érzetét kelti, pedig a város, Mahagonny, még csak most alapíttatik. 

Hatalmas robajjal egy autó csapódik az üvegfalnak, itt kezdődik a cselekmény. Reális síkon: tényleg sivatagot látunk, élő embereket meg autót meg falakat. És többé-kevésbé reálisnak mondható a további cselekményvezetés is. Brecht és Weill operája 1929-ben, az avantgárd fénykorában valóban szürreálisnak tekinthető, de a történelem azóta – ha nem is meghaladta – de mindenképp és többször igazolta, hogy nincs az ember titkos félelmei közt olyan elképzelhetetlen, amit egy másik ember meg ne valósíthatna. Aktuális volt a darab a gazdasági világválság miatt is a bemutató idején, aktuális ma is ugyanezért. Valós félelmeket szólaltatott meg a fasizmus menetelése okán, s ma sem épp megnyugtató a neonáci mozgalmak ébredése és terjedése. Ma már nemcsak elméletben képzelhető el, hogy valaki „várost alapít” s törvényeket hoz. Ha már a Földet kizsigereltük, ha már „a bánya nem ad aranyat”, akkor vegyük el az emberektől. Bármi áron. Hogy a bíróság korrupt? Hogy a legnagyobb bűnözők a legjobb ügyvédek révén megússzák büntetésüket? Hogy a rendszer elpusztítja, ki ellene lázad, szót emel? Hogy kinyilvánítjuk: „Mindent szabad!”, s ha látjuk ennek csődjét, akkor elpusztítjuk azt, aki belebukott? Ahelyett, hogy segítenénk társainkat – noha megtehetnénk –, elfordulunk tőlük álszent igéket hirdetve? Az, hogy a pénz válik Mindenhatóvá, s az Istent elpusztítjuk, mert mi akarunk Teremtővé válni? S közben engedelmeskedünk a parancsnak: vásárolj, fogyassz, ha beledöglesz is? És a pénzedért mindent megkapsz, a világ ura vagy! S ha nincs öröm az életedben, más csak a pénzedre les, hogy kényeztessen mesterséges gyönyörökben. Ugyan ki érezné ezeket a kérdéseket hipotetikusnak vagy szürreálisnak ma, a XXI. század hajnalán?

Wiedemann Bernadett, Beöthy-Kiss László, Tóth János (Fotó: Éder Vera)

Wiedemann Bernadett, Beöthy-Kiss László, Tóth János (Fotó: Éder Vera)

Kevés aktuálisabb téma van ma, jól érezte az Operaház. És jól választott darabot. Olyat, ami készen áll, önmagában hordozza mindazt, amin el kell gondolkodnunk „aktuálisan”. S nem kellett ehhez egy Verdit vagy Puccinit megerőszakolni, belemagyarázni az oda nem illőt, hanem egy jó darabot készen le kellett venni a polcról. Az eszmei tartalomra és irodalmi értékre Brecht neve garancia, a szöveget magyarul Görgey Gábor fordításában hallhattuk. Szerencsére a szöveg szinte maradéktalanul érthető volt mind a szólisták mind az énekkar tolmácsolásában, így sokszor meghökkentően is hatott az operaszínpadon Görgey néhány nyers, hétköznapi, kifejezetten mai fordulata, de nyilván a hitelesség indokolta ezeket. A zene, ha lehet, még érdekesebb, izgalmasabb kérdés. Műfaji behatárolás szinte lehetetlen, hiszen songok, revüszámok, musicalszerű ensemble-ok éppúgy ötvöződnek a zenei szövetben, mint hagyományos operaária. Jimmy búcsúáriája a tárgyalás előtti éjszakán szinte Lenszkij halálát idézte meg gyönyörűségben, csupán a szövege ébresztett rá, hogy modernebb világban járunk: „Tudom, az égbolt elbújtat még engem. / Ne jöjj te hajnal, / ne jöjj te pirkadat, / mert rohadt nappal virrad rám.” 

Tehát Szikora rendezése realitásként ábrázolja, s hangulatában, külsőségeiben remekül megidézi a XX. század harmincas-negyvenes éveit, s a cselekményt is így kezeli. A valóságtól elidegenítő játékok alkalmazása csupán hangsúlyos helyeken és rövid időre jelenik meg, például Jimmy halálakor, az Isten látogatásakor és elpusztításakor vagy a „halálra zabálás” jelenetében, amit a rendező a festészeti ikonográfia Utolsó vacsora képének beállításával mutat be. A jelenetek feliratait mint mésszel leöntött hullák, hófehérbe öltöztetett, fehérre mázolt arcú és felnagyított Hitler-bajuszt viselő liliputi törpeszínészek hordozzák, szoborszerű mozgásukkal mintegy összetartva az előadás revüjellegét. A revüszerűséget szeletekre szabdalt vászonfüggöny (látványtervező: Szikora János, jelmez: Tresz Zsuzsa) is erősíti, mely elé olykor a kórus, olykor egyes szereplők kilépnek, s magánszámaik keretében fontos mondandókat tolmácsolnak a nézőnek.

Herczenik Anna (Fotó: Éder Vera)

Herczenik Anna (Fotó: Éder Vera)

Megkapóan szép pillanata az elő-adásnak egy kislány-balerina szerepeltetése, s elgondolkodtató, hogy ugyanazon a szánalmas kisszínpadon nem sokkal később egy profi rúdtáncosnő kelleti bájait a kezükben lefittyedt óvszert és kéztörlőt tartó, a szentélybe bebocsáttatást váró férfiak izgalmának fenntartására. Ez már szinte a hiperrealitás világa!
Szintén gyönyörű, lírai jelenet Jimmy és Jenny rövid kettőse, melyben a prostituált leveszi bugyiját. Itt majdnem elhiszi az ember, hogy a lány képes lenne a férfi megváltására, de aztán a későbbiek során bőven rácáfol erre. Kifejező, ahogy a „Csókolj meg Jenny/Jimmy” – jelenetben a lány és a halálra ítélt halad egymás felé, majd anélkül, hogy akárcsak ránéznének is egymásra, elhaladnak közönyösen egymás mellett. Jimmy a lányt „barátjára” bízza, aki azonnal gondoskodó szárnyai alá is veszi…

A férfi tehát rádöbben: „Az élvezet, amit vettem, nem volt élvezet. A szabadság, amit vettem, nem volt szabadság. Ettem és nem laktam jól, ittam, és még szomjasabb lettem.” Utolsó kívánsága egy pohár tiszta víz… Egy újabb Amerika-mítosz dőlt le, Jimmy is – bár az opera jellege és kifejezőeszköz-tára más –  az operahősök tipikus sorsát teljesíti be… Emlékezzünk csak Manonra a közelmúltból: „Terra di pace mi sembrava questa…” 

Jimmy halála után pedig megkezdődik a rendszer haláltánca: táblák, transzparensek hazug szlogenekkel, indulózene és menetelő csoportok kavalkádja idézi a nem is olyan távoli múlt dísztribünös-vonulásos május 1-jéit.

Erős előadás a Mahagonny. Az elgondolkodtató és hangulatában, lendületében igényes rendezést remek színészcsapat szolgálja. A műfaj különlegessége felveti a kérdést: jó színészre vagy inkább jó énekesre van szükség hozzá? Esetleg szerepenként más és más a helyzet? Operaénekes kell vagy más stílusú éneklést igényel? Mindenesetre a figurák remek megszemélyesítőkre találtak: Jimmyt Wendler Attila játszotta, énekével és játékával egyaránt elő tudta hozni a figura drámaiságát, testi-lelki gyötrődését, aki Mahagonny Megváltója lehetett volna, de népe inkább eltiporta, hogy látszatvalóságában élhessen tovább. Wendler hangszíne, hangereje tökéletesen illik a szólamhoz, talán sokat próbált a társulat, s ezért tűnt a hang olykor fáradtnak, s néha megbicsaklott.

Szintén a fáradtság jeleit véltem hallani Wiedemann Bernadett szólamában, de tegyük gyorsan hozzá: borzasztóan nehéz szólam, tele prózából énekre váltásokkal és fordítva, tehát a hangindítás nem mindig perfekt volta nem nehezményezhető. Különösen, hogy Özvegy Begbicknéként uralja a színpadot, nem is alakítja, éli a szerepet, egybeforr vele. A figura telitalálat.

Mint ahogy Tóth János Hétszentségmózese is az. Ez a színházi tér még éppen megfelelő, hogy baritonja betöltse a termet, szólama érthető, de a figura színészi megvalósítása az, ami kiválóvá teszi. Tóth hangjának hiányosságait korábban is hajlamosak voltunk jóindulattal kezelni, mert operisták közt akkoriban kevés volt a jó színész, az ő kvalitásait pedig Cipollája óta mindenki elismeri. Most ismét a kellő egyensúlyba került vokálisan és színészileg: ez a szerep őt várta, s még az olykori túljátszás is megengedett, hiszen szürrealista síkon járunk. Tóth János kellően elszánt városalapító, menekülő bűnöző, gyűlöletes államügyész s kellően aljas strici.

Cser Krisztián, Busa Tamás, Derecskei Zsolt, Wendler Attila (Fotó: Éder Vera)

Cser Krisztián, Busa Tamás, Derecskei Zsolt, Wendler Attila (Fotó: Éder Vera)

Jenny Smith alakítója Herczenik Anna, aki kisugárzása, lénye alapján inkább a Micaela-szerepkör tulajdonosa, most meglep alaposan kidolgozott Jenny-figurájával: prostiként bevállalósan felölti a ledér öltözéket, ha kell, táncol a rúdnál, belőve fetreng a tárgyalóterem padján és padlóján, érzéki, s ha kell, elhiteti (Jimmyvel), hogy szerelmes. Alakítása emelt tapsot vívott ki a premierközönségből. Amit sajnáltam: a hang vivőereje a híres Alabama-songnál kevésnek bizonyult, az egyik legütősebb szám így jelentéktelenül sikkadt el, pedig elvileg tapspredesztinált.

Beöthy-Kiss LászlóBusa Tamás és Derecskei Zsolt szintén egy-egy jól megrajzolt portréval járultak hozzá az est sikeréhez.
Cser Krisztián hangja figyelemre méltó, színészileg Alaszkafarkas Joe és Pomádé király közt nem sok különbséget láttam még, a színpadi instrukciókat és a cselekmény követelményeit követve tisztességesen helyt állt.

A revüopera két abszolút főszereplője a zenekar és az énekkar. A líraitól a harsányig, a pianótól az össz-zenekari fortéig, a lágy melódiáktól a groteszk futamokig terjedő sokárnyalatúságot Kesselyák Gergely jól összefogott zenekara izgalmasan, lendületesen szólaltatta meg. A nemegyszer tánczenei ritmika titokban a székek alatt nemegyszer megmozgatta a lábakat… Az énekkar ugyancsak kitett magáért Szabó Sipos Máté irányításával. Örvendetes, hogy a játékban is teljes odaadással részt vettek: nyakkendőoldás, őrült tánc, némely figura egészen kivetkőzött magából, öröm volt nézni. Nem tablót néztünk, hanem énekkari művészeket – együtt, mégis egyedítve. Brávó!

A tájfun elkerülte Mahagonnyt. Remélem, mindenféle szelek sokáig elkerülik A Mahagonnyt. Végre egy operasiker a Tháliában, régen vártuk már: a főpróba elsöprő és a premier tisztességes sikere bizakodásra ad okot.

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések