Szükségből erény – A varázsfuvola a Művészetek Palotájában

Végre kiderült, hogy egyáltalán nem elképzelhetetlen dolog egy adekvátan kiosztott Varázsfuvola Budapesten – BÓKA GÁBOR kritikája

Nem kis problémával találja magát szemben az a budapesti operalátogató, aki véletlenül rajong Mozart operáiért: ugyan mikor, milyen előadásban találkozhat velük? A Magyar Állami Operaház előadásai (az egyetlen Don Giovanni kivételével) sajnos nagyon gyenge átlagszínvonalat képviselnek, közülük A varázsfuvola többnyire kifejezetten rossz, már-már értékelhetetlen karmesteri és  énekesi teljesítményeknek van kitéve egy nagyon gyenge rendezés keretei között. A helyzet annál tragikusabb, mivel A varázsfuvola népszerű darab, a gyerekeket is előszeretettel viszik el rá szüleik – de hogyan szeresse meg Mozartot, sőt általában az operát az a lurkó, aki ilyen Varázsfuvolaprodukciókon szocializálódik?

A helyzeten időről időre az Operaház falain kívül próbálnak segíteni. Tavaly nyáron Győriványi Ráth György vezényelt a Művészetek Palotájában egy tisztes színvonalú, két kiemelkedő énekesi teljesítményt (Elena MoşucPolgár László) is felmutató, alapvetően tradicionális felfogású, koncertszerű Varázsfuvolát – ez a produkció azóta CD-n is megjelent. Akkor örülhettünk annak, hogy ha nem is korszerű előadásban, de végre megszólalt a mű – Vashegyi György produkciója után viszont inkább ígéretként tekintünk arra az előadásra, amit most, egy év múltán követett a beteljesülés.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe lépve szokatlan látvány fogadja a nézőket: a színpad előtt zenekari árok, akárcsak egy operaházban – ilyet eddig csak A fából faragott királyfi bábelőadásán láthattunk ebben a teremben. A színpad egyelőre sötét, kezdés előtt nem sokkal foglal rajta helyet a Purcell Kórus. A nézőtér elsötétül, megjelenik a karmester, elkezdődik az előadás. A nyitány alatt kék színű, lézeres fények kezdenek villogni a színpadon, mígnem egy sok járattal rendelkező, háromszög alakú labirintus képe rajzolódik ki. Lényegében ennyi a játéktér – nyilvánvalóan nem reális ábrázolásra törekszik, ugyanakkor számos, termékeny asszociációt kelt. Egy konkrétabb: háromszög, piramis – Egyiptom, Ízisz és Ozirisz. Ha úgy tetszik, couleur locale. Egy elvontabb: háromszög – három akkord, három hölgy, három fiú, három férfi-nő páros (a harmadik persze az Éj királynője és Sarastro!), tehát általában a hármas szám mint a művet átható szabadkőműves jelképek egyike. További, absztrakt párhuzamok: a labirintus mint a bolyongás, az útkeresés szimbóluma, sőt ezúttal konkrét megjelenítője. Tamino a válaszúton (emlékezzünk Ujfalussy József e címet viselő tanulmánykötetére!). Sík mezőben hármas út – Vörösmartyval szólva.

Hogy a játéktér kialakítása kinek a nevéhez fűződik, a felől a műsorfüzet bizonytalanságban hagy: Ferenczy Károly világítástervező és Káel Csaba rendező neve jöhet szóba. Mindenesetre ez utóbbi csak részben használta ki a színpad felkínálta termékeny lehetőségeket. Természetesen nem szeretném olyasmiért hibáztatni, amiről nem ő tehet: hogy az Éj királynője vagy Sarastro nem tud hatásosan megjelenni a színpadon, csupán jóformán észrevétlenül beoldalogni, az nyilván nem koncepcionális hiba, hanem a helyszín adta kényszer. Néhány hatásos beállításon kívül azonban (ezek egyike például, hogy az ájult, kétségbeesett stb. szereplők rendszerint a labirintus közepén, vagyis teljesen elveszve, eltévedve vannak elhelyezve) sok minden marad kiaknázatlan. Papageno és Papagena egymásra találásakor a labirintusban való kergetőzés jó ötlet, de sajnos nincs végigcsinálva. Hasonlóan nem használják a játékteret a sötétben való botorkáláskor – pedig az egyébként meglepően eszköztelen, és ezzel együtt hatásos előadás többnyire a színpadi sötétséget is nélkülözi, amit kompenzálhatna a térrel való játék. 

Kifogásokat persze még lehetne sorolni, de nem szívesen teszem: ilyen kevés eszközzel ilyen meggyőző produkciót ugyanis még nemigen láttam. A szereplők még a varázshangszereket is nélkülözni kénytelenek, csak néha láthatunk egy-egy gesztust a zenekar irányába – és a néző szívesen belemegy a teátrális játékba. Papageno a zenekari árok szélére ülve kezd bele áriájába – mi szívesen osztjuk meg vele legbensőbb problémáit. Monostatos nincs feketére mázolva – végre is lelkének feketesége fontosabb bőrszínénél. Egyáltalán: minden visszafogott, takarékos, a lényegre koncentrál – csupán a színészek hagyományosan operai kézmozdulatait tudnánk feledni! A legkarakterisztikusabb játékot a prózai részeket pótló narrátori összekötőszövegek alatt kapjuk: ezek olykor kifejezőek és kifejezetten mulatságosak, olykor semmitmondóak – mindenesetre nem zavaróak. Annak ellenére mondom ezt, hogy ellenzem a próza elhagyását, hiszen így a zenedrámai szituációk nincsenek megalapozva. Néhány részlet a Mikula Sándor által elmondott (a hangszóró által sajnos erősen torzított) narrátorszöveg nyomán is tisztázatlan maradt, a teljesség azonban mégsem szenvedett csorbát – de ez már a zenészeken múlott. 

Merthogy a takarékos és szolid színpadi magvalósítás mellett a zenei produkció avatta igazán nagy élménnyé az előadást. Vashegyi György és együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar ritka műismeretről, professzionalitásról és ihletettségről tettek tanúbizonyságot. A kórus ma alighanem Magyarország legjobbja: minden megszólalásuk élmény, a papok kara pedig az előadás egyik csúcspontja volt. A zenekar rugalmasan, lendületesen és szépen játszott. A szépséget külön kiemelném: Vashegyi György interpretációja ugyanis az általam ismert historikus Varázsfuvola-felvételek közül Harnoncourt harapós, kritikai felfogása és Norrington energikus és plasztikus előadása helyett mindenekelőtt William Christie-éhez áll közel, aki a historikus energikusságba visszacsempészett valamit a nagyok – Karajan,BöhmKlemperer – szépségeszményéből is. A nemzetközi élvonalhoz hasonlítás ezúttal hangsúlyozottan nem valami „ahhoz képest” kezdetű mondat bevezetője kíván lenni: meggyőződésem, hogy ennek az interpretációnak a nemzetközi élvonalban a helye, igényessége, ihletettsége és főleg megoldottsága okán. 

Nagy örömmel írok az énekes produkciókról: végre kiderült, hogy egyáltalán nem elképzelhetetlen dolog egy adekvátan kiosztott Varázsfuvola Budapesten. A legnagyobb személyes sikert a tapsokból ítélve a két szembenálló hatalom képviselői aratták. Meglehet, hogy Miklósa Erika mostanában jóformán semmi mást nem énekel az Éj királynőjén kívül, azt azonban nagyszerűen teszi. Hangjának kétségkívül meglévő vibrátója elenyésző tény ahhoz képest, hogy hozza a figurát – és nem a koloratúra-tűzijáték ellenére, hanem éppen azáltal. Polgár László Sarastrója évtizedek óta érlelődő, tökéletesen kiforrott alakítás: hangjának melegsége, a személyiségéből sugárzó humánum nagyszerűen illeszkedik egy rehabilitált Sarastro-képhez, amelynek szöges ellentétét mutatja be például Matti Salminen Harnoncourt lemezén. Korondi Anna meggyőző játékkal, szép hanggal és mindenekelőtt példaértékű vokális kultúrával győzte le hallható indiszpozícióját – hangja ezen az estén nélkülözte azt a fényt, amit megszoktunk tőle, de ezt tökéletesen feledtetni tudta. Timothy Bentch általam élőben még sosem hallott szépséggel és evidenciával szólaltatta meg Tamino szerepét; a „Wann wird das Licht mein’ Auge finden?” és a „Pamina mein’! O welch’ ein Glück!” frázisokban énekelt leheletpianói sokáig emlékezetesek maradnak. 

Kovács István Papagenója mentes volt minden vicceskedéstől, spilázástól (ebben Joó Beatrix és Kovács Andor kivételesen nem csiricsáré, hanem egyszerű jelmeze is segítette) – egy egyszerű viselkedésű és gondolkodású, de alapjában jó szándékú embert jelenített meg, aki elé az élet állít olyan helyzeteket, melyeket csak egészséges humorral lehet átvészelni. Wierdl Eszter mint Papagena ma már luxus – de szívesen vesszük, ha kényeztetnek minket. Megyesi Zoltán Monostatosként inkább a karakterisztikus, mint a szép éneklésre helyezte a hangsúlyt, de mindig az énekszólam határain belül maradt. Gavodi Zoltán Öreg papja mindenekelőtt példásan artikulált szövegejtésével tűnt ki. A három hölgyet Hamvasi SzilviaMeláth Andrea és Gál Erika, a három fiút Kovács ÁgnesPintér Ágnes és Puskás Eszter énekelte – szépen. Kisebb szerepekben Csizmár DávidTőkés B. Ferenc és Hámori Szabolcs működött még közre, egy percre sem keltve azt a benyomást, hogy az előadás előkészítői csak a főszereplőkre koncentráltak volna, mint máshol szokás. 

Konklúzió: egy százszázalékosan hazai erőkből kiállított világszínvonalú Varázsfuvola-produkció. Ha én operaigazgató lennék, elgondolkodnék. De ha csak a Művészetek Palotája irányítása adatna meg nekem – nos, akkor sürgősen műsorra tűzném az előadást másodszor is. Mert ezt látni-hallani kell!