Sztármentesítve

Mozart: A varázsfuvola – 2010. január 16. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

A produkció eladva, a húzónevek elhúztak oda, ahova szerződésük köti őket; maradt Mozart dalműve kb. 3,4 szereposztással és majd’ húsz előadással. Január 16-án a harmadik premiert tekinthettük meg a Vígszínházban.

A darabot nem rendezték át a téli szünetben, így a rendezésről nem szólok bővebben, maradt, ami volt: Tamino útja a kamaszkorból a felnőttlétbe. Utazása tanuló- s egyben hálószobájában veszi kezdetét, kamaszkori erotikus álmaitól a szerelem titkának megfejtéséig hosszú út vezet, a szoba kifordul sarkaiból, s a nagy talányok birodalmába vezető átjáró a kamaszfiú ágya lesz… Marton László koncepcióját Benedek Mari jelmezei és Michael Levine díszletei egészítik ki. Másodszori nekifutásra persze felfedezhetünk újabb mozzanatokat a rendezésben, s egyet kell értenünk, hogy a szellemi kaland következetesen végig van vezetve, s el is fogadhatjuk, hogy Mozart operájának egy lehetséges, végiggondolt interpretációját látjuk, ami érdekes szellemi játék az opera ismerőinek, de A varázsfuvolával most ismerkedők számára továbbra sem ajánlom.

Tamino szerepét Pataki Potyók Dániel énekelte. Kezdetben kevéskének tűnt a hang, és a prózamondás is meglehetősen iskolás volt még. Aztán az áriában hagyta szépen kibontakozni hangját: úgy tűnt, a szerepnek vannak fontosabb, alaposabban kidolgozott részei, ezek mutatták Patakit legelőnyösebb formájában. Lehet persze a halványabb kezdés a rendezői koncepció része is (Kőber Tamás esetében is hasonló jelenségre figyelmeztettem), s ahogy Tamino fokozatosan válik éretté, Pataki is egyre jobbá válik énekben és játékban is. A második felvonásban ágyának rácsán szinte akrobatikus mozdulatokkal állja a hölgyek ostromát.

Wittinger Gertrúd, Várhelyi Éva, Bakos Kornélia, Pataki-Potyók Dániel, Szegedi Csaba (fotó: Éder Vera)
Wittinger Gertrúd, Várhelyi Éva, Bakos Kornélia, Pataki-Potyók Dániel, Szegedi Csaba (fotó: Éder Vera)

Paminaként Wierdl Eszter lépett fel régi szerepében, áriájának ihletettsége példaértékű volt, játéka fegyelmezett, s meg is jeleníti a leány karakterét, de meg kell jegyezni: Wierdl hangilag már túl van Paminán, súlyosabb szerepekre predesztinált. Sokféle árnyalatot csal elő szólamából, de sokszor a szöveg érthetősége csorbul ezáltal.

Sarastro szerepében Szvétek Lászlót láthattuk, aki egy nappal korábban, Fried Péter helyett lépett színpadra ezen az estén. A hang ércesen zengő, nemes és tekintélyt parancsoló énekben és prózában egyaránt, Szvétek megjelenése, színészi alakítása már érettnek mutatja a művészt a figura filozófiai mélységeinek megvillantására, nemes bölcsességének kifejezésére, az évek pedig meghozzák majd, hogy mindez bensővé váljék, s nem alakítás, hanem pusztán a jelenlét,  a Sarastro-lét megélése sugározhat a színpadról. Szvétek Lászlónak talán nehézség is, ugyanakkor szerencse, hogy egyszerre állhat színpadon – s rövid dialógust folytathat – elődjével, Kováts Kolossal (Öreg pap), az Operaház korábban évtizedekig Sarastrót éneklő művészével. Kováts Kolos e kis szerepben is jelentős, s még mindig meg tudja mutatni, hogy kivételes orgánum szólal meg, ha ő van a színpadon.

Wierdl Eszter és Varga Viktória (fotó: Éder Vera)
Wierdl Eszter és Varga Viktória (fotó: Éder Vera)

Az Éj királynője mindig nagy kihívás megformálójának. Az előző estéken a szerep világhírű tolmácsolója illetve az Operaház egyik vezető szopránja szólaltatta meg a Königin nehéz áriáit. A harmadik és negyedik szereposztásokra itthon eddig ismeretlen művészeket szerződtetett az Operaház. Szombat este a külföldön tanult fiatal énekesnő, Varga Viktória mutatkozott be nagy sikerrel a szerepben. Varga Viktória tisztességgel helytáll a szerepben, a koloratúrás részeket szépen formálja, igaz, a munka látszik rajta, s valami apró finomság hiányzik a vokális produkcióból, ami költészetté érlelné azt. A német nyelvű színrevitel előnyösebben mutatná Varga Viktória művészetét, magyarul bizonyos prozódiai problémák lelepleződnek. Színészileg viszont rendben volt a figura, különösen jól sikerült a leányával folytatott párbeszéd ellentmondást nem tűrő aurájának megteremtése.

Szegedi Csabától többet vártam. Alkata, egyénisége kiált Papagénóért, de az első felvonásban nem igazán tudott mit kezdeni a szereppel. Első áriája haloványra sikeredett, mintha takarékoskodott volna – egyébként erős, szép színű – baritonjával, a prózát szinte érthetetlenül mondta. Úgy tűnt, a színpadi akciók – például a tojásrántotta megsütése a radiátoron – zavarják, és elveszik figyelmét a vokális feladatoktól. Pechjére a pánsíp sem igazán engedelmeskedett neki egyetlen megfújásakor sem. A második felvonásra aztán ahogy Papageno asszonyra, úgy Szegedi Csaba magára talált: ott már bátran komédiázott, és hangját is teljes szépségében hallatta. Kriszta Kinga játékban és hangban is megfelelő társa volt Szegedinek Papagénaként.

A három hölgy alakítója Wittinger GertrúdVárhelyi Éva és Bakos Kornélia. Nagyon szexire veszik a figurát, küldetésüket masszív kitartással beteljesítik. Bakos Kornélia mindenét be- és kiveti az alakítás érdekében, a második felvonásban vetkőzete (mert öltözetnek aligha nevezhető az a kis szett, amit visel) talán túlságosan merész is. Hárman együtt hangilag is, színészileg is összecsiszolt produkciót nyújtanak. És jelenlétükkel megjutalmazzák a nézőtéren még ébren lévő apukákat, akiket sorsuk (asszonyuk) ide kényszerített.

Szvétek László, Pataki-Potyók Dániel és Wierdl Eszter (fotó: Éder Vera)
Szvétek László, Pataki-Potyók Dániel és Wierdl Eszter (fotó: Éder Vera)

A kisebb szerepek megszólaltatói közül Daróczi Tamást mindenképp ki kell emelni; példaszerű, amilyen alázattal és igyekezettel alakítja a szerepet, s próbál életet lehelni az amúgy jelentéktelen figurába (Első pap). Monostatost Kiss Tivadar formálta meg: a figura egyszerre volt vicces, szórakoztató és hangilag is szépen megoldotta.

Kovács János lassabban vezényelte a darabot, mint kollégája decemberben, ügyelt a zenében rejlő szépség minden árnyalatának megszólaltatására, munkája a tőle megszokott profi színvonalat képviselte. Zenekara maradandó élményt nyújtott a színház nem éppen kifogástalan akusztikai terében is.

Mire írásom megjelenik, már az összes szereplő bemutatkozott az új Varázsfuvolában. Hátra van még majdnem húsz előadás, s ezek után mindenki mindenkivel énekel, nem kis feladat kedvenceinket összeszedegetni, és az ideális szereposztást megtalálni. Más színházak egy szereposztással dolgoznak, s a néző tudja, hogy minden estén ugyanazokkal a művészekkel nézheti meg a darabot. Vagy a több szereposztásnak koncepciója van, mint például a Nemzeti Színház János vitézének, megint másutt lehetőleg nem bontják az együtt próbáló csapatokat. Az Operaház és a Vígszínház közös produkciójának nincs koncepciója, hacsak nem az, hogy kedvenc énekeseiért ki-ki nézze meg négyszer-ötször az előadást. Akkor viszont – valljuk be: ügyes! 

(Fotók: Éder Vera)