Szférák zenéje

Wolfgang Amadeus Mozart: Così fan tutte – Művészetek Palotája, 2008. december 2., 4. BÓKA GÁBOR kritikája

Così fan tutte
Così fan tutte

Egy másik világból érkezett hozzánk ez a produkció.
Nem csak földrajzi, de szellemi értelemben is.
Sokan, sokszor megírták már: operajátszásunk legkritikusabb pontja a Mozart-előadások színvonala. Az operaházi repertoár-előadásokon nagyítóval kell keresni a valóban figyelemre méltó elemeket, s a Művészetek Palotája alkalmi produkciói sem mind bizonyultak igazán emlékezetesnek – noha szerencsére ilyen is akadt közöttük a 2006-os Mozart-évben. S akkor egyszer csak most, a Puccini-év fináléjához közeledve, minden évfordulós kötöttségtől mentesen megszólalt a Così fan tutte – nagyjából tökéletesen.

A szereplők olyasfajta szereptudásról és megjelenítő készségről tettek tanúbizonyságot, amilyenre hazai Mozart-előadáson nemigen láttam példát az elmúlt tizenöt év során. S tekintve, hogy a hat énekes között egyetlen domingói értelemben vett világsztár sem akad, „csak” nagyon jó énekes és elmélyült művész, mindez gondolkodásra késztetheti a nézőt és hallgatót a hazai énekesképzés lemaradását illetően. Mindenekelőtt a szövegmondás plasztikussága, érthetősége az, ami közös nevezőre hozza a nagyon is különböző iskolákból érkezett énekesek előadását. Előadásukban a szavak, mondatok nem vakszövegként tapadnak a szépen elénekelt zenéhez – a kettő együtt, egymást kiegészítve, szimbiózisban él és tesz szert jelentőségre. S érdekes módon, ha a szereplők értik, amit és amiről énekelnek, akkor a közönség is egyszerre érteni kezdi, amit hall – a művészet csodája ez: nem csak a zene nyelve internacionális, de olykor a nemzeti nyelvek (jelen esetben az olasz) is azzá válhatnak. Ezúttal nem voltak nyelvi korlátok: a történet minden ízében követhető volt.

Juliane Banse, Anke Vondung és William Shimell
Juliane Banse, Anke Vondung és William Shimell

Ebben persze sokat segített az értő és pontos rendezés is, Nicholas Hytner munkája (melyet Samantha Potter alkalmazott hangversenypódiumra). Többen némi fenntartással, néhányan egyenesen fanyalgással fogadták Hytner rendezését (melyet megint csak túlzott óvatossággal nevezhetnénk félszcenírozásnak), mondván: az nem ásott le a mű igazi mélységeibe, felhőtlen szórakozást nyújtva megmaradt vígopera-előadásnak, s ennél Mozart műve több. Vitatkoznék ezzel az állásponttal, két okból is. Először: ha el is fogadom, hogy Hytner egyszerű vígoperaként rendezte meg a Cosìt, munkája akkor is a szakmai alaposság olyan fokáról tanúskodik, amit idehaza Mozart-rendezések kapcsán egyetlen kivételtől eltekintve (Mozart-maraton) nem tapasztaltam az elmúlt tizenöt évben. A szövegelemzés, a szituációk beállítása, az egyes figurák jellemének kibontása mind-mind példaszerű, és ami a legfontosabb: a zene szellemében fogant. Ha Ferrando és Guglielmo rázkódása a mágnes hatására olcsó fogásnak hatna is más közegben, itt, egy hangsúlyozottan karikaturisztikus zenei poén képi megfelelőjeként nagyon is a helyén van. Hasonlóképpen találó az első finálé további felépítése: a zenei poénokhoz, így egy-egy kiugró dallammenethez gyakran társul egy-egy erős gesztus (például Ferrando túlzott próbálkozásaira Fiordiligi zenei sikollyal reagál). De túl a részletmegoldásokon: Hytner következetesen viszi végig a négy szerelmes eltérő jellemrajzát, és egymáshoz való viszonyuk eltérő jellegét, ambivalenciáját. Mikor megérkeznek az álruhás vőlegények, először értelemszerűen saját menyasszonyukhoz közelednek, azonban már az első fináléban változik a helyzet: itt már mindenki megtalálja a később „igazinak” bizonyuló társat – Ferrando Fiordiligit, Dorabella Guglielmót – s ráadásul az is világossá válik, hogy Dorabella már itt megperzselődik Gugliemo érzéki közelségétől.

Tassis Chrystoiannis és Topi Lehtipuu
Tassis Chrystoiannis és Topi Lehtipuu

Nagyon tetszik Ferrando beállítása is, akinek alakját két irányba szokás félreérteni: vagy Guglielmóval egyformán, sablonosan jelenítik meg őket, vagy az „Un’ aura amorosa” ária érzelgős értelmezéséből kiindulva önmagától meghatott nyálgépként értelmezik. Most mindkét buktatót sikerült elkerülni: Ferrando őszinte és szenvedélyes, akinek nagy lírai kitörése a benne szunnyadó szenvedély költőiséggé transzformálódása, a két lány iránt érzett, ha nem is azonos mélységű, de azonosan heves szerelme pedig alaptermészetéből fakad – nem biztos, hogy minden érzelmet teljes mélységében él meg, de a felszínen erősen involválja magát mindkettőbe. S ez a megformálás egyben kétségessé teszi azt is, hogy valóban Fiordiligi-e az ő igazi párja. Elgondolkodtató az előadás befejezése (mely új elem az eredeti glyndebourne-i produkcióhoz képest): míg Ferrando és Dorabella vadul csókolózni kezdenek, addig Fiordiligi és Guglielmo kiábrándultan ülnek egymás mellett, egymástól elfordulva. Ragyogó megoldás, igazi megfejtése a négy karakternek: Fiordiligi, aki megperzselődött az igazi, mély szenvedélytől, azt elveszítve már nem talál igazi társat Guglielmóban. Guglielmo viselkedése az egész darab során kétségessé teszi, hogy képes-e valódi mély érzelemre – most, önérzetében bántva már nem tud Fiordiligihez fordulni: számára a lány attól kezdve, hogy más férfit is észrevett, nem kívánatos társ. Ferrando azonban, az előbb elmondottakból következően, nagyon is hevesen tudja szeretni újra Dorabellát, még akkor is, ha nem ő számára az ideális társ – ez egyben visszaigazolja a „Tradito, schernito”-kavatinát, mely első látásra dramaturgiailag indokolatlan helyen, két Fiordiligivel közös jelenet között hangzik el. Dorabella pedig a maga könnyedebb életfelfogásával újra szívesen fogadja a régi vőlegény szenvedélyét.

Anke Vondung, Juliane Banse
Anke Vondung és Juliane Banse

Mindez azonban már átvezet a kettes ponthoz: úgy érzem, a szerepértelmezések mélysége kizárja, hogy felületesen szórakoztató előadásként határozzuk meg Hynter Cosìját. Inkább azt mondanám: mély, de nem radikális előadás. Ha Kovalik Balázs kiváló Così-rendezése olykor szarkazmusba átcsapva felkiáltójeleket tett széljegyzetként Mozart operájához, akkor Hytner ironizáló előadása kérdőjeleket aggat a műre. Nem hiszem, hogy kvalitáskülönbségről volna szó: ízlés dolga, ki melyik típusú előadást kedveli jobban, illetve melyiket érzi adekvátabbnak Mozart zenéjéhez. A néző pedig örülhet, hogy rövid időn belül mindkettővel találkozhatott.
De a rendezés legnagyobb erénye mégis az (ahogy minden igazán jó rendezés erénye elsősorban az), hogy nagyszerű alakításokra inspirálta az énekeseket. A bevezetőben elmondott általános dicséret után egyenként is ódákat zenghetnénk róluk. Arról, hogy milyen finoman ironikus, nem démonizáló, nem gonosz, de kiábrándult Don Alfonsót formált a karakterisztikusan éneklő William Shimell. Arról, hogy milyen nagyszerűen egyesítette a kedélyességet és macsóságot a bizonyos fokú érzelmi fásultsággal a kellemes lírai baritonnal rendelkező Tassis Chrystoiannis (avagy Tasszisz Khrisztoiannisz). Hogy Despina hagyományosan háttérbe szoruló alakjában hogyan tudott egy emberi sorsot felmutatni az amúgy bájosan komédiázó és könnyeden éneklő Claire Ormshaw. Hogy miként volt ellenállhatatlanul élveteg mind színészileg, mind vokálisan a Dorabellát éneklő Anke Vondung. Hogy miként keltette életre a szenvedélytől űzött Ferrandót az eszményi Mozart-tenornak tűnő Topi Lehtipuu (s csak remélni tudom, hogy hord térdvédőt). S végül hogy nem csak az elmélyülten éneklő, különleges, pasztelles hangszínű Juliane Banse volt kiváló Fiordiligi, de a 2-án helyette beugró, világosabb hangszínű, biztosabb magasságú, perfekt szerepformálást bemutató Gillian Ramm is – mily ritkán beszélhetünk operaelőadásainkon a bőség zavaráról, s most rögtön ebben a gyilkos szerepben hallunk két egyenrangúan nagyszerű alakítást!

Topi Lehtipuu és Tassis Chrystoiannis
Topi Lehtipuu és Tassis Chrystoiannis

És e dicshimnusz végén jól esik kimondani, hogy a vendégprodukcióban mégiscsak van, ami a miénk: a kis feladatát színvonalasan ellátó Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató: Strausz Kálmán) – valamint a nagy feladatát kiemelkedően teljesítő Budapesti Fesztiválzenekar és karmestere, Fischer Iván. Hallottam már színvonalasan eldirigált és eljátszott alkalmi Mozart-operaprodukciókat (az utóbbi időben elsősorban Oberfrank Péter és Vashegyi György jóvoltából – jellemzően az Operaházon kívül), de a zenekari játék olyan tökéletességét, amit most a Fesztiválzenekar produkált, eddig csak egyetlen egy alkalommal volt alkalmam megtapasztalni: két éve a Bécsi Állami Opera Müpa-beli vendégszereplésekor. Fischer Iván megformálása a szó legnemesebb értelmében klasszikus volt: harmónia és arányosság jellemezte. Mentes volt mind a szépelgéstől, mind a túlzott erőszakosságtól (mely néhány historikus megközelítést jellemez) – ugyanakkor csodálatosan bomlottak ki keze alatt a nagy lírai pillanatok, s a kellő energia sem hiányzott a produkcióból.

A két általam hallott Così-előadás ritka jelenséggel szembesített. Több volt ez, mint tartalmas szórakozás: átléptünk egy másik dimenzióba, kézzelfoghatóvá vált a mozarti világ amúgy megfoghatatlan csodája. Remélem, sokáig kitart az útravaló – legalábbis a Fesztiválzenekar rövidesen sorra kerülő Figaro-előadásaiig.

Fotók: Művészetek Palotája