Erősen szubjektív kórtörténet – valamivel az ősbemutató után – ÁDÁM TÜNDE írása
Furcsa járvány terjed az operalátogatók körében, melynek tüneteit a fejlett orvostudomány máris összegyűjtötte, és nevet is adott a jelenségnek: ez a Karnyóné-szindróma. Vigyázat: a kór nagyon fertőző és – gyógyíthatatlan. Tünetei: váratlan, soron kívüli látogatások az Andrássy úton, akár a szombat-vasárnap reggeli pihenést is feláldozva, majd cseppet sem váratlanul jelentkező féktelen jókedv – és csak a helyszínre való tekintettel nem térdcsapkodós, csupán szolid nevetés.
De ez még csak a kezdet, aztán a következő stádiumban a beteg észreveszi, hogy a premier-közvetítés felvétele egyre többször kerül a lejátszóba, olykor csak másolási, ellenőrzési céllal – majd ott is ragad a végéig. Kis idő elteltével már nem kell a felvétel: egyszer csak megszólal a fülében Boris dala a hetes buszon munkába menet, vagy épp főzés közben villan be, hogy „Volt kettő macskám, eladó…” De az igazi az, amikor a betegek találkoznak, ilyenkor aztán minden társalgási témához akad passzoló idézet, és az előrehaladottabb stádiumban járó betegek kiigazítják a nem teljesen szöveghűen idézett részleteket. És nem nehéz megjósolni, hogy a betegek hamarosan elkezdenek visszaszámolni a szeptemberi előadásokig.
A jelenség magyarázatot érdemel.
Először is: Szerzőt, szerzőt!
Kortárs szerző darabjánál mindig felmerül, hogy milyen jó, őt még meg lehet kérdezni, hogy mit miért írt bele. Közben pedig teljesen mindegy, hogy mi a szerzői szándék, csak az a fontos, amit a nézőből kivált. Biztosan van, aki elsőre minden zenei idézetet, utalást el tud helyezni, olyan is lesz, aki egyetlenegyet sem. A többség pedig többszöri hallás után fog elmélyedni a darabban, de ez nem befolyásolja a megértést, pusztán azt jelenti, hogy mást mondhat az egyik hallgatónak, és megint mást egy másiknak. De hát nem így van ez a klasszikus szerzőknél is?
Magyarán a szerzőt nem kell kérdezni semmiről, amit akart, elmondta a darabban, tessék kiolvasni. Viszont: szabad neki gratulálni, mert maradandót alkotott, közben egyszerre bizonyította, hogy az opera nem reménytelenül elavult műfaj, és Csokonai végképp nem elavult szerző. És nem mellékesen: a Karnyóné nélkül talán sosem tudjuk meg, hogy Wiedemann Bernadett milyen kiváló komika is tud lenni.
Ebben persze már része volt a rendezőnek is, tehát másodszor:
Rendezőt, rendezőt!
Mitől jó? Talán attól, hogy nem lehet különválasztani a kettőt. A zenéhez igazodik a rendezés: ahol kell, kiemeli a csúcspontokat, máshol pedig még rá is tesz egy lapáttal. És mindehhez mire van szüksége? Olykor elég egy vödör és egy felmosórongy, és Boris egy pillanatra máris Iluskává változik… („Szegény, magányos, árva lány…”)
Vagy ha arra gondolunk, hogy mi mindent lehet kifejezni egy pár igazán ízléstelen, sárga harisnyával…?
És ahol túlnő a darab saját keretein: Lipitlotty figurája lényegében valamennyi tenorszerep paródiájává válik – és milyen kevés eszköz kell ehhez is! Kevés? Dehogy! Minden: RENDEZŐ.
Lehetne sorolni a példákat nagyon hosszan, de most zárásként csak egyet, ahol kiderül, hogy az opera mégiscsak összművészet, és nincs jó énekes és jó színész, csak jó énekes-színész van. Mert hát hányféleképpen lehet elmondani ezt a mondatot: „Szegény jó férjem, ha te most élnél, az isten nyugosszon meg!” Ahogy a szöveg variálódik, úgy változik a jelentéstartalom is, és olyan tökéletesen kifejezi a címszereplő aktuális érzelmi-hangulati állapotát, mintha legalábbis hosszú monológokban adná elő. Vagy jobban? Szabad ellenőrizni, legközelebb szeptemberben. Addig is, ha valaki gyógyulni vágyik a kórból, íme egy recept:
„Tökéletes arzenikum, valóságos egérkő…”
És ha valaki – eléggé el nem ítélhető módon – nem óhajt kigyógyulni, nos: őt megértjük.
Sőt: kérjük, terjessze a kórt, hogy a következő szezonban ne félháznyi vidám ember távozzon az Operából, hanem a lehető legtöbb.