Szemfényvesztők

2011. január 17.

Puccini: Gianni Schicchi; Vajda: Mario és a varázsló – Budapesti Operettszínház, 2011. január 14. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az előadás plakátja

Az előadás plakátja

Elsőre talán meghökkentőnek tűn-het Puccini vígoperájának és a kortárs Vajda János Thomas Mann-adaptációjának egy színházi estén történő bemutatása, de aztán az ember elgondolkodik, és megtalálja a kapcsolódási pontokat. Az operaházi Lohengrinre emlékeztető, gondolatébresztő plakát egyértelművé teszi, hogy szándékoltan hangsúlyozzák az összetartozást: a Szabó P. Szilveszter és Kálmán Péter félarcaiból összeillesztett torzkép már előre groteszk és nyomasztó érzéseket kelt a nézőben.  Ugyancsak az egység jegyében fogant a Khell Csörsz tervezte díszlet, a nagyjából közös elemekből épített játéktér, továbbá Gyarmathy Ágnes jelmezei.

A két darabot Kerényi Miklós Gábor rendezte. A Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon már sikeresen bemutatott Gianni Schicchijét egy izgalmas, felkavaró Mario és a varázslóval múlta felül, melynek minden részletében alaposan átgondolt koncepciója egy zseniálisan felépített, az ember érzékszerveiben örök nyomot hagyó, tudatába beleégő fináléban teljesedik ki. Kerényi ügyelt arra is, hogy ne két külön produkciót lássunk, korábbi Schicchi-rendezésének áttekintése után a mostani Mariót ahhoz illesztette hozzá.

Kálmán Péter

Kálmán Péter

Mindkét színpadi mű központi figurája egy különc, különös ember: Gianni Schicchi nemrég érkezett Firenzébe, a Buoso Donati-rokonság csak jöttmentként aposztrofálja, és Cipolla is kívülálló: „művészként” érkezik a kis tengerparti üdülőfaluba, Torre di Venerébe, hogy aztán alaposan felbolygassa annak nyugalmát. A lovagot csak híre előzi meg, mindenütt hatalmas plakátok invitálják a vendégeket titokzatos bűvészestjére. Mindkét figura egy-egy ceremóniamester: Schicchi az elhunyt Buoso családjának segít újraírni a számukra kedvezőtlen végrendeletet, Cipolla pedig hipnotikus hatalmával töri meg a publikum akaratát. Mindkettő lenézi közönségét: Schicchi azért, mert látja kisszerűségüket, Cipolla meg testi fogyatékosságából eredő kisebbségi komplexusát törleszti rajtuk. És mindketten elvárják személyük csodálatát, a zseni imádását. Mindkettő elkápráztatja naiv csodálóit, ám amíg Schicchi az eleve rossz jellemű, kapzsi és törtető, egymást kijátszó rokonokból a darab végére a még rosszabbat hozza ki, addig Cipolla olyan dolgokra kényszeríti az embereket, amit szabad akaratukból, teljes tudatukban nem tennének meg. Schicchi tehát nevetségessé teszi és elűzi a pénzsóvár rokonokat, ezzel elősegíti leánya, Lauretta és az ifjú Rinuccio tiszta szerelmének kibontakozását, Cipolla viszont nevetségessé kívánja tenni áldozatait, s ennek érdekében személyes szabadságuktól, akaratuktól fosztja meg őket. Mindkét játék halálos, de Schicchié csak a benne résztvevőket, Cipolláé viszont az egész világot fenyegeti. Schicchi szemfényvesztései akkor és ott lezárultak, Dante a Pokolba is küldte érte, de Cipollák mindig születnek, s eszméik újra és újra teret hódítanak. Mert az ember hipnotizálható. És feledékeny.

Farkasréti Mária, Szabó P. Szilveszter

Farkasréti Mária, Szabó P. Szilveszter

A két darab zenei eszköztára persze nagyon különböző, ám mégis találunk kapcsolódási pontokat: a Gianni Schicchiben a jól ismert Puccini-féle tündérmuzsika mellett a magából kivetkőző, emberi tartásától megváló, szinte ösztönlénnyé aljasuló rokonság zenei jellemzésében sokszínű, groteszk és torz elemeket használ Puccini a XX. század elején. A XX. század végén Vajda János modern zenei hatásokból indul ki a szituáció és a testileg-lelkileg torz Cipolla karakterének megteremtéséhez, majd a cselekmény előrehaladtával, amint a varázsló kiforgatja klienseit emberi mivoltukból, a zene egyre inkább tonálissá válik, és időben visszafelé kezd terjeszkedni, egészen a harmincas-negyvenes évek slágereit idéző tánczenéig. A darab cselekményének és zenéjének ez az ellentétes irányba haladó jellege teremti meg a drámai feszültséget, s ebbe a zenei szövetbe épülnek Mario prózai megszólalásai, akit a szerző éppen ez által egyénít.

Az opera befejezése nem azonos a Thomas Mann-novelláéval. A miértre Vajda János azzal adta meg a választ, hogy az operát hatvan évvel a novella megjelenése után írta. Azóta újabb húsz év telt el, most Kerényi Miklós Gábor vette elő a darabot. Talán ma is aktuális. Vagy folyamatosan.

Szabó P. Szilveszter, Szabó Dávid

Szabó P. Szilveszter, Szabó Dávid

Gianni Schicchi játéktere egy lakókocsi, mellette összetákolt sufni, egy kopott szekrény és Toi-Toi vécé, kerítésül ócska palánk szolgál és valamiféle tárolóketrec. A háttérben Firenze panorámaképe. A forgószínpad jóvoltából a végrendelkezés során betekinthetünk a „masszív kis firenzei házba”, a lakókocsi belsejébe is, míg a végig jelenlevő halott (némileg agyalágyult) orvosának a bódé ablakából integet. A doktor, a jegyző és a tanúk mindent elhisznek, pláne egy kis kenőpénz fejében. Spineloccio doktor büszke „sikeres” gyógyító módszereire, és fennen hirdeti a bolognai egyetem sikeres oktatási módszereit – Kerényi rendezésében némileg aktualizálva, a közönség hallható cinkos tetszésére. A jegyző pedig megelégszik tisztes honoráriumával, nem firtat semmit – még a szó szerint lába elé hulló bizonyítékot sem –, sajnálja a nemes ember közelgő halálát. A tanúk mindössze a veszteséget tudják magukénak: Buoso – mármint a kuncsaft – elvesztését.

A figurák a reneszánszból újjászületett XX. századi alakok, hitvány egy népség. Csak a szerelmesek különbek, persze ők sem teljesen a talaj felett repkedő ideák, Rinuccio például a darab elején a vécéből jön ki sliccét igazgatva – íme, ő is ember! Lauretta sem tündérlányka: modern szabású miniszoknyában, rágót csámcsogva érkezik bőrszerkós atyja motorján.

Boncsér Gergely

Boncsér Gergely

Igazi csapatmunka, remek összteljesítmény a színészi játék: Dézsy Szabó Gábor kenetteljes Jegyzője, Magócs Ottó bájosan együgyű Spineloccio doktora, Hábetler András egy tömbből faragott Bettója vagy az elegáns, Schicchi megnyeréséért nőiségét be- és blézerét levető Nella Fischl Mónika megformálásában remek karakterek. Telitalálat a halott Buoso (Aczél Gergő – aki egyben az est koreográfusa is) jelenléte és mozgatása. Az est legnagyobb alakítását epizódszereplő kategóriában Farkasréti Máriától kaptuk. Amellett, hogy vokális produkciója rendben, a nő életének három fázisát mutatta be a két darabban árnyalt eszközökkel. Házsártos Zita anyója a jellemkomikum szép példáját hozta, a Mario és a varázslóban tisztes, a férjét szerető asszonyként láttuk, s a Cipollával közös jelenetében, hipnózisban az asszony ifjúkori önmagát, az Eleonora Duséért rajongó fiatal leányt is képes volt finoman felidézni. Szécsi Máté Simonéját az alapvetően jól kitalált karakter ellenére többször éreztem túlzottnak, hangilag erősen kifogásolhatónak. Az ifjú szerelmesek szerepében üdítő volt valóban ifjú művészeket látni, Laurettaként Geszthy Veronikát, Rinuccióként Boncsér Gergelyt. Előbbit játékban, a szerelmes és az apja szívét kislányos csalafintasággal elbájoló, a zord papát megzsaroló lányka alakjának megteremtésében, utóbbit énekesi produkciójában éreztem erősebbnek. Boncsér szenvedélyesen játszik, el is hisszük neki a lángoló szerelmet, de a teátrális manírokat le kellene faragnia végre, s a szövegejtésben is adódik még gyakorolni való. Viszont szép hang birtokosa, remek magasságai vannak, szép karrier előtt állhat. Mindkettejüknél – s gyorsan idesorolom harmadikként a címszerepet alakító Kálmán Pétert is – éppen zenei karakterük csúcspontjai nem szólaltak meg intakt hangon, de ezt betudom a premierláznak, hiszen mégiscsak izgulhatott mindenki, hogy a Budapesti Operettszínház közönsége miként fogadja majd az operát. Kálmán Péter remek alakítást nyújt Schicchiként, kellőképp lenéző, beképzelt és félelmet keltő, ugyanakkor gyöngéd az ifjak iránt. Csal, mert a papokat megrövidíti, igazságot tesz, mert a szerelmesek boldogságát megoldja, a rokonságot is kielégíti, hiszen mindenki megkapja, amit kért, csak azt osztja magának, amin egyébként is veszekednek, s eleve kijátszották volna a többi családtag elől. Ezért zárja huncut mosollyal az operát Schicchi monológja közben. Kálmán Péter hangilag is és játékban is remek Schicchi tehát, Buoso nazális hangján is anyanyelvi szinten beszél, saját énekhangja értékes matéria.

A halott Buoso

A halott Buoso

Az est második felében felcsendülő Mario és a varázsló színpada az előző elemeiből táplálkozik: a nyitóképben az estjére készülő varázslót láthatjuk a lakókocsi-öltöző belsejében, majd ezt kiforgatva egy rámpa jelöli ki a színpadi játék helyét a lakókocsi előtti térben. Háttérben az ezüstös-kéken hullámzó tengert látjuk. A szereplők közül Farkasréti Máriát már kiemeltük, Dézsy Szabó Gábor is fontos összekötője a két produkciónak, de mindenképp meg kell említeni Szabó Dávid Marióját, aki az első pillanattól kezdve jelen van, némán éli neurotikus figuráját, csetlik-botlik az események között, míg a varázsló rá nem talál, s megkezdődik nagyjelenete. Szabó Dávid tolmácsolásában valóban címszereplővé válik Mario, akinek voltaképp csak néhány percnyi szerepe volna az operában, az is próza. Egyetlen énekesi megszólalása az utolsó „Silvestra” elrebegése, aminek dramaturgiai funkciója van: ekkor töri meg véglegesen a varázsló az addig kívül- és ellenálló fiút.

Cipolla démonikus figuráját Szabó P. Szilveszter kidolgozottan, remekül hozza, igazán gyűlölhető. Allegorikus musicalszerepek – mint például a Halál – után most igazi, emberi szörnyeteget alakít, ettől még hatásosabbak színészi eszközei. Úgy vélem, a szerep énekes részét is megbízhatóan megoldja, rácáfol az előítéletekre, miszerint musicalénekes nem lehet jó egy operában. Nyilván a darabtól is függ, milyen énekesi kihívásoknak kell eleget tenni, de az opera fogalma ma már oly széles – a múltkori, prózaszínészekkel énekeltetett Párkák után mondom ezt –, hogy Vajda Mariójának mostani megszólaltatását mindenképp kanonizáltnak tekinthetjük. Különösen igaz ez, ha a zeneszerző maga is ellátogat a premierre, s a színpadon megjelenve személyével is hitelesíti az előadást.

Szabó Dávid, Szabó P. Szilveszter

Szabó Dávid, Szabó P. Szilveszter

Túl sokat nem szeretnék elárulni a rendezésből, hisz mindenkinek a primer színházi élményt ajánlom, de a zárójelenet a két Szabó előadásában és a hozzájuk felzárkózó tánckar, majd  az összes szereplő démoni rángatózásával – ezúton is nagy gratuláció a táncosoknak és a koreográfusnak –, a fasizmus menetelésének víziójával a magyarországi Mario-interpretációtörténet kitörölhetetlen pillanata. Sajnálom, hogy egyelőre csak három előadást tűztek ki belőle: jó lenne érettségi előtt április–májusban a musicalekért és a színészekért rajongó ifjak elé tárni még néhány alkalommal, bár tudom, hogy most Pécs felé veszi irányát a produkció.

Az est zenei rendezője s egyben a Gianni Schicchi dirigense Makláry László volt, a MarióSomogyi-Tóth Dániel vezényelte. A zenekar igen szépen teljesített, a Schicchiben még itt-ott mutatkozó bizonytalanságok után a Marióban egészen összeforrott, s igazi sokszínűségében valóban megszólalt a mű. Az este folyamán mindkét mű magyarul hangzott el, a szöveg teljes megértésben a mikroportok jelentős szerephez jutottak. Operai nézőként ez színházteremben furcsán hat, szabadtéren megengedett, és hát külön rizikóélmény. Viszont be kell látni, az Operettszínház célkitűzéséhez ez a forma valóban segítség: az operát nem ismerők számára fontos lehet a magyar nyelvűség és a tökéletes megértés a műfaj befogadása, megkedvelése érdekében. A premier sikere igazolta: érdemes volt kockáztatni! 

(Fotók: Operettszínház)

Hasonló bejegyzések