Széljegyzetek egy Tosca-előadáshoz

Vélemény, tiltakozás, szószaporítás az Opera-Világ szerkesztőinek  – ÁDÁM TÜNDE és BÓKA GÁBOR –tollából

Három kívánság 

Gyerekként sokat néztem a műsort, Dévényi Tibi bácsi állandó művigyorával együtt is érdekes próbálkozás volt, és bár sose kívántam semmit, azért megnéztem, milyen kívánságok válnak valóra. Lehetett focizni a kedvenccel, akár versenyt úszni egy olimpikonnal, de ha arra vágyott a jelentkező, biztosan felléphetett az Operaház színpadán is. De az kizárt, hogy teljes előadásban és fizető közönség előtt történhetett volna ilyesmi.

Jó pár éve megszűnt a műsor, az ifjabb korosztályok talán nem is emlékeznek rá, és magam sem gondoltam volna, hogy efféle kívánságműsorba oltott kimittudot kell látnom hazánk első számú zenés színházában.
És bár az utóbbi években megszokhattuk, hogy szinte semmin nem szabad meglepődni e falak között; gyakorlatilag bármely teljesítménnyel lehet tomboló sikert aratni, megbukni pedig eleve lehetetlen, de a vasárnapi előadás mellett mégsem mehetünk el szó nélkül.
Egy intézmény nem bánhat így fizető közönségével, különösen akkor nem, ha vezetői folyamatosan hangoztatják, hogy európai színvonalú színházat óhajtanak. Nos, ennek nem ez az útja.
Ám ellene csak a néző tehet: ha nem támaszt igényeket vagy nem juttatja kifejezésre, akkor nem is teljesítik azokat. Vagy ezen a téren változtatunk sürgősen, vagy elkezdhetünk leveleket írni Tibi bácsinak, hátha nekünk is teljesíti három kívánságunkat.

Az állatorvosi ló 

A vasárnapi Tosca olyan volt, mint az állatorvosi ló: létrejötte magában hordozta mindazt a szerencsétlenséget, ami a magyar operajátszás feltételrendszerét jellemzi. A vasárnapi Tosca túlmutat önmagán: bizonyítványt állít ki minden egyes tényezőről, amelyek tehetetlenségi erejüknél fogva segédkeztek megszületésében.
Elsőként minősíti az operai hiánygazdaságot, mely oda vezethetett, hogy egy színpadra adottságainál fogva nyilvánvalóan alkalmatlan énekes kis szerepeket kaphatott az Operaházban. Igen, az énekesi karriert kis szerepekkel kell kezdeni, de folytatni csak akkor érdemes, ha azokban sikerül helytállni. Ha valaki Gaston vikomtként és Walther von der Vogelweideként is kiugróan rossz tud lenni, hogyan énekelhet Cavaradossit?
Másodszor minősíti az énekoktatás felelőtlenségét, amely a pálya irányába terelget valakit, akit erre adottságai nem jogosítanak fel. Lehet szeretni a zenét, lehet elkötelezettnek lenni az operaműfaj iránt, lehetek nagyon kulturált, nagy tudású ember – ha nincs hangom, felelősségem teljes tudatában nem állhatok ki a színpadra. Ám a felelősség teljes tudatának hiánya nem egy ember műve: felelős érte az, aki pozitív kritikáival torz önértékelést alakít ki, és az is, aki bravózással és vastapssal jutalmazza azt a produkciót, amit a közönség nagy része döbbenten hallgat.
Harmadszor: minősítést kapott a nagy magyar urambátyám világ. Ezen a ponton túllendülünk operaéletünk szűk keretein, és ismét szembesülünk azzal, hogy a színház a való életet modellálja. Amíg nem a valós érdemek, hanem a kifürkészhetetlen összefonódások, a kibogozhatatlan érdekek, valódi művészi fejlődés és a folyamatos megmérettetések helyett a kilincselés dönti el, hogy ki milyen szerepet kaphat, addig nincs normális operajátszás. Mindezt, mutatis mutandis, tessék lefordítani Magyarország egészére is.
Negyedszer: minősítést kapott az Operaház vezetése is – nem az átmeneti, nem az új, hanem a kettő en bloc. Először is az átmeneti vezetés, Kovács János első karmester, aki az idei évad lefolyásáért felelős, és aki már évad közben ajándékozott el két Cavaradossit – ki tudja, milyen megfontolásból. De ugyanígy felelős az új vezetés, Fischer Ádám és Kovalik Balázs is. Nem gondoltam, és most sem gondolom, hogy fenekestül fel kellett volna forgatniuk ezt az évadot, melyet nem ők terveztek és amelynek megvalósítása nem az ő feladatuk – mégis: látva a szóban forgó énekes eddigi teljesítményeit, azt hiszem, kötelességük lett volna megakadályozni, hogy menet közben ilyen súlyos és megmagyarázhatatlan változások történjenek az évad programjában. Persze ez fölveti a kérdést: látták ők ezt az énekest a Traviatában és a Tannhäuserben? Vagy legalább az egyikben? Látták és hallották egyáltalán valaha…?
Ötödször: minősítést kapott a közönség is. Nem az a kicsi, de lelkes csapat, amelyik hangos bravózással és ütemes tapssal adott hangot tetszésének – a rokonokat a törvény sem kényszeríti terhelő tanúvallomás tételére. Ellenben hol volt a közönség nagyobbik fele, amelyik a szünetben döbbenten kommentálta a hallottakat, majd a végén, ha nem is lelkesen, de engedelmesen tapsolt? Miért csak Katharina Wagner – amúgy nyilvánvalóan vitatható, de mégis kvalitásos – rendezése volt képes nálunk megbukni? Miért csak Kovalik Balázst próbálják kifütyülni az Élektra-premieren (egyébiránt sikertelenül)? Miért csak zsigerből szeret vagy nem szeret valakit a közönség, ahelyett, hogy a fülére és a szemére hagyatkozna?
Hatodszor: a közönség viselkedése minősíti az elmúlt két évtized kulturális politikáját és egymást sűrűn váltó operaházi vezetéseit is. Az Operaház monopolhelyzetével visszaélve, vállalhatatlan produkciók sorát előállítva szisztematikusan rombolta a közönség ízlését, s a folyamat mára odáig jutott, hogy a vállalhatatlan a biztos siker, míg a valódi érték, ha csak egy kicsit is ismeretlen, kudarcra van ítélve. Emlékezzünk: nemcsak Janáček és Sosztakovics operáinak előadása ment a kezdeti lelkesedés elmúltával többnyire üres házak előtt, de a modernséggel igazán nem vádolható Csajkovszkij Pikk dámáját sem tüntette ki a közönség figyelme a legutóbbi előadás-sorozaton. A két-három előadást ért kortárs operák sorsába jobb nem is belegondolni.
A május 4-i Tosca egyetlen új beállója, a beállás körülményei és eredménye mélyen gyökerező problémákra világítottak rá, melyekből csak néhányat volt módom megemlíteni. Nem tudom, volt-e értelme – tartok tőle, hogy akik jó szándékkal tehetnének ezek ellen, azokat is kényszeríti a tehetetlenségi erő. Én persze optimista vagyok a régi vicc értelmében, mikor is a pesszimista kijelentésére, miszerint ennél már nem lehet rosszabb, az optimista élből rávágja: „Dehogynem!” 

Hiánypótlás 

Kétségtelen, hogy Kelen Péter űrt hagyott maga után, amikor visszavonult. A mostani Tosca-előadások kapcsán ez azért juthat eszünkbe, mert az új beálló Cavaradossi tőle örökölte két előadását. Űrt hagyott, de azért nem ekkorát. Az Operaháznak több – elérhető és a szerepet legalább kielégítő színvonalon abszolválni képes – tenorista áll rendelkezésére, valamelyikük bizonyára ráért volna.
Egyébként is érdekes gondolat az Erkel Színház kiesése és a csökkenő előadásszámok mellett, amikor vezető művészek kénytelenek osztozkodni a kevés előadáson, arra pazarolni estéket, hogy úgyszólván kezdő „ígéretek” megvalósíthassák önmagukat – és mindjárt főszerepben.
Vérlázító, hogy ez az előadás létrejöhetett, és hogy nyilvánvalóan következmények nélkül marad, mint mindig.
De tisztelt közönség! Kéretik felébredni: amíg mindent le tetszenek nyelni, addig mindent le is nyomnak a torkukon – szégyentelenül.