Száll a korom

2009. szeptember 21.

Britten: A kis kéményseprő – gyermekopera két részben a MÁO színpadán – 2009. szeptember 20. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az előadás plakátja

Az előadás plakátja

Peter Grimes kicsiknek – így is jellemezhetném a művet, hiszen felsorakoznak benne Britten tipikus figurái: Rowan mintha kicsit az özvegy tanítónő, a lélekmentő Ellen Orford mélységes humanizmusával állna a gyermekek mellé, Fekete Bob és Clem a kisinast halálra dolgoztató Grimes karikatúrái, annak lelki gyötrődése, kálváriája és megtisztító vége nélkül, Miss Baggott hisztérikus gonoszsága Mrs. Sedleyt idézi, John és Sammy sorstársak azzal a különbséggel, hogy utóbbit megmenti a gyermekek összefogása és együttérzése.
Kiszabadítják előbb a kéményből, majd gonosz munkaadói karmaiból, s szabaddá teszik egy új élet lehetőségét megnyitva számára. Fontos üzenet ez a mai kor gyermekei számára, akik önös érdekeiket hajszoló, egymáson átgázoló felnőtteket látnak maguk körül, ezek nevelik őket, s bizony sokszor tőlük sem áll távol a gonoszság: agresszív videojátékokon próbálják ki saját kegyetlenségüket, mobiltelefonra veszik társuk megkínzását, tévében látott akciójeleneteket keltenek életre játékaik során, lelkileg terrorizálják egymást, megfenyegetik, megalázzák, kirekesztik társaikat, s az esetek többségre napvilágra sem kerül, a titok megreked, mint korom a kéménycsőben… Szívből támogatandó ebben a világban gyerekeknek gyerekek közvetítésével beszélni a társainkkal szembeni humánus viselkedésről, a gyengék felkarolásáról, az aljasság elutasításáról, gonosz erőkkel szembeni tiltakozásról könnyen érthető, átélhető történeten keresztül. Ezt tette ma kétszer is – két szereposztásban – az Operaház társulata. Már ezért taps nekik!

Nem is értem, Kovalik Balázs miért engedte át a Britten-rendezést, hiszen a Grimes-szal és a Csavarral együtt trilógiává fejleszthette volna rendezői koncepcióját a felnőttek világában sodródó gyermekekről. Ezt természetesen nem a rendező, Bata Rita ellenében mondom. Bár tanáremberként berzenkedtem a színpadról lezúduló tornatermi miliő ellen – naponta ezt látom. Ugyancsak nem újdonság látnom a mai divat szerint öltöztetett, baseball-sapkás, deszkás stb. irányzatokat képviselő gyerekek ugrándozását, az egyentrikóban próbáló táncosokat, s a társadalom-(ön?)kritikaként is telitalálatként ható retróöltözetű tantestületi és egyéb iskolai dolgozók rohangálását. OTI-keretes szemüveg, szigorúan belőtt konty, műszálas köpenyek – így fest a mai pedagógus, megrekedve valahol a ’60-as- ’70-es években. A leggonoszabb szerepre a portás néni jó, zenét meg ír az iskolagondnok, aki kissé hóbortos ember…

Jelenet az első felvonásból

Jelenet az első felvonásból (fotó: Birta Endre)

Szóval a helyszín tornaterem, bordásfal-labirintussal, zsámolyokkal, ugródeszkával és – szekrényekkel, matracokkal és egy jelzett kéménnyel, amiben – fekete szivacsdarabokkal – jelzett korom rejtőzik. Sajnos a korom a földszintről nem látható. Ez a modern környezet hivatott sugallni, hogy a sanyarú gyermekmunka, a gyermekekkel való kegyetlen bánásmód a mai világban sem ismeretlen: a világ szegényebb országaiban ma is gyakran eladják munkára a gyermekeket, de a fejlett országokban is előfordul, akárcsak a prostitúcióra kényszerítés, a bérkoldulás… Hány gyermeket dob el magától szülője? És akkor még a családon belüli erőszakról szót sem ejtettünk… Biztos, hogy gyermekoperát láttunk ma? Elgondolkodni mindenesetre érdemes.

Mindezek ellenére, ha egy mű jól van megírva, szerintem eredeti környezetében is gondolkodásra késztet. A tornatermi elhelyezés nem igazán tetszett, bár el kell fogadnom, hogy a második rész fináléjára zseniálisan összeállt a koncepció. Nem árulok el nagy titkot, hiszen az opera microsite-ján ez a kép is szerepel: a zsámolyokból szekér, a tornaszekrényből utazóláda, a lóból pedig ló lett. Nem fejnélküli, mert a medicinlabda azt is megoldotta. Így a megmentett kis kéményseprő útra kelhetett.

Mukk József

Mukk József (fotó: Birta Endre)

„Száll a korom” – így kezdtem írásomat. Valóban, úgy érzem, ahogy a gyermekkor egyre távolabb kerül tőlem, nem mindig sikerül azonos hullámhosszra kerülnöm a gyermekekkel. A produkció első része nagyon tetszett a csemetéknek, én meg untam picit. Pedig a gyerekszereplőkkel igazán jó munkát végeztek betanítóik (beszédtechnika: Erdélyi Tímea, gyerekkar: Gupcsó Gyöngyvér). Én zenét, operát akartam. Aztán persze eljött az én időm, amit viszont a gyerekek viseltek nehezebben, Britten zenéjét. A délutáni előadás aztán részben magyarázatot adott a dologra. Bár a délutáni gyermekszereplők prózát tekintve halványabbnak tűntek első szereposztásbeli társaiknál, a játék mégis jobban működött, mert a felnőtt közreműködők bátrabbak voltak a bohóckodásban, jobban fel merték adni operaénekesi komolyságukat. Így értelmet nyert az egész játék, történetesen, hogy a gyerekek az újságban olvasott tragikus történetből operát íratnak, eljátsszák, s ehhez a felnőttek segítségét is igénybe veszik. A rendező élt a világítás, a filmtechnikai lassítás, a burleszk, a kimerevítés eszközeivel, hogy bemutassa a gyerekek elszántságát a kezdetben berzenkedő társaik és a tanárok meggyőzésére. Voltaképpen mozgalmassá tette az amúgy nem túl jól megírt drámát, de ennek elfogadásához olyan zseniális alakítások kellettek, mint például Balatoni Éváé, akit mindenképp elsőként kell kiemelni a csapatból. A közönséget megénekeltető ceremóniamesterek Bartal László és Köteles Géza voltak, utóbbi igazi showman-nek bizonyult. Mindketten megtettek mindent, de egyelőre kevés hang jött föl a nézőtérről, a közönségnek még szokni kell ezt a „Játsszunk operát!”-játékot. Az első, prózai részből megismerhettük a későbbi opera felnőtt szereplőit, hiszen ők voltak az iskolai dolgozók. Nagyjából a jellemük is egyezett, a Rowant alakító tanárnő például teát hozott a gyerekeknek. A későbbi opera dallamaiba is belekóstolhattunk az előjáték során: a karmesterek madárhangokat csaltak ki a közönségből, s a színpadi gyermekkar két rövid dalocskát is elénekelt kedvcsinálónak. Ezután jelentették be a karmesterek a szünetet.

Így nézve semmiképp sem haszontalan az első rész, csak szokatlan. Britten is így írta meg eredetileg: gyerekek színházat játszanak, és előadják a kis kéményseprő történetét. Az első rész ismeretterjesztő, beavat az opera világába röviden. Kicsit felvázolja az alkotómunka folyamatát, a próbákat, az énektanítás kezdő lépéseit. Maira hangolt cselekménye szerint szeretné meggyőzni a közönségben helyet foglaló gyerekeket, hogy érdemes operát hallgatni-nézni. A felvezetés azonban elhibázott: a tornateremben operapróba és moderntánc-musicalpróba is zajlik. Amolyan High Scool Musical-módra. Az operázni kívánó gyerekek mindenképp meg akarják győzni a táncosokat, hogy az opera mennyivel jobb, mint az a modern tánc meg rap, amit próbálnak. Szép a törekvés, de eredményhez nem vezetne a valóságban. Kedves operarajongó barátaim! Mi vajon áttérnénk a hip-hopra, mert valaki azt mondja nekünk, hogy jobb az, mint az opera? Nem valószínű. De ha ügyes, esetleg megnyer a műfajnak minket, anélkül, hogy az operát dobnánk…

Miss Baggott: Sánta Jolán

Miss Baggott: Sánta Jolán (fotó: Birta Endre)

A szünet után végre eljött az én időm! Opera. Britten zenéje eleven, lüktető, olykor elvarázsoló. Remek számok a szólistáknak, pompás gyermekkari számok. Jól énekelhető, dallamos, szinte zárt számok: Kéményseprő-dal, Fürdető dal, Rowan lírai dala, Miss Baggott groteszk jelenete, Bob és Clem duettje, a finálé Kocsis-dala… És az előadás lírai csúcsa az Éjszakai madarak dala, ami a tornaterem ellenére elrepít a képzelet szárnyán valamiféle dickensi régmúlt világba. A gyermekkar és a táncosok mindkét előadásban hasonló jó színvonalon adták elő számaikat, prózában a második csapat bizonytalanabb, halkabb és kevésbé érthető volt. Az első csapatban viszont hamisabbnak hatottak a gyermek szólószámok, kissé sajnáltam, hogy az alatta szóló zenekari hangzást tönkreteszik (ld. még A csavar fordul egyet, Erkel Színház). A rendezés legszebb pillanata a kis kéményseprő torokszorító jelenete, amikor a hegedűszóló alatt kis keze reménytelenül ágaskodik segítségért…

A felnőtt csapat is kitett magáért. Nem nagyot kellett most énekelni, inkább nagyot játszani, gyerekekkel együtt dolgozni. Sikerrel vizsgáztak. Fülöp Zsuzsanna kedves Hófehérkeként öleli körül a gyerekeket, hangja drámaibb talán, mint amit a szerep megkíván, de üde jelenség, hiteles alakítást nyújt. Markovics Erika Rowanját a gyerekekért érzett felelősség hatja át, lírai dalát szépen abszolválja. A gonosz kéményseprők mind Egri Sándor és Mukk József, mind Szüle Tamás és Kiss Péter olvasatában remek karakterek, az énekesi teljesítmény picit az utóbbiak felé billen. Sánta Jolán szigorú portás, remek slágerénekes (Kislány a zongoránál), egészen saját hatása alá kerül a dal során, igazán szórakoztató. Balatoni Éva szenzációs, mindjárt belépésekor, amikor elhinni látszik, hogy a gondnok titkon szerelmes belé. A konty és a szemüveg mögé erőszakolt minden báj felszínre tör ekkor. A közönségből meg a röhögés. Ő viszont nem a Koós-opust énekli, hanem Rossini Macskaduettjét. Szörnyen nyávog, igazi operaparódia.

Lehetne még sorolni az érdekességeket, ötleteket. De egyszerűbb, ha mindenki elmegy, és megnézi az előadást. És elgondolkodik. Vagy csak szórakozik, és élvezi a zenét, a gyerekek játékát.
Operát a gyermekeknek! Gyermekeket az Operába! A Pomádéval indult a sor. Sikeresen. A kéményseprő már hagyomány, hivatkoznak is benne a Pomádéra. Jövőre mi lesz vajon?

Birta Endre fotógalériája

Hasonló bejegyzések