Richard Wagner: A nibelung gyűrűje – Budapesti Wagner-napok, 2008. június 19–22. BÓKA GÁBOR kritikája
Osztom azok véleményét, akik szerint minden produkciónak megvan a vezéregyénisége, aki a leginkább rányomja bélyegét egy-egy előadásra. Modern operajátszásunkban ez általában a karmestert vagy a rendezőt jelenti – szimptomatikus jelenségnek tartom, hogy az énekesek vezető szerepe egyre inkább háttérbe szorul e tekintetben (és konzervatív énem sajnálja is, hogy ez így alakult). Hogy aztán egy-egy előadás esetében kik is ezek a vezéregyéniségek, annak megítélése erősen szubjektív, és a konszenzus csak évekkel, esetleg évtizedekkel később alakul ki a különböző vélemények között. Ma már egyértelmű, hogy – csak két példát említve – Ljubimov Don Giovannijáról és Ferencsik Parsifaljáról beszélünk. Ugyanakkor ha visszatekintünk a mögöttünk álló budapesti operaévadra, éles eltéréseket látok a körvonalazódni látszó konszenzus és a magam személyes benyomásai között. Míg A végzet hatalma (az Operaház által amúgy csúfosan és érdemtelenül elhallgatott) felújítása sokak szemében megvalósult és megvalósulatlan alakítások és operaházi jubileumok tényétől marad emlékezetes, számomra elsősorban Vidnyánszky Attila katartikusan szép rendezése miatt vált feledhetetlenné. Éppen ellenkezőleg áll az Élektrával, amit nyilván Kovalik Balázs rendezése, esetleg Agnes Baltsa vendégszereplése miatt fognak elsősorban emlegetni – számomra azonban a karmesteri megformálások, és különösen Oberfrank Péter vezénylése jelentette a nagy, torokszorító és revelatív élményt. Végül az évad végi Anyegin-produkcióban mind Kovalik rendezését, mind Kovács János vezénylését egyaránt meghatározó tényezőnek éreztem – ennek ellenére, úgy látom, az előbbi jóval nagyobb elragadtatásra sarkallta a kritikai visszhangot, mint az utóbbi.
Mindezt – a tömör és alig-alig rejtett évadértékelés szándékának teljesítésén túl – azért tartottam fontosnak elmondani, hogy különösebb magyarázatok nélkül zárhassam rövidre mindazt, amit a most teljesé vált Ring-ciklus színpadi megvalósításáról mondandó vagyok. Mondanivalóm ugyanis viszonylag csekély, és némiképpen saját magamat is zavarba hozom vele. Zavarom abból adódik, hogy tavaly hosszasan elemeztem, melyek is Hartmut Schörhofer rendező és Christian Martin Fuchs dramaturg szándékai az előadás megvalósítását illetően, s ezek figyelembevételével a megvalósítást nagyrészt sikeresnek értékeltem. Akkor, első megtekintésre nem tartottam ildomosnak, hogy kétségbe vonjam magát a vállalt szándékot, és olyan elvárásokkal szembesítsem a produkciót, amelyeknek az nem akar megfelelni. Idén, a ciklus teljessé válásakor azonban egyre erősebb lett bennem a kétség: valóban ennyi, csak ennyi lenne, ami a rendezőnek eszébe jut A nibelung gyűrűjéről?
A célkitűzés természetesen nem változott: Schörghofer és Fuchs továbbra is csak elmesélni, nem interpretálni akarják a történetet. Tavaly nagyítóval vadásztam minden egyes elemre, amelyek kilógnak ebből a koncepcióból, és találgattam, lesz-e ezeknek következménye a végkifejletet illetően. Jelentem, nincs következménye. A vizuális illusztrációk nem állnak össze valamiféle koherens egésszé, a négy estét egymás után végignézve sem sikerült bennük semmiféle rendszert felfedeznem. Olykor bizonyos pontokon visszaköszön egy-egy korábban látott megoldás – Alberich átkának rúnajeleit látjuk viszont Az istenek alkonya második fináléjában, de hogy miért pont itt, és nem az átok számos más beteljesülésének egyikekor, arra nem kapunk választ. Más ötletek meg teljesen folytatás nélkül maradnak: A Rajna kincse végén a Walhalla a Művészetek Palotája képében jelenik meg, ennek azonban semmiféle következménye nincs az egész ciklus zárójelenetében, amikor is porrá ég a Walhalla – ekkor ugyanis csak kavargó vizet és vulkáni tevékenységet látunk, hangsúlyosan csak és kizárólag természeti képeket. Persze belemagyarázhatnánk, hogy a rendező nem az emberiség, hanem valóban az egész világmindenség újjáéledéseként értelmezi az istenek alkonyát, ahol is minden élőlénynek újjá kell születnie – mégis inkább arra gyanakszom, hogy Schörghofer valóban nem akart ilyesmit sugallni (elvégre ez már interpretáció), hanem csupán a zenéhez legmegfelelőbb képeket kereste ki.
Hasonló bizonytalanságban hagy a színjáték megformálása is: az énekesek színészi játékában olykor nagyszerű pillanatok tanúi lehetünk, ugyanakkor itt sem látok semmiféle rendszert. Bármilyen nagyszerű és igaz is például, hogy Siegfried, miközben másfél felvonáson keresztül mást sem tesz, mint (enyhén nácigyanús toposzokkal) Mime iránti utálatát hangsúlyozza, valójában igenis ragaszkodik a törpéhez: megsajnálja, miután a szemébe vágta, hogy utálja; szinte láthatóan megsemmisül, amikor Mime saját szájából hallja, hogy az meg akarja ölni; s a második felvonás végén alig-alig bír elszakadni a törpét jelképező bábutól. Mondom, mindez nagyszerű és érzékeny pszichológiai megfigyelésen alapul, ráadásul Christian Franz kiválóan is viszi végig a folyamatot. Csak éppen ha Siegfried esetében ennyire pszichológiai mélységekbe hatol a rendező, miért marad el ugyanez a szereplők túlnyomó többségének esetében? S ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: lehetséges, hogy Franz is inkább hozott anyagból dolgozott, mintsem a rendező intenciói szerint…?
Ismétlem: valószínűleg erősen szubjektív okai vannak, hogy idén sokkal kritikusabban látom Schörghofer rendezését, mint tavaly. Oka lehet például, hogy az idei évadban az átlagot jóval meghaladó mennyiségű (három!) érdemi rendezést láthattunk az Operaházban. Oka lehet az is, hogy pár nappal korábban, a Miskolci Operafesztiválon mind produkciók, mind elméleti előadások sora informált minket a korszerű rendezői operajátszás mikéntjéről. Ugyanakkor hangsúlyozom: továbbra sem vonom kétségbe az elvek és a módszer létjogosultságát. Imponálónak tartom, hogy a rendező és a dramaturg új fejezetet kíván nyitni a Wagner-interpretációban – ennek sikeréről úgyis csak a jövő dönt majd. Azt sem gondolom, hogy egy legyintéssel elintézhető lenne a produkció, mondván: ez nem színház. Hitem szerint ugyanis nem az eszközök, hanem a megvalósítás színvonala dönti el, hogy valami igazi színházként működik-e vagy sem. A Wagner-napok Parsifal-előadása két éve sokkal puritánabb eszközökkel teljes értékű színházi élményt tudott nyújtani. A nibelung gyűrűje ezt csak legjobb pillanataiban éri el, s noha ilyen pillanatok viszonylag gyakran adódnak, mégis azzal az érzéssel távoztam az előadásokról, hogy Schörghofer energiáit elsősorban a módszer kitalálása kötötte le, s így kevés energiája maradt a voltaképpeni rendezésre.
Az elmondottakból következik, hogy A nibelung gyűrűje előadása számomra – és azt hiszem, még sokak számára – elsősorban Fischer Ádám Ring-interpretációját jelentette és jelenti. Ez amúgy nem idegen a rendező és a dramaturg koncepciójától, akik minden megnyilatkozásukban a zene primátusát hangsúlyozzák, olyannyira, hogy a zenekar és a karmester jelenlétét a látvány szerves részének tekintik (amúgy szöges ellentétben Wagner Bayreuthban megvalósított elképzelésével). Fischer persze olyan súlyú muzsikusegyéniség, akinek tudására és teherbírására lehet alapozni egy ilyen mértékű vállalkozást; de ezen túlmenően vérbeli színházi ember is, aki az előadás körülményeinek, az interpretáció elméleti kérdéseinek alapos végiggondolásával mintegy meghatványozza az előadásnak a zenei megvalósításból fakadó erényeit.
Előzetes nyilatkozatában a karmester vállalhatatlannak nyilvánította mindazt, amit éppen megvalósítani készült – most, hogy demonstrálta, igenis lehetséges négy egymást követő napon előadni a tetralógiát, kíváncsian várom, hány színház fogja követni a budapesti példát. Emlékezzünk: hosszú évtizedeken át az is istenkísértésnek számított, ha egy színház egyáltalán megpróbálkozott a teljes ciklus színre állításával – ma már minden valamit magára adó színház repertoárján ott a teljes Ring. A wagneri elképzelés teljes megvalósítsa, a négy egymást követő napon való előadás (mely még Bayreuthban sem valósul meg!) azonban plusz minőséget ad az élményhez. Nehéz megfogalmazni ennek mibenlétét, tétován talán a mennyiség minőségbe való átcsapásaként írhatnám körül, ha ez nem sugallhatná azt: közepes vagy gyenge színvonalú előadás ereje is megsokszorozódik, ha koncentráltan hallgatjuk. Nem hiszem, hogy így van. Azt viszont hiszem, hogy Wagner volt annyira tapasztalt színházi ember, hogy tudja, milyen előadási körülmények között szólal meg optimálisan grandiózus alkotása. Ezért a mindennapi színházi közegből kiszakított fesztiváleszmény, ezért az egyórás szünetek (melyeket személy szerint sosem érzek fölöslegesen hosszúnak) – és ezért a szünnap nélküli előadás, ami nem hagyja, hogy kizökkenjünk a mű bűvköréből, és elfeledjük az akár csak tudat alatt felfedezett eszmei és tematikus összefüggéseket. Mindennek demonstrációja Fischer Ádám érdeme – már pusztán ezért is köszönet illeti.
Csak mindezek leszögezése után beszélhetünk a karmesteri megformálásról – és csak szuperlatívuszokban. A magyar zenekritika utóbbi éveinek közhelye Fischer Ádám dicsérete, az általa megvalósított zenei minőség csodálata, a karmester pályafutásának (elsősorban külföldi sikereinek) felemlegetése, majd az Operaház élére történő kinevezésének követelése, illetve az elmúlt egy évben e kinevezés üdvözlése. Noha olykor elkerülhetetlen, hogy a kritika és a publicisztika összecsússzon, a felsoroltak közül valójában csak az elsőt tartom a szorosan vett kritika feladatának – de ezen a területen is nehéz újat mondani. Igen, Fischer Ádám lefegyverző felkészültséggel és teherbírással abszolválja a Ringet – legvonzóbb tulajdonságának mégis a magától értetődő természetességet érzem. Fischer sosem törekszik a steril tökéletességre, keze alatt a zene minden pillanatban él, s ez döntő jelentőségű egy, a Ringhez hasonlóan monumentális koncepciójú zenedráma esetében: ennek következménye ugyanis, hogy nemcsak a talmi csillogás, de az unalom is hiányzik az előadásból. A művészet megfejthetetlen titkai közé tartoznak a technikai megvalósítás és a művészi ihletettség összefüggései. Sokszor látjuk-halljuk, hogy hibáktól hemzsegő előadás is képes művészi minőséget nyújtani, míg a technikailag perfekt előadás üres és hideg. De az ellenkezőjére is ismerünk példát: a lehetőségekkel teli előadás a technikai kivitelezés elégtelensége miatt is fulladhat reménytelenül unalomba. Az MR Szimfonikusok játéka magas színvonala ellenére sem mondható hibátlannak, de a hibák mennyisége sosem lépi túl azt a mértéket, hogy az élvezhetőség ellenében hasson; ellenkezőleg, az itt és most élményét sugallja a hallgatóknak a személytelen tökéletesség helyett. S azt sem hagyhatjuk szó nélkül, mennyit érett a zenekar játéka A Rajna kincsében és A walkürben egy év leforgása alatt! A kivitelezés és a karmesteri intenciók követése tavaly is meggyőző volt – idén úgy tűnt, hogy Fischer Ádám már nem egy hatalmas hangszerként funkcionáló zenekaron valósította meg elképzeléseit, hanem egy saját szellemi tőkével rendelkező együttes élén muzsikált elsőként az egyenlők között. Nyugodtan mondhatjuk: karmester és zenekar teljesítménye világszínvonalú – a nagyobbrészt külföldi énekesgárda mellett a hazai művészek is kiemelkedő minőséggel járultak hozzá az előadások sikeréhez.
A Rajna kincse kiemelkedően erős pontja volt a teljes ciklus előadásának. Középpontjában, ahogy tavaly is, három kiemelkedő szerepformálás: Németh Judit Frickája, Christian Franz Logéja és Hartmut Welker Alberichje, melyek mintegy megadják az egész fesztivál művészi színvonalának mércéjét. Közvetlenül mellettük kell említeni Walter Fink Fafnerét, akinek őserejű basszusa ebben a szerepben is szinte mitikus köddel burkolja be a színpadi figurát – lévén szó mitologikus zenedrámáról, nagyon helyesen. Nagyszerűen kontrasztál vele Jan-Hendrik Rootering kifejezetten világos és magas basszusa; még soha, egyetlen előadásban sem éreztem ennyire karakteresen különbözőnek Fafnert és Fasoltot – a mostani produkció már a szereposztással is egy fontos interpretációs problémát tisztázott (kár, hogy a rendezés nem mélyítette tovább a két jellem különbségét). Michael Roider már az előestén is karakteres Mime, igazi pillanatai azonban majd a Siegfriedben érkeznek el. Éneklésének a zene karakteréhez méltó tisztaságával tűnt ki a három rajnai sellő, Wierdl Eszter, Gémes Katalin és Gál Erika. Szolid, a tavalyihoz hasonlóan színvonalas alakítás volt Herczenik Anna Freiája és Fekete Attila Frohja.
Erda szerepében Cornelia Kallisch kis csalódás: hangja inkább mezzoszoprán, mint alt, s ennek következtében a szólam nem a kívánt jelentőséggel szólal meg – nem a föld és a mitikus idő mélyéről szól hozzánk. Zavarba hoz Alan Titus Wotanja is: a teljes ciklust két héttel megelőző Siegfried-premieren lefegyverző vokális teljesítménnyel és az autoriter istenszemélyiség tökéletes megformálásával hívta fel magára a figyelmet – A Rajna kincsében sajnos csak az utóbbi maradt meg, az énekes hallhatóan indiszpozícióval küzdött, s ez különösen a mély hangok megszólalására vagy meg nem szólalására nyomta rá a bélyegét. Az előadás igazi gyenge pontja azonban – ahogy tavaly is – Donner volt, akit ezúttal beugróként Oskar Hillebrandt énekelt, bántóan hamisan.
A walkür érzésem szerint a ciklus leggyengébben sikerült előadása volt – annak ellenére, hogy az első felvonás meg éppen hogy a legerősebb részletek közé tartozott: Stig Andersen Siegmundja, ha nem is feledtette Christian Franzét, de felvette vele a versenyt, elsősorban a vokális megformálás igényességével; a nagyon várt (és ősszel visszavárt) Evelyn Herlitzius kongeniálisan formálta meg Sieglindét, szenvedélyt és líraiságot kellően egyesítve, lefegyverzően szép és igényes énekléssel; s mindehhez járult Walter Fink tavalyról már ismert őserejű Hundingja. A második felvonástól kezdve azonban nem sikerült tartani ezt a színvonalat: Juha Uusitalo, az új bécsi Ring Wotanja, számomra csalódást keltett: fakó hangszínét és a hang csekély vivőerejét sem találtam vonzónak (ez persze a matéria érésével még változhat az évek során, lévén szó viszonylag fiatal énekesről), ennél azonban jobban zavart, hogy a személyiség sem olyan súlyú, ami Wotan megformálására jogosítaná. A most is erőteljes Frickát formáló Németh Judit tavaly egyenlő küzdelmet folytatott Tomasz Koniecznyvel – idén a küzdelem már az első pillanatban, Fricka megszólalásakor eldőlt.
Brünnhildét Susan Bullock énekelte. Az énekesnő inkább szolid, mintsem kiemelkedő teljesítményt nyújtott a fesztivál előadásai során: hangszíne talán valamivel idősebb színezetű az ideálisnál, de általában a művészi formálással feledtetni tudta ezt – balszerencse, hogy a három Brünnhilde közül éppen A walkürbelihez találta meg a legkevésbé a kulcsot, s a balszerencsét tetézte, hogy mellette ott volt egy ideális Brünnhilde, aki éppen Sieglindét énekelt. Mindezekből kikövetkeztethető, hogy a darab zárójelenete, Brünnhilde és Wotan kettőse, majd Wotan búcsúja sajnos nem ért fel a jelentőség azon fokára, amelyre a drámában elfoglalt helye és népszerűsége predesztinálná.
A Siegfried legnagyobb ajándéka, hogy a címszerepben immár negyedik Wagner-szerepében mutatkozhatott be Christian Franz az őt már sajátjaként szerető budapesti közönségnek. Franz tulajdonképpen rejtély számomra: ha elemeire bontom a jelenséget, voltaképpen egyik része sem lefegyverző: nem túl szép hangszín, nem kifogástalan énektechnika, előnytelen színpadi megjelenés.
És mégis, ha megszólal, abban a pillanatban ő Parsifal, ő Siegmund – de mindenekelőtt ő Loge és a fiatal Siegfried. Igen, a fiatal Siegfried, akinek erkölcsi értékektől nem zavartatott személyiségét szimpatikus és antipatikus vonásait egyaránt megmutatva kongeniálisan jelenítette meg az énekes. Már említettem, milyen kiválóan ellenpontozta Franz színészi játéka az ifjú hős a mai néző számára már kínos gyűlöletét Mime irányában – legalább ennyire magával ragadó volt a Brünnhilde-jelenet elfogódottság és magabiztosság között ingadozó fiatalemberének megformálása, vagy az erdőzsongás-jelent meghatódottságból a humorba csapó ívének frappáns megoldása. Méltó társa volt Franznak a Mimét éneklő Michael Roider, aki a kellő mértékű gusztustalanságot adagolta a figurához, de sosem karakterizálta azt túl.
Wotanként Alan Titus itt sem ért fel két héttel korábbi önmagához, de teljesítménye jóval meggyőzőbb volt a két nappal korábban hallottnál. Ám most is hangsúlyozni kell: a gyönyörű, sötét hangszín, a kellően súlyos személyiség még indiszponáltan is adekvátabb Wotannak mutatta Titust, mint Uusitalót.
Hartmut Welker és Walter Fink eddigi magas színvonalukon folytatták Alberich- és Fafner-alakításukat.
Az erdei madár hangját Gál Gabi énekelte olyan könnyedséggel, hogy már-már valóban egy madarat képzeltünk a Nemzeti Hangversenyterem orgonakarzatára.
Cornelia Kallisch Erdája hasonló problémákat mutatott, mint A Rajna kincsében. Végül a darab zárójelenetében a két Siegfried-előadáson két Brünnhildét is hallhattunk: június 7-én Susan Bullock itt is inkább szolid és megbízható, mintsem kiemelkedő volt; a 21-i előadáson azonban Evelyn Herlitzius olyan kettőst énekelt Christian Franzcal, amely után sokáig kapkodtam a levegőt, s amelyre még mindig kevéssé találok szavakat. Csak kedves fórumtársunkat idézhetem: kegyelmi pillanatok tanúi voltunk.
Említtessék meg a színpadon helyet foglaló és a színjátékban aktívan közreműködő három zenekari muzsikus neve is: a kürtszólót Berki Sándor játszotta lefegyverzően, angolkürtön Hamar Gergely bohóckodott együtt Siegfrieddel, a kardkovácsolást pedig Varga Zoltán Mihály segítette elő ütős hanghatásokkal.
Az istenek alkonyát értékelve elsőként Susan Bullock Brünnhildéjét kell kiemelnem, akit ebben a darabban találtam szerepére a legalkalmasabbnak. Amit az előző két darabban zavarónak éreztem, a művésznő kicsit idősebb hangszínét (ez nem a hanganyag fáradását, csupán a hangszín által bennem keltett érzést jelenti), az itt egyszerre értelmet és jelentést nyert: az elárult, a fájdalomba belerokkanó Brünnhilde adekvát megszólaltatójává tette Bullockot. És végre azt sem árt kiemelni, hogy ilyen fajsúlyú szerepek esetében már a puszta helytállás is tiszteletet parancsol – hát még ha ennél többet is kapunk végül.
Stig Andersen nem hangsúlyozza túl a varázsitallal elkábított Siegfried ellenszenves vonásait, inkább értetlenségére koncentrál. Az embernek az a benyomása támad, hogy Andersen sokkal inkább törekszik az ifjú hős hibátlanságának hangsúlyozására, mint Franz.
Oskar Hillebrandt sajnos Guntherként sem volt meggyőzőbb, mint Donnerként. Markovics Erika viszont illúziókeltő hangon formálta meg Gutrunét (ez hosszú évek operaházi Gutrune-szereplései után cseppet sem meglepő). Hartmut Welker ismét félelmetes szerepformálással kerekítette le Alberich-sorozatát. A rajnai sellők együttesét (González Mónika, Gémes Katalin, Schöck Atala) kevésbé éreztem meggyőzőnek, mint A Rajna kincsében hallott triót.
Az előadás igazi nagy pillanatait azonban öt további szereplő jóvoltából élhettük át. Kiváló volt a három norna jelenete, mindjárt a darab elején megadva az alaphangot. Öröm, hogy Temesi Mária, aki több mint huszonöt éve cipeli hátán az Operaház Wagner-repertoárját, szerepet kaphatott az új produkcióban is mint harmadik norna. Öröm az is, hogy a második nornát olyan kiváló énekesnőre bízták, mint a ciklusban főszerepeket éneklő Németh Judit. Kovács Annamária első nornája pedig remélhetőleg ékes bizonyíték arra, hogy e kiváló énekesnőnek akár nagyobb szerepet is lehetne találni a produkcióban. Szintén erős pontja volt az előadásnak Waltraute jelenete – a számomra kevéssé meggyőző két Erda után Cornelia Kallisch itt igazán nagy és felejthetetlen pillanatokat szerzett a közönségnek.
S végül Matti Salminen, aki néha félórákat spórolt hangjával, hogy aztán a megfelelő pillanatokban döbbenetes erővel szólalhasson meg! Salminen olyan őserejű és valóban mitikus jelenség az operaszínpadon, ami szinte lehetetlenné teszi esztétikai kategóriákkal való leírását, s ezért teljesítménye előtt csak kalaplevéve tiszteleghetünk – akárcsak két évvel korábbi, nem kevésbé mitikus Gurnemanza után.
Az MR Énekkar (karigazgató: Strausz Kálmán) – részben a MÁO Énekkarával kiegészülve – az egész esemény-sorozat színvonalához méltó módon járult hozzá Az istenek alkonya előadásához. Kár, hogy első megszólalásukkor a rendező a kivetítő mögé száműzte őket, így az első percekben szereplésük némiképp veszített hatásából.
Végül egy technikai észrevétel: tavaly a harmadik emeleten ülő közönség meg volt fosztva a kétnyelvű feliratozástól – idén a felső régiók külön feliratozót kaptak, amiért köszönet illeti a szervezőket.
A jövő évi Wagner-napok programján nem találunk új produkciót – két teljes Ring-ciklus mellett a Parsifal kerül majd újból színre. Tapasztalva, hogy milyen sokat számít egy év a művészi érlelődés szempontjából, kitüntetett izgalommal várom a 2009-es előadásokat.
(Fotók: Művészetek Palotája – Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán)