Stílusbravúr

Richard Strauss: A rózsalovag – beszámoló más szemszögből – CSEPELYI ADRIENN írása

Bátori Éva (Fotó: Éder Vera)
Bátori Éva (Fotó: Éder Vera)

Vannak különleges és példa nélkül álló pillanatok az operairodalomban, amelyek szerepeket emelnek magasba, karriereket döntenek el – és örökre nyomot hagynak a nézőben. A Tábornagyné idő-monológja ilyen pillanat. És ma végre teljes valójában csodálhattam.

No, nem mintha sosem láttam volna még Rózsalovagot. De sohasem szerettem az Alfred Roller-féle szcenírozást. Az operaszínpadokon így is van elég rizspor meg szépségpötty, kösz szépen, kíméljenek meg tőle. Elmondhatatlanul örültem hát, amikor fülembe jutott az Operaház terve Strauss remekével. Úgy is mondhatnám: Julia Müer belemászott az álmaimba, és elcsente közülük a legvadabbat: egy jugendstil Rózsalovagot. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, amikor felment a függöny, de majdnem hangosan sóhajtottam fel a gyönyörűségtől. Persze hazudnék, ha azt mondanám, engem kizárólag a látvánnyal meg lehet venni, de miután Magyarországon a Xerxész jelmezei (amelyek inkább viccesen és találóak, mint szépek) kivételével nem láttam az utóbbi sok-sok évben értékelhető kosztümöket, engedtessék meg nekem, hogy elaléljak kicsit egy korhű, ámde nem elcsépelt, stílusos és következetes látványtól. Ennek kapcsán úgy érzem, muszáj megállnom egy pillanatra, és nem zenei szempontból elemezni az Operaház új Rózsalovagját.

Vegyük először a díszletet: Müer úgy szabta át Roller terveit, hogy egy csöppnyi hiányérzetem nem maradt, egyetlen porcikám se kívánta a „csicsát”. Persze ehhez az a zsenialitás határát súroló húzás is kellett, hogy fogta a drezdai ősbemutató második felvonásának falfestését uraló ernyőmotívumot, és szecessziósította. Pofonegyszerű, mégis nagyszerű ötlet, benne foglaltatik a hűség az eredeti elképzeléshez, az opera keletkezésének hangulata és az újítás, azaz a ma szelleme egyaránt. A tér perspektívája állandó változásban van: tolódik, csúszik ide-oda, míg a harmadik felvonásra kilencven fokos fordulatot vesz, így a csillár a földön fekszik és így tovább. Persze addigra ezen már meg sem lepődünk, hiszen ópiummámorként szippant magába a történet és a látvány.

Rácz Rita (Fotó: Éder Vera)
Rácz Rita (Fotó: Éder Vera)

Másodsorban Kristīne Pasternaka szenvedélyes, vintage-hatású jelmezeit hadd emeljem ki. Tobzódnak a csipkében, indamotívumokban és tüllben, csodálatos uszályok lebbennek az első pillanattól az utolsóig. Ami pedig igazi kuriózum a hazai előadások közt: minden szereplő a számára legelőnyösebb szabást kapta. Kissé abszurdnak tartom ugyanis, hogy a hatvan- és nyolcvankilós művésznő is ugyanazt a színt és fazont viselje, márpedig nálunk sajnos még mindig dívik az „ez van, fiam, befogod a szád, te csak a második szereposztás vagy”. Egyetlen hibát találtam csupán Pasternaka munkájában: azt kifejezetten elképzelhetetlennek tartom, hogy egy Marschallin pongyolában tartson fogadóórát. Sophie utolsó felvonásbéli türkiz tüllcsodáját meglátva azonban mindent megbocsátok. (Klimt Hölgy kalappal és tollas boával című festményét megidézni egy az egyben Bátori Éván tízes skálán mennyire lehengerlő ötlet?  Tizenegy!)

Innen pedig egyenesen következik, hogy megemlítem Kevin-Wyn Jones világítástervező munkáját, amely észrevétlenül helyezte az előadást egy magasabb szintre. Az intimitást sugalló csillárfény, a szűrt, lágy reflektorok élővé, vibrálóvá tették a látványt, az utolsó jelenetbéli kettős árnyék pedig egészen elképesztően fest az emeletről, sajnos nem tudom, az alul ülők ebből mennyit érzékeltek. Jones és Pasternaka mestermunkája akkor vált világossá számomra, amikor a tapsrendnél megpillantottam Sophie ruháját szimpla reflektorfényben. Egyrészt a türkiz tüll alatt egy vékony, hófehér csipkeréteg tűnt föl, másrészt viszont az a földöntúli, abszintos, szecessziós fény, ami a felvonás alatt áradt belőle, eltűnt – tehát nyilvánvalóan a világításnak köszönhette.

A rendezésről nincs túl sok mondanivalóm, egyrészt, mert direktori szempontból a Rózsalovag hálátlan feladat, másrészt pedig azért, mert Andrejs Žagars nem ment rá a vékony jégre. A sztori felvonultat jó pár szexuális fétist a leszbikus kalandtól (még ha nem is direkte, „csak” egy csavarnak köszönhetően), a fiatal pasi-idősebb nő és a szobalány-uraság, szűz lány-kéjenc sztereotípiákig. Természetesen semmi szükség az obszcenitás határait súrolni, de azt gondolom, ha 1911-ben Strauss felvállalta mindezen dolgokat, akkor egy rendező 2010-ben igenis utasítsa arra a színészeit, hogy az az érintés legyen valódi (például amikor Octavian–Mariandel leönti Ochs ágyékát teával). És ha már geg, akkor legyen geg: a részeges plebsen kívül szinte senki sem aknázza ki a szerepében rejlő komikus lehetőségeket, pedig Pasternaka a három árvánál képes strasszokkal telerakni a gyászruhákat – mellbimbótájékon. A rendezés tehát messze nem éri el a díszlet-jelmez-fény hármas egységét.

Rácz Rita, Kálmán Péter és a háttérben Temesi Mária (Fotó: Éder Vera)
Rácz Rita, Kálmán Péter és a háttérben Temesi Mária (Fotó: Éder Vera)

És akkor a mágikus pillanat. Várady Sándor fordítása hűen tükröz(het)i a Hofmannsthal-librettó eredeti szándékait: feszengős és kényelmetlen, úrhatnám nyelvezet, ami nem feltétlenül szolgál a megértés előnyére. Külön öröm volt tehát olvasni Gádor Ágnes fordítását, amely végre helyére illesztette a mozaik utolsó darabját is. Nézzük csak, mekkora különbség van a két fordítás között:

„De lám, az idő furcsa dolog,
Ameddig itt van, észre sem vesszük,
De ha egyszer elmúlt,
Nem érzünk mást, csak őt.
Körülfog mindenütt,
Odabúvik lelkünkbe,
Barázdát szánt az arcokon,
A tükrön is végigszánt,
Halántékomra omlik,
És közted és köztem itt sejtem az órát.”

/Várady Sándor/

„Az idő különös dolog.
Ha csak élünk bele a világba, semmit nem jelent.
De egyszer csak mást sem érzünk, csak az időt.
Körbevesz, ott van bennünk is.
Az arcokon, a tükörben szemerkél,
halántékomon csorog,
és köztem és közted
folyik, hangtalan, mint egy homokóra.”

Ami a Gádor-fordítás bravúrja, az a tízes évekre (tehát a keletkezés és a rendezés idejére) oly nagyon jellemző expresszionista kifejezésmód, aminek nyoma sincs a Várady-fordítás merevségében. Vizuális típus vagyok, Strauss zenéjével aláfestve beleszédültem ebbe a pár sorba. Olyan kivételes pillanata ez az operairodalomnak, amikor szöveg és zene, zene és szöveg tökéletes, csodálatos egységgé forr össze, és ez az egyetlen pillanat elegendő ahhoz, hogy köré építsék a zenetörténet egyik legjelentősebb művét. Minden más csak máz és lepel: a pénz, a rang, a társadalmi státusz mind-mind eltörpül a Tábornagyné egyetlen igazán őszinte, önreflexív, éber pillanata mellett. Mert ha a végén érkezik is a titkos levél a még meg sem házasodott Octavianhoz, ha az alaphelyzet az is, hogy mindenki erkölcstelen, és ezen senki nem is csodálkozik, ez a perc, ez a keserves és már-már Gottfried Benn-i perc igazi tragédiává mélyíti a felszínt.

(Fotók: Éder Vera)