MozartLateNight – a Magyar Állami Operaház bemutatója a Zeneakadémián, 2014. február 8. BÓKA GÁBOR kritikája
Nem vitás: A színigazgatóval kezdeni kell valamit. Gottlieb Stephanie eredeti prózai komédiája, melyet Mozart egy nyitánnyal és négy énekszámmal dúsított fel, meglehetősen vérszegény ahhoz, hogy eredeti formájában kerüljön a közönség elé, ráadásul a több mint két évszázados belterjes színházi poénok kevés mosolyt csalhatnak a mai közönség arcára. A kritikus tehát, aki A varázsfuvola esetében az eredeti librettóhoz való ragaszkodás mellett tört lándzsát abban a hitben, hogy a darab kikezdhetetlen remekmű (megengedve, hogy egy vállalt átdolgozásnak lehet létjogosultsága, ezt azonban el kell különíteni az eredeti műtől) – nos, ugyanez a kritikus A színigazgató esetében nemhogy megengedhetőnek, de egyenesen kívánatosnak látja a dramaturgiai beavatkozást. Mégpedig éppen azért, mert ezúttal valóban csak a zene képvisel vitathatatlan nívót – az azonban olyannyira, hogy bűn lenne nem játszani.
Nyilván hasonló gondolatok járhattak az operaházi döntnökök fejében, amikor műsorra tűzték A színigazgatót. Előzetesen akár jót is várhattunk az előadástól. A helyszín kiváló: az akusztikája okán nemrégiben már dicsért Solti György Kamaraterem hangzásáról most is csak a legjobbakat mondhatjuk – s hogy erről újfent örömmel győződtünk meg, abban oroszlánrésze volt a Magyar Állami Operaház Oberfrank Péter vezényelte Zenekarának. Oberfrank nem az a típusú karmester, aki hagyja magát kizárólag a szenvedélyek által vezéreltetni dirigálás közben: elsősorban gondos betanításai, minden részletre kiterjedően alapos előkészítései okán kezd el hatni keze alatt a zene, mely így önértékénél fogva telítődik élettel. Most is ez történt: ez a Mozart-dirigálás, meglehet, nem feltűnő, de mélyen igaz. Különös összehasonlításra kínált alkalmat, hogy ugyanezen az estén, a kistermi premiert megelőzően világhírű hegedűművész-karmester vezényletével hallhattuk hazánk egyik elsőszámú zenekarát a Nagyteremben, műsorukon többek között Mozart-művel is. A technikai perfekció tekintetében természetesen az ő produkciójuk volt a jobb – a művészi teljességet illetően azonban nem kérdés, hogy Oberfrank Péterék nyújtottak többet.
Eddig tartott mondanivalónk örömteli része: minden, ami ezután következik, a fekete leves. Stephanie színdarabjának aktualizálására? poentírozására? Litkai Gergely vállalkozott – a kérdőjelek oka az, hogy mindvégig nem tudtam eldönteni, voltaképpen mi is az átdolgozás célja és iránya. Ha a modernizálás, úgy elmondható, hogy az új szövegkönyv alig különbözik a régitől: továbbra is az a legfőbb tanulsága, hogy a művészek sem jobbak, mint az átlagemberek, egy színházban éppúgy fúrják egymást, mint más munkahelyeken – és lássuk be, ez elég soványka másfél órára. Talán ez motiválhatta az ötletet, hogy a szereposztási problémák tárgyalása kiegészüljön a szereposztó dívány működésének bemutatásával, ami nyílegyenesen vezetett a produkció „tizennyolckarikás” besorolásához. Lehet persze, hogy előbb született meg az ötlet, hogy az előadás végén csendüljön fel Mozart Hat noktürnje is kvázi színház a színházban funkcióval, mintegy a készülőfélben lévő előadás szerepét betöltve, ám ez a függelék teljesen szervetlennek tűnik az előadás egészéhez képest, ráadásul hiába a fél- vagy egészen meztelen táncosok látványa, ha az egészben mégis oly kevés az erotika, mint egy darab fában. (Zárójeles megjegyzés: a Hat noktürn látványvilága az illendőségen túlmenően emlékeztet a Lucretia meggyalázása 2008-as, Telihay Péter rendezte gdański előadásáéra, melyet annak idején az Armel Fesztiválon is láthattunk – csakhogy ott a kockás háttér és a bőrkanapé anyagszerű és vizuális ellentéte jelentéssel telítődött az előadás egészét tekintve.) Mindez még a nem különösebben aktuális üzenet mellett is lehetne élvezetes, legalább szórakoztató előadás alapja, ha a koncepció különböző elemeinek egymáshoz való viszonya nem lenne zavaros, tisztázatlan – no és ha a poentírozás sikerült volna. Sajnos azonban tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy az előadás időtartama alatt (nem győzzük hangsúlyozni: másfél óra szünet nélkül!) alig-alig húzódott mosolyra a közönség szája, zajosabb tetszésnyilvánításra pedig végképp nem került sor (ellenben igen sokan fogták idő előtt menekülőre, noha már eleve nem volt tele a nézőtér).
Ebben persze nem csak a sokszor bugyuta szöveg (melynek mélypontját alighanem a szereplők neveinek átköltése képezi, különös tekintettel Bari Tónira…) a ludas, de annak interpretációja is. Régi közhely, hogy az énekesek szövegmondása sok kívánnivalót hagy maga után, s éppen ezzel függ össze, hogy a nagyobb lélegzetű zenei anyagot tartalmazó prózadialógusos operákban (egyébként helytelenül) igyekeznek is a szöveget minimálisra csökkenteni. Ez itt nyilván nem bizonyult volna járható útnak, ám ebben az esetben minimális rendezői instrukciókat kellett volna kapniuk az énekeseknek azon kívül, hogy mórikálják magukat, és adják elő önmaguk paródiáját – ha ugyanis nincsenek kellő művészi eszközeik a parodizáláshoz, a kiváltott hatás a hamisság érzése mellett megint csak az unalom lett a komikum helyett. Nem válik éppenséggel Szarka János rendezői munkájának dicséretére, hogy a legfesztelenebb színpadi játékot az előadás elején néhány mondat erejéig megszólaló Oberfrank Pétertől kaptuk; a többi szereplőnek nem sikerült megközelítenie ezt a természetességet. Ennél nagyobb baj azonban, hogy vokális produkciójuk is mélyen az elvárható színvonal alatt maradt, különösen A színigazgatóban – a Hat noktürn társasénekeiben az összehangzás nagyrészt jótékonyan eltakarta az e területen jelentkező hiányosságokat. A legkiegyensúlyozottabb teljesítményt Mukk Józseftől kaptuk (Madár Károly, eredeti nevén Vogelsang): hangjából ugyan hiányzik a varázs, stílusismerete azonban nem vitatható el. Sáfár Orsolya sikerületlen magasságait és elnagyolt koloratúráit hallva nem tudtam eldönteni, hogy az énekesnő technikai felkészültségét haladja-e meg Szivessyné Sándor Brigitta (=Madame Herz) szerepe, vagy egyszerűen indiszponált. Puja Andrea (Szendy Silver, alias Madame Silberklang) esetében kicsit más volt a képlet: a magasságok megszólaltak, ám elviselhetetlen élességgel, a koloratúrák pedig bántó darabossággal. Busa Tamás (Buff, azaz Bari Antal) kevés énekelnivalóját üzembiztosan teljesítette (igaz, ez a legtöbb, amit mondhatunk róla), a prózával való hosszas és jórészt eredménytelen küszködését hallva azonban időről időre felmerült bennünk a kérdés: ismerték-e a művet és a művészt azok, akik A színigazgató műsorra tűzése mellett döntöttek.
Egészen biztos, hogy ezt az előadást akarják az ifjúság számára tavasszal sorozatban játszani az Erkel Színházban?
Fotók: Vermes Tibor