Renée Fleming koncertje a Magyar Állami Operaházban, 2011. május 11. – BÓKA GÁBOR kritikája
Álmodozással kezdődött a Májusünnep legnagyobb érdeklődéssel várt (s előzetesen legtöbb bizonytalansággal kísért) eseménye: a Magyar Állami Operaház Zenekara Kristjan Järvi vezényletével nem untig ismert operanyitányokkal és közzenékkel tarkította Renée Fleming áriaestjét, hanem frappáns ötlettel Richard Strauss Intermezzo című operájának zenekari részleteit iktatta az egyes műsorszámok közé. Ám bármily tetszetős is legyen az elgondolás, nem sokat ér, ha a kivitelezés csorbát szenved – márpedig a zenekar ezen az estén csak mérsékelten talált magára: az idehaza ismeretlen Strauss-partitúra megszólaltatásakor a széphangzás még csak-csak megszületett, de a pontosság túl sok kívánnivalót hagyott maga után ahhoz, hogy elégedetten biccenthessünk, pláne hogy a straussi zamatokat élvezhessük. Nem tudom, hogy a látszólag kedvvel dirigáló Järvi felületessége csapódott-e le a végeredményen (a dirigensről szűk évtizede sokkal kedvezőbb benyomásokat szereztem egy, a Fesztiválzenekar élén vezényelt koncertje kapcsán), vagy a zenekar volt fáradt és/vagy felkészületlen, mindenesetre a nyitószámként játszott Träumerei hangulata az egész első félidőre rányomta a bélyegét: szolid unalom lengte be a Házat – s ezen a sztár megjelenése sem változtatott érdemben.
Pedig Fleming cseppet sem volt rossz – csak éppen az izgalom hiányzott abból, amit csinált. A belépőként előadott négy Strauss-dalban (Ständchen; Traum durch die Dämmerung; Zueignung; Morgen!) nagyjából világossá váltak az énekesnő vokális adottságainak pozitívumai és negatívumai: előbbiek között mindenekelőtt a középfekvés megvesztegetően szép, pasztelles hangszínét és a konzerv-emlékeimmel ellentétben tartalmas mélységeket jegyezhettük fel, míg az utóbbi listára a visszafogott hangerő és a bizonyos mértékig minőségüket vesztő magasságok kerülhettek. Szükségtelen bizonygatni, hogy az előbbiek bőven felülírják az utóbbiakat (Fleming nem véletlenül lett az, aki) – ha van ideális hang a Strauss-dalok előadásához, úgy az övé feltétlenül ilyen. Hogy mégsem részesültünk teljes értékű élményben, annak okát inkább a kelleténél elnagyoltabb szövegejtésben és az előadásmód édeskés voltában keresném: Fleming nem tudta kibontakoztatni e dalok mélységét, azok megmaradtak egyszerű zsánerképeknek – így azonban a straussi utóromantika egy fokkal üresebbnek tűnik fel, mint azt a muzsika valós rangja indokolná. Ezek után azt hihettük, hogy a kétségtelenül hígabb Massenet-számok adekvátabb előadóra találnak Flemingben – ám ez csak részben igazolódott: Thaïs áriájában a cukormáz nem a mélység, hanem az erotikus hangvétel megmutatkozásának állt útjában, s csak az utolsó előtti számként énekelt Kleopátra-ária (az azonos című operából) bizonyította, hogy Renée Flemingben drámai véna is lakozik.
A fent vázolt probléma a zenei megformálásban is jelentkezik: feltűnő, hogy Fleming nem dallamokat, frázisokat, hanem hangokat énekel. Ez a megközelítés az első ráadásszámban, a Lauretta-áriában csúcsosodott ki: Fleming itt majd minden hangon hosszasan megpihent – s noha kétségtelen, hogy e hangok önmagukban gyönyörűek voltak, az egész ária megformálása darabokra hullt tőle. Ám ez csak az est folyamán szerzett benyomásaink egyik oldala – mert teljesen kiszámíthatatlanul Fleming olykor merőben más arcát mutatta. A második részt nyitó Ruszalka-áriában – mely pedig nagyon is csábít a túlfinomkodásra és az édeskés, már-már musicales előadásmódra (nem véletlen, hogy dallamát el is lopták az Oz, a nagy varázsló szerzői) – megkapó volt a tolmácsolás tisztasága és minden bonyolultságtól mentes egyszerűsége. Az addig igen visszafogottan tapsoló közönség is itt oldódott fel: viharos taps jutalmazta a kiemelkedő művészi teljesítményt. Hasonlóan problémátlan volt A víg özvegy Vilja-dalának előadása – a Strauss-dalok „lefokozó” előadásával szemben Lehár muzsikája ezúttal éppen hogy megnemesedett, a gyönyörű dallam és a pazar hangszerelés mögé tartalom került.
A hivatalos műsor utolsó része érzékeny szerkesztésével keltett figyelmet: három Bohémélet-ária hangzott el – de egyik sem az volt, amire egy sztárszoprán koncertjén számítanánk. Puccini opuszából Mimi harmadik felvonásbeli, a korábbi ária dallamaiból építkező, ám azokat mintegy fénytörésen keresztül láttató áriája csendült fel – sallangmentesen, átszellemülten, folytatva a Dvořák– és Lehár-számokkal megkezdett, élményt adó pillanatok sorát. Ezek után érdekes kontrasztként hatott két részlet Leoncavallo azonos témát feldolgozó művéből, s külön pikánsnak tűnt, hogy e két szám egymással cseppet sem kontrasztált – noha az egyik Musette, a másik Mimi áriája volt. Hamisítatlan operettes hangvétel jellemzi Leoncavallo muzsikáját, melyet Fleming mértéktartó ízléssel adott elő. A Conchita című Leoncavallo-opera egy részletének egzotikus hangzásvilága inkább a ráadások kiprovokálására, mintsem az est méltó lezárására mutatkozott alkalmasnak.
A már tárgyalt, vitatható Lauretta-áriát vitathatatlanul stílusos Summertime és lelkesen bakfisos West Side Story-részlet követte. Ám Fleming nem lett volna hű magához, ha az est végére nem tartogat még egy csavart: utolsó ráadásként Korngold Holt városából adta elő Marie áriáját – újfent a csendes, fájdalmas líra kapott tehát szót, átszellemült megszólaltatásban. Ezzel búcsúzott tőlünk Renée Fleming: fellépéséről szerzett benyomásaink túl sokfélék ahhoz, hogy egyértelműen megerősíthessük vagy cáfolhassuk a propaganda által róla terjesztett állításokat („a világ elsőszámú szopránja”). Azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy koncertje nem csak ruhái, ékszerei és dedikálása miatt volt fontos eseménye a hazai operaéletnek.