Soha már…?

2009. március 25.

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – Művészetek Palotája, 2009. március 22. BÓKA GÁBOR írása

Amit az alábbiakban olvasnak, élménybeszámoló, nem kritika.
Kritikát írni – függetlenül attól, hogy a kritikus hozzám hasonló műkedvelő vagy a színház- és zenetudományok felkentje – csak akkor tisztességes, ha a szerző rendelkezik a látottak-hallottak értelmezéséhez szükséges minimális ismeretekkel, ha tudja dekódolni, olvasni az előadás folyamán látott jeleket.

Magam nem vagyok birtokában annak a kulcsnak, ami Mundruczó Kornél Kékszakállú-szcenírozásának zárját nyitná. (Ha ugyan egy zárat kell kinyitni ehhez, s nem mindjárt hetet.) Így aztán értelmezni sem tudom a látottakat – csak leírásukra szorítkozhatok.

Adva van a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiuma, amin kerítés mögött foglal helyet a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara és az énekes szólisták. A díszlet az orgonakarzat előtti emelvényen található: nagyméretű ikeás üvegház, benne három helyiség:nappali, konyha, fürdő (díszlet: Ágh Márton). A helyiségekben hat színész (Listóczky Hajnal, Moldvai Kiss Andrea, Mucsi Zoltán, Somody Kálmán, Terhes Sándor, Tóth Orsi) éli kezdetben mindennapi, később egyre vadabb életét. Az általuk bemutatott cselekvéssorok és a közben mellesleg elhangzó Bartók-opera történései között a leghalványabb összefüggést sem sikerült felfedeznem. Egyáltalán: nehéz volt követni, hogy voltaképpen mi is történik a háttérben. Emlékezetes volt a többszöri fürdőzés, az egyik szereplő hadonászása és tánca a puskával, no meg az idős bácsi megfojtása usque húsz párnával – ám nem tudom felidézni, melyik esemény melyik ajtónál ment végbe. A kapcsolat teljesen rejtve maradt számomra.

Az énekesek, mintha csak koncertszerű előadást látnánk, a zenekar előtt, a karmester mellett foglalnak helyet. Néha ők is bekapcsolódnak a játékba, illetve önálló akciókba kezdenek: exponált pillanatokban összeölelkeznek, az első ajtó kinyitásakor pedig közösen isznak az ásványvizes palackból. A prológust papírról olvassa fel a Kékszakállú, Judit mellette állva mintegy szájába adja a szavakat – itt még úgy tűnhet, követhető lesz a rendezői koncepció, ami a szórólap tanúsága szerint a legendás történet és a mindennapok valósága közti párhuzamot hivatott volna bemutatni. Ám a párhuzam, mint mondtam, nem születik meg, legalábbis a látottak alapján nem. S noha nem hiszem, hogy a Kékszakállú ideális előadásának ma feltétlenül a reális környezetbe való áthelyezés az üdvözítő útja, ám még az is működőképesebbnek tűnik, mint a most látott, párhuzamosan futó, egymástól független két történet – melyek közül az egyik ráadásul követhetetlen.

Említést kell tennünk még a madarakról, melyek Hitchcock filmjéhez hasonlóan lepik el az üvegház fölé kifeszített drótokat, vezetékeket. Az utolsó akkordok elülte után kialszik a világítás, csupán a madárraj marad látható néhány másodpercig. A nagy távolság miatt nem tudom megmondani, milyen madarakat is láttunk. Személy szerint leginkább hollóknak tudnám elképzelni őket, egyenesen Poe verséből. Soha már. Illik az utolsó szavakhoz: „És mindig is éjjel lesz már…”  Ezt talán értem. De ki magyarázza meg a többit?

A színházi előadással párhuzamosan zajló koncert igen jó. Kovács János immár négy egymást követő operaházi felújításon tanította be és dirigálta Bartók operáját, koncepciója tehát tökéletesen kiérlelt, és magas színvonalon képes is azt hangzó valósággá változtatni. Felfogása mintha valamivel visszafogottabb lett volna az évek során: kevésbé szenvedélyes, inkább intellektuális (ahogy Élektra-vezénylése is elsősorban átgondoltságával nyűgözött le) – ám a kellő pillanatban nem marad adós a nagy érzelmi csúcspontokkal sem. Hatalmas színházi rutinnal rendelkező karmesterként Kovács az időviszonyokkal, a tempók helyes megválasztásával is tökéletesen tisztában van: muzsikálását a legjobb értelemben vett természetesség, sallangmentesség jellemezte – egy nagy formátumú karmester fontos ismertetőjegyei ezek. A Filharmóniai Társaság Zenekara legjobb formájában játszott Kovács János keze alatt: csak nagyon ritkán megbicsakló pontossággal, minimális hibákkal, színgazdagon, rugalmasan, élénken. A karmesteri–zenekari produkció egyértelmű erőssége volt az előadásnak – minden dicséretet megérdemel.

Polgár László Kékszakállú-alakítása: fogalom, világmárka. Korábbi emlékeim és a két lemezfelvétel alapján úgy tűnik, szerepfelfogása keveset változott az idők során: régebben is a mostanihoz hasonlóan passzív, szoborszerű Kékszakállút alakított, aki fenséges nyugalommal szenvedi el, hogy beteljesedjék rajta a végzet. Polgár hangja még most, kicsivel túl a zeniten is minden regiszterben fényesen és bársonyosan szól, a szólam zenei megformálásában mintaszerű – nagy alakítással nyílt alkalmunk újból szembesülni.

Komlósi Ildikó Juditja éppen az ellentéte Polgár Kékszakállújának: majd szétveti a szenvedély – ám ezt az érzelmekben dúskáló nőalakot az énekesnő minden túlzástól mentesen, biztos ízléssel és mértéktartással formálja meg. Éneklése minden tekintetben kiegyenlített, mélységek és magasságok egyaránt tartalmasan szólnak – ha kifogást akarunk találni a produkcióban, úgy egyedül a nem mindig kielégítő szövegmondást említhetjük hibaként.

A közönség kitüntető lelkesedéssel fogadta a Kékszakállú zenei megvalósítását – visszafogottan, de határozottan elutasította viszont a rendezést. Örvendetes, hogy végre nem csak előre szervezett műbalhé keretében tud valami megbukni: a mostani búzás a közelmúlt néhány incidensével ellentétben spontánnak tűnt. Annál szomorúbb viszont, hogy a közönség elfáradt a koncert végére: A csodálatos mandarin (a teljes balettzene) kiváló előadását már méltatlanul lagymatag taps fogadta. Ennél több volt a produkcióban – ahogy az egész eseményben is több lehetőség rejlett annál, mint ami megvalósult belőle.

Hasonló bejegyzések