Shic off

2011. május 11.

Májusünnepi Manon Lescaut az Operaházban, 2011. május 7. – FÜLÖP KÁROLY kritikája

Cristina Gallardo-Domâs és Szüle Tamás

Cristina Gallardo-Domâs és Szüle Tamás

Két világsztár vendégfelléptével hirdette meg az Operaház Puccini operáját az idei Májusünnepre. Miután Neil Shicoff lemondta a várva várt szereplést, Francesco Anile ugrott be, hogy megtarthassák az előadást. Anélkül, hogy Anile érdemeit kisebbítenénk, megjegyzendő, hogy a változásról szóló egyszerű közlemény-ben illett volna közzétenni: a jegyeket kérésre visszaváltják, hiszen mégiscsak Shicoff a húzónév, s nyilván sokan az ő kedvéért vettek jegyet az előadásra.

Maradt tehát egy világsztár Cristina Gallardo-Domâs személyében, a beugró Francesco Anile, Valló Péter anakronisztikus rendezése és Szlávik István hagyományos, a második felvonásban értelmezhetetlen színpadképei. Ebben a kavalkádban botladoztak világjáró vendégeink, noha a színpadon lévő magyar kollégáik mindent megtettek, hogy segítsék a játékba való bevonásukat. Volt, ami azért nem működött, mert az énekes (Anile) nem igazán érzett nagy játékkedvet, vagy nem volt elég lehetősége próbálni, s téblábolt szerencsétlenül például az amiens-i képben, míg aztán a leányok meg nem táncoltatták. Kissé komikus volt, amint szinte erőszakkal vonták őt karjaikba, hogy a táncban – és a színpadi szituációban – vezessék valahogy. Más meg azért nem működött, mert egyszerűen hülyeség: Gallardo-Domâs próbálta ugyan szolidan megvalósítani, amit megértett a rendezői koncepcióból, például az ékszereket kirakosgatta ő is, hogy aztán legyen mit összeszedni, de a megszokottnál kevésbé hangsúlyosan, hogy ne mondjam: kevésbé színpadiasan tette, s ezt mindenképp érdemként kell említeni.

Cristina Gallardo-Domâs és Francesco Anile

Cristina Gallardo-Domâs és Francesco Anile

Az ő produkcióján egyébként végig látszik a nagy, világjáró művészek intelligenciája, tapasztalata és színpadi eleganciája, amivel az idegen környezet adta helyzeteket kezeli. Az énekesnő hangilag már érezhetően túl van a zeniten, ám így is sikerült megvillantania művészetének kimunkált értékeit. Érezhetően az áriákra összpontosított az este során, s ezekben sikerült is poézist hoznia, a figurának aurát teremtenie. Megmaradt a hatalmas hang, a gikszerezés rizikója nélkül, jól bírja a szólamot, s ha akarja, átviszi a zenekart és az egész énekkart is. Ha nem, akkor fedésben marad, de úgy érzem, ez csupán Gallardo-Domâs tudatos döntésének függvénye. Nem tagadható azonban, hogy a hang bizony lebeg, s ezt csak akkor feledi az ember, ha magával sodorja a zene, illetve az énekesnő játéka. Szerencsére ilyen pillanat is akad sok az előadásban. A mély regiszterben Gallardo-Domâs is – mint annyian – sötétíti a hangját, ami a negyedik felvonásban még hatásos is, de nem igazán szép. Ugyancsak nem szépek, kifejezetten bántóak az átütő erejűnek szánt forték, ezen pontokon a „kevesebb több lett volna” elvét kellett volna alkalmazni. Mindazonáltal öröm volt Budapesten látni Cristina Gallardo-Domâst, ha késett is pár évet, mert jelenlétével megidézte egykori, őzikeszemű Antóniáját a Hoffmann meséiből, amit éppen Shicoff-fal énekelt, s a Manon második felében drámai Angelicájának emlékei is felvillantak.

Cristina Gallardo-Domâs és Massányi Viktor

Cristina Gallardo-Domâs és Massányi Viktor

Nem volt könnyű helyzete Francesco Anilének, hiszen egy várva várt világhírességet kellett helyettesítenie, s valljuk be, nem sikerült feledtetnie kollégáját. Anile átlagos olasz énekes óriási, differenciálatlan hanggal, amit nem túl árnyaltan kezel, s amikor még meg is fújja, rezeg a csillár – de sajnos fülsértően éles, nagyon kellemetlen hallgatni. Pedig lehetne jobb is, mert hanganyag van bőven, csak a hozzáadott művészi értékre volna szükség, ön- és jó tanári kontrollra, ami a finomságokat kihozná belőle. Hogy nem érdemtelen a dicséretre, azt bizonyítja néhány, a Youtube-on fellelhető felvétele, s ha jól veszem ki, a Bajazzók szenvedélyes főhőse az egyik leggyakrabban énekelt – és legjobb – szerepe. Főként nagy drámai szerepeket tart repertoárján, mint Otello, Radames, Manrico, de énekelt már Pinkertont, Pollionét és mantuai herceget is; leginkább Olaszországban kedvelt énekes. Budapesten Des Grieux-ként mutatkozott be a Májusünnepen, s a szünetben elcsípett megjegyzésekből ítélve többeknek tetszett is éneklési stílusa, volt, akinek bejött a szárnyaló, hatalmas hang. A mellettem ülő ifjú leányokat elriasztotta a meglehetősen pocakos, középkorú diák, így az első felvonás után el is hagyták a terepet. Sajnos többen követték példájukat, s volt, aki „egy felvonást várjunk még” szavakkal biztatta elkeseredett partnerét. Anile összességében tisztesen helytállt, hangja minden tartományban erőteljesen szólt, nem gikszerezett, a magasságokat is jól megfogta. Hogy ez mire elég, mindenki saját megítélésére bízom.

Hogy mégis érdemes volt végigülni az előadást, arra pár sorral lejjebb kitérek.

Cristina Gallardo-Domâs és Francesco Anile

Cristina Gallardo-Domâs és Francesco Anile

A szereplőgárda magyar tagjai hozták szokásos formájukat: Massányi Viktor lépett fel Lescaut-ként, hangjával plasztikusan, játékában kissé tartózkodóbban jelenítette meg a húgáért aggódó testvért. Hogy csak egy példát említsek: amikor az őrség közeledtének, a lelepleződésnek hírét hozza, felsétál hátulról a kerítés emelvényére (ez eddig nem látszik). Belép a színre, előresétál pár lépést – nem rohan! –, majd ott kezdi el játszani a kifulladt, levegőért és a szívéhez kapkodó őrmestert. Szüle Tamás (Géronte) teljesítette a szerep követelményeit hangban és játékban is. Külön dicséretes, hogy nem veszi kabaréjelenetnek a tánc utáni rosszullétet, mint egyik váltótársa. Edmund diák Mukk József volt, sajnos hangja alig hallható a zenekari árkon túl.

Mi volt hát az ünnep ezen a májusi estén? – kérdezhetjük joggal. A zenekar! Nagyon nagy élményt jelentett játékuk; a zenészek mindvégig összeszedetten, a drámai szituációkat pontosan kiszámítva, hatásosan játszottak Hamar Zsolt vezényletével. Az Intermezzo ezen az estén visszakerült a zeneszerző által megírt helyére, a harmadik felvonás elé. Így Puccini gyönyörű, a szerelmi szál lírai szépségeit és a közelgő tragédia árnyát drámaian ötvöző muzsikája ismét a Le Havre kikötőjébe történő utazást kíséri. E csodálatos zene sokszínűségét: emelkedettségét és fájdalmas melankóliáját az Operaház Zenekarának rendkívül szépen sikerült kibontania, s ihletett játékukat a közönség rögtön lelkes tapssal jutalmazta.

Az előadás végén néhány – a vendégénekeseknek szóló – búzástól eltekintve sikert könyvelhettünk el, a tomboló taps így sem maradt el. Hiába off-olt a világsztár.

(Fotók: Magyar Állami Operaház – Juhász Attila)

Hasonló bejegyzések