Schönberg-maraton

2010. január 26.

Arnold Schönberg: A bibliai út; Mózes és Áron – Művészetek Palotája, 2010. január 16. BÓKA GÁBOR kritikája

Mózes és Áron

Mózes és Áron

Nagy emberek tévedésein csámcsogni nem túl tisztelettudó cselekedet, ám annál hálásabb publicisztikai fogás. Remélem, nem csak szenzációhajhász újságírói vénám tör utat, amikor arra kényszerülök, hogy Schönberget játsszam ki Schönberg ellen; pontosabban magam szálljak vitába a drámaíró Schönberggel, hogy annál nagyobb csodálatomat fejezhessem ki a zeneszerző iránt. Nem, nem a Mózes és Áron szövegkönyvét szeretném bírálni – az operalibrettó alapos elemzésének és azzal kapcsolatos alapvető kérdésfelvetéseknek (például, hogy való-e egy vallásfilozófiai dialógus az operaszínpadra, avagy inkább drámai oratórium lenne-e pontosabb műfaji meghatározása) helye volna az íróasztal mellett és a művel való elmélyült foglalkozás után, de nincs helye a nagyon megkésett, ám annál lenyűgözőbb hatású budapesti bemutatót követően. Ám az operaelőadás kísérőrendezvényeként  a komponista A bibliai út című prózai színművét is megtekinthettük a Müpa üvegtermében, és ez a mű önmagában is súlyos kérdéseket vet fel (az előadásról nem is beszélve).

S most kéne következnie a darab bírálatának, merészségem azonban alábbhagy, mikor az alábbi sorokat olvasom Schönberg levelezésében: „Elkövettem azt az ostobaságot, hogy [a darabot] felolvastam H.-nak…, ő pedig volt annyira ízléstelen, hogy elmondta igazán teljesen laikus és konvencionális ítéletét. Egyetlen szavát sem értette, és nyilvánvalóan ugyanazzal a mércével mérte, mint Wellesz, Hoffmannsthal, Wassellmann és Casella balett-pantomimjait. Bármily ostobán beszélt is, annyi hatása mégis volt, hogy megértettem: még ez sem tetszhet mindenkinek.” (1927. VIII. 5.) Aztán pár évvel később: „Tehát: drámám: „Der biblische Weg” a legaktuálisabb módon tárgyalja a zsidóság néppé válását… Hozzáértő ismerőseim… lelkesednek érte és osztják véleményemet, hogy jelentős színpadi sikert aratna… Nagyfokú drámaiság jellemzi, nyelvileg eddigi munkáim közül a legjobb, s bár mélységei elegendő gondolatot kínálnak a magasrendű szellemeknek, képgazdagsága és színpadszerűsége az egyszerűbbeket is meghódítja. (Bocsánat az öndicséretért: a darab már hatéves s oly tárgyilagosan látom, mintha nem is én írtam volna.)” (1933. V. 26.) Vállalva ítéletem laikusságát és konvencionalitását, sőt az ostobaság vádjával is szembeszállva azt kell mondanom: Schönberg nem látta jól saját művének értékét – A bibliai út bizony rossz színdarab. Értékes kordokumentum, amennyiben az önálló zsidó állam megteremtésének elképzelését és a megvalósítás profetikus módon előrelátott nehézségeit tárgyalja – ám mindez csak olvasva kötheti le az érdeklődők figyelmét, színpadon ugyanis A bibliai út végtelenül unalmas. Lévén szó vállaltan új utakat kereső szerzőről, nem kérem számon a darabon a drámaiság arisztotelészi alapkövetelményeit (drámai konfliktust, a jellemek kidolgozottságát, katarzist), számon kérem viszont a dialógusok figyelemfelkeltő készségét, e nélkül ugyanis legyen bármily érdekes is egy téma, kidolgozása menthetetlenül unalomba fullad a színpadon. Márpedig Schönberg dialógusai végtelenül didaktikusak és életszerűtlenek (miközben a cselekmény állítólag a harmincas évek mindennapjaiban játszódik): s még az egyetlen úgy-ahogy körvonalazott szereplő, a vallási–politikai vezető, Arhus iránt is képtelenek érdeklődést kiváltani – noha ő, mint a darab végén bűnbánóan kijelenti magáról, Mózes és Áron akart lenni egy személyben, ami legalábbis érdekes problémafelvetés. Az ötlet tehát, hogy a Mózes és Áron felvezetéseként színre kerüljön Schönberg prózai kísérlete, termékeny is lehetett volna, a darab színvonalánál és az előadás korlátainál fogva azonban nem lehetett több, mint alkalmi produkció, amit az ennek megfelelő áhítatos unalommal nézett végig az üvegtermet megöltő, nagyrészt a szereplők rokonaiból álló közönség. Tisztelet Rusznyák Gábor rendezőnek és a lelkesen (az elfogadhatótól az amatőrig terjedő színvonalon) játszó kaposvári főiskolásoknak, ám ügyszeretetük sem változtathatott azon, hogy eddigi életem alighanem leghosszabb nyolcvan percét töltöttem el ezen a délutánon.

A nap főfogása, a Mózes és Áron előadása bőven kárpótolt a délután megpróbáltatásaiért, s nem csak az előadás kiemelkedő színvonala, no meg a Kocsis Zoltán által komponált harmadik felvonás világpremierje okozta izgalmak miatt. Már az a tény is bőven adna okot az örömre, hogy végre elhangzott Budapesten az Arnold Schönberg által komponált első két felvonás – a darab keletkezése után csaknem nyolcvan, ősbemutatója után bő hatvan évvel. A megkésett bemutató okairól hosszan lehetne írni, magam csak egy aspektusát emelném ki a problémának: a Schönberggel szembeni előítéleteket. Mielőtt megijedne a kedves olvasó: nem politikai húrokat kívánok pengetni (noha ezen téma kapcsán éppenséggel lehetne) – a Schönberg zenéjével szembeni előítéletekre célzok, melyek általában anélkül ijesztik el a hallgatót a darabjaival való ismerkedéstől, hogy bármilyen személyes benyomással is rendelkezne róluk. A laikusok számára készült ismertetésekben is kötelezően megjelenő szakkifejezések (szerializmus, dodekafónia stb.) már önmagukban is taszítóan hathatnak azok számára, akik csak „szép zenét” akarnak hallgatni, s a helyzet fokozódik, ha az ismertetők dióhéjban el is próbálják magyarázni e kompozíciós módszer mibenlétét. A felületes magyarázatok ugyanis menthetetlenül olyan színben tüntetik fel Schönberget, mintha mindenfajta művészi ihletet nélkülözve, hideg matematikusként alkotta volna meg műveit. Pedig mindössze annyiról van szó, hogy miként minden „szép zenét” író komponista, úgy Schönberg is követett bizonyos kompozíciós alapelveket – a különbség csak annyi, hogy a dodekafóniát ő maga találta ki, noha (s a nem teljesen felületes ismertetők ezt igyekeznek is hangsúlyozni) egyáltalán nem a semmiből, hanem a több évszázados német zenekultúra logikus folyományaként. Hogy aztán ezek az elsősorban instrumentális zene számára keletkezett technikák beszüremkednek az operaműfajba? Szándékosan sarkítok az összehasonlítással, de vajon ki róná fel ugyanezt, teszem azt, a közönségkedvenc Puccininak? Pedig a Turandot első felvonásának szimfóniaszerű építkezése régóta, mondhatni, köztudomású – s most csak egyetlen kiragadott példát hoztam a Puccini-művekben megbúvó abszolút zenei elemekre. Ám a hallgatóság ez esetben nem zavartatja magát, hiszen a Turandot „igazi opera” – kit érdekel akkor, hogy milyen hókuszpókuszokkal élt a zeneszerző komponálásakor?

Úgy vélem, a közönség akkor járna el helyesen, ha Schönberg zenéjét is a felületes információk okozta idegenkedését félretéve hallgatná – ugyanúgy, mint Mozart, Verdi, Wagner vagy Puccini zenéjét. Ehhez persze az is kell, hogy az előadók se csak a konstrukciót lássák a Schönberg-zenében, hanem érzéki élménnyé is tudják változtatni azt. Éppen ez volt Kocsis Zoltán betanításának és vezénylésének legnagyobb érdeme: pálcája nyomán a Mózes és Áron nem leküzdendő akadályként, meghódítandó hegycsúcsként magasodik zenekar és énekesek fölé, hanem anyanyelvi természetességgel és magával ragadó erővel bontakozik ki. A Nemzeti Filharmonikusok úgy játszották a darabot, mintha megszokott repertoárjuk jól begyakorolt művét tűzték volna műsorra, ezzel azonban csak az előadás technikai perfekcióját írtam le; szellemi arculata ugyanis magasan kiemelkedett az átlagos repertoár-színvonalból – a rendkívüli eseménynek kijáró ügyszeretet repítette magasabb régiókba. Hasonlóan jókat mondhatok csak a közreműködő énekkarokról: a Nemzeti Énekkarról (karigazgató: Antal Mátyás), a Budapesti Énekes Iskola Kórusáról (karigazgató: Bubnó Tamás és Mezei János) és a Honvéd Művészegyüttes Férfikaráról (betanító karnagy: Riderauer Richárd).

Wolfgang Schöne Mózes-alakítása maga a tökély. Ha a vokális megformálás szinte elképzelhetetlen tökéletességét dicsérem, ha megszólalásainak, dikciójának anyanyelvi természetességét emlegetem, üres frázisokat pufogtatok csupán. Schöne vokálisan és (a koncertkörülmények ellenére) színészileg is olyan szinten azonosul Mózes szerepével, amit csak a legmagasabb rendű művészet előtti csendes főhajtással lehet nyugtázni. Daniel Brenna Áronja is hasonlóan magával ragadó szerepformálás: a beláthatatlan magasságokban kígyózó dallamokat a magas lázzal küzdő énekes egyetlenegy apróbb megingással, lenyűgöző biztonsággal abszolválta. A kisebb szerepek alakítói közül kitűnt az üdítő tisztasággal megszólaló Keszei Bori a fiatal lány, illetve az első meztelen szűz szerepében, valamint a papot alakító Cser Krisztián, akinek hangját még sosem hallottam ilyen sötét színűnek, érettnek és hatalmasnak.

Kocsis Zoltán teljesítményének értékelésekor nem választhatjuk el egymástól az interpretátor és az alkotóművész szerepét, elvégre az est utolsó részében saját művének karmestereként lépett a zenekari árokba. A harmadik felvonás zenéjének értékelését a zenetudósok már elvégezték a napisajtóban, s bizonyára tovább folytatják majd a nyomtatott szaklapokban. Laikusként, a dodekafónia rejtelmeibe beavatatlanként magam a feljebb vázolt hallgatói stratégiát igyekeztem követni: Kocsis zenéjét is úgy hallgattam, mint bármely más opera záró felvonását, s nem kerestem benne sem az átlagközönség által elvárt „szép zenét” (az idézőjel továbbra is indokolt, hiszen Kocsis vezénylésének revelációja éppen a Schönberg-muzsika szépségének gesztusértékű demonstrálásában állt), sem azt, hogy mennyire schönberges. Nem kerestem, noha természetesen mindkét irányból értek benyomások. Örömmel fedeztem fel az első két felvonásból megismert Schönberg-motívumokat a harmadik felvonás zenéjében, mint ahogy érdeklődéssel hallgattam a más zeneszerzők világára ablakot nyitó részleteket (mint arra nem egy kritika felhívta már a figyelmet, a felvonás közepe táján elhangzó arabos kisklarinét-szóló egyértelmű Bartók-allúzió). S a befejezés, bátorkodom leírni, a csak Puccinit elfogadó hallgatót is kielégítheti: ez ugyanis (ismét nem találok rá jobb szót) egyszerűen szép zene, ráadásul kifejezetten megoldott konklúziója a darabnak. Meglehet, Schönberg nem így írta volna, de a mű ezzel együtt kerek egész lett, s ez előmozdíthatja a mű nemzetközi színpadokon sem túl olajozottan gördülő színpadi előadásainak sorsát.

Utóirat: Kocsis és együtteseinek interpretációját a harmadik felvonással együtt most azonnal lemezre kéne venni – ez a magyar, sőt: a nemzetközi hanglemezgyártás utóbbi éveinek legnagyobb tette volna.

A levélidézetek forrásai: Arnold Schoenberg levelei (fordította: Tallián Tibor). Zeneműkiadó, Budapest, 1974.

Hasonló bejegyzések