Rombolják az illúziót

2007. április 29.

Verdi: A trubadúr – Nemzeti Hangversenyterem, 2007. április 27. – ÁDÁM TÜNDE kritikája

Luna gróf: Renato Bruson
Leonora: Sümegi Eszter
Manrico: Alfred Kim
Azucena: Tichina Vaughn
Ferrando: Cseh Antal
Inez: Mányoki Mária
Ruiz: Pataki Adorján

a Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara
Vezényel: Medveczky Ádám
Rendező: Káel Csaba

Életem legrosszabb Trubadúr-előadásáról kell beszámolnom, és ez sajnos nem azt jelenti, hogy kevésszer láttam a művet, éppen ellenkezőleg: egyik kedvencem, tehát sok erkeles-operás produkció van már mögöttem, legalábbis vitatható rendezéssel, azonban jó vagy éppen kiemelkedő zenei megvalósításban. Világos az is, hogy a világszínvonalon kiállítható darabot le kellett venni a repertoárról, különben ilyen haknit nem lehetne megetetni a közönséggel. Dehogynem: meg lehet! „Pénzt ád a néző s mulatni jól akar!”– tehát tomboló a siker az előadás végén. De ne szaladjunk előre.

A szcenírozásnak nevezett merénylet (elkövető: Káel Csaba) rávilágít arra is, hogy akik a Müpában látják az Operaház pótlékát, utódját ésatöbbi, csalódni fognak – amennyiben a rendező úr ténykedése állandósul az intézményben. Kár lenne, mert a hírek szerint szcenikailag vállalható produkciók is születtek már itt.

Ez nem volt az. Most ébresztettek rá, hogy a félig szcenírozás azt jelenti, hogy férfi szólisták frakkban szaladgálnak (milyen autentikus ez a cigánytáborban!), míg a hölgyek jelmeznek is beillő estélyiben keringenek az üres színpadon, az énekkar pedig – szintén egyenöltözetben – a karzatról csatlakozik hozzájuk, amikor szükséges. (Meg kell jegyeznem, ilyet sem láttam még, hogy egy operai énekkar egyik fele egy operaelőadáson kottából énekel….)

Igazán szép rendezői megoldások születnek. Tűz, víz, levegő – szimbolikából nincs hiány. Az első képben, hiszen éjszaka van – és naná, telihold – felhők szaladgálnak egykedvűen a kivetítőn a hold előtt. Ez a hosszú, vízszintes kivetítő, mert van még egy, az függőleges, ott talán várfalat akartak ábrázolni. A felhők, bár szomorúbban és hold nélkül, de a felvonás további részében is rohangálnak a háttérben, hogy majd a második felvonásban átadják helyüket a lángoknak. Elvégre máglyaária, és hátha valaki nem lát el a feliratozóig, vagy nem tud olvasni…
Aztán jön még freskó a kolostorképben, lesz még sokszor máglya, börtönfal, ablakkal, hogy Leonórának legyen hová néznie vágyakozva.  Ez volt a technikai része az úgynevezett rendezésnek.

De tovább is van. Bájos, amint Ferrando közelebb inti a karzaton tartózkodó társait, hogy mesélhessen nekik. Nem jönnek. Leonóra nekiszegezi a szálegyedül álló Ineznek a kérdést: „Perchè piangete?”
Érkezik Luna egyfős seregével (Ferrando), lábujjhegyen elvonul a feltehetően süket és vak Leonóra és Inez mögött, hogy majd meglepetésszerűen rajtuk üssön a másik sarokból. Majd érkezik Manrico, szintén másodmagával (Ruiz); a két „sereg” aztán jól nem csap össze, hiszen nincs mivel. De szép pillanat az is, amikor Ruiz átnyújtja a képzeletbeli levelet Manricónak, aki szépen elolvassa.

A fentiektől csak – vérmérséklettől függően – nevethetnékje vagy sírhatnékja volt az embernek, azonban ehhez jött még a zenei megvalósítás. A zenekari hangzásról csak annyit: becsüljük meg nagyon a MÁO Zenekarát.
Meglepetésre a kisebb szerepek ki voltak osztva: volt Inez és Ruiz is, és a pozitív élmények kitartottak egészen Ferrandóig.
A két mélypont Azucenát és a címszereplőt alakító vendégművész volt. Előbbi csúnyán mellezett mély-, valamint éles közép- és felső regiszterrel rendelkezik, emellett gyakran hamis. A tenornak senki nem szólt, hogy szabad olykor kifejezésre is használni a hangot, de a gombnyomásra kiabálást ezzel a csúnya hangszínnel – és messze nem makulátlanul – semmi nem magyarázza. Az f-moll ária ilyetén végigüvöltése felér egy bűnténnyel, itt a jutalma persze ováció.

Persze ők még csak két főszereplő a négyből, és a közönség mégiscsak a „névre” jött, aki Renato Bruson. A nevét hozta is, azonban a hozzá kapcsolt hangot és teljesítményt valahol az évtizedekkel ezelőtti felvételeken hagyta. Lehet kifogásokat keresni, hogy ebben a korban ez még szép teljesítmény, de a korábbi önmagához, a felvételekről megszokotthoz képest ez nem volt más, mint az illúzió lerombolása. Más szóval: csalódás.
Az itthon megszokott, bevált csapatból most egyedüliként Sümegi Esztert hallhattuk, nem is találok magyarázatot rá, miként került ebbe az előadásba. Leonóraként hozza a maga klasszisát, de lényegesen inspirálóbb környezetben őt is hallottuk már jobbnak. Ezzel együtt: negyedik felvonásbeli áriája (szerencsére továbbra is a strettával) egyértelmű (és egyetlen) fénypontja volt az előadásnak.

A produkciót kísérő sikernek egyetlen magyarázata a sznobizmus lehet, vagy mindenki rokon lenne? Boldogtalan este volt, amely után nincs mit tenni, mint reménykedni a júniusi operaházi előadásokban.

Hasonló bejegyzések