A Pannon Filharmonikusok Wagner–Bartók-estje a Művészetek Palotájában – 2010. február 19. BÓKA GÁBOR kritikája
Az opera jegyében született a Pannon Filharmonikusok február 19-i hangversenye a Művészetek Palotájában. Az első részben két Wagner-opera zenekari kivonata hangzott el: a Trisztán és Izolda előjátékát és Izolda szerelmi halálát a Siegfried-idill követte; a második részt Bartók egyfelvonásos operája, A kékszakállú herceg vára töltötte ki. A műsor-összeállítás több szempontból is igényes és koncepciózus. Noha a Trisztán-részletek műsorra tűzése ellen felhozhatnánk érvként a zanzásítás lényegromboló hatását (nem is beszélve a szerelmi halál énekszólamának kiiktatásáról, ami nyilvánvalóan ellentétes a szerzői szándékkal), másfél évszázad úzusa mond ellent elméleti kifogásainknak. Ráadásul bármennyire is a német zene hatása alóli nagy felszabadulás első örökérvényű emlékműve a Kékszakállú, a kezdet és a vég éjszaka-zenéi, a boldogtalan, beteljesületlen, és majd csak a halálban, a sötétségben beteljesülő szerelem központi gondolata evidensen állítja egymás mellé a két operát. De nem hatott idegen testként a Siegfried-idill megszólaltatása sem: ellenkezőleg, természet-lírája és a napfényben, boldogságban beteljesülő szerelem muzsikája a Bartók-opera egyetlen igazán idillikus jelenetére, a negyedik ajtóra rímelt. A koncert során így kétféle wagneri inspirációra is rácsodálkozhattunk Bartók egyetlen operájában.
Az izgalmas műsor persze kevés lenne, ha nem párosulna kellő színvonalú előadással. A Peskó Zoltán vezényle-tével játszó pécsi együttes nem maradt adós az élménnyel: élvezetes, bizonyos pillanatokban megrázó produkciót hallhattunk. Mindenekelőtt: hihetetlen, hogy mennyit fejlődött a zenekar összhangzása, mióta legutóbb (négy-öt éve) hallottam őket. A muzsikusok egyéni képességeivel, felkészültségével akkor nem volt probléma, csak az egész testület együttes megszólalása nem nyújtotta azt az érzéki élményt, amit az igazán jó együttesek játékától kaphatunk. Most úgy találtam, a zenekarnak már kialakult az egyéni hangzása: tónusos vonóskar, határozott, fényes, recsegésmentes rezek hívták fel magukra a figyelmet – ha fogást kell találni az együttesen, úgy meglepő módon talán a fafúvókat éreztem kevésbé jellegzetesnek és helyenként kicsit bizonytalannak. A zenekar tehát igen jó benyomást tett: mint együttes, ma már vita nélkül alkalmas arra, hogy Wagner és Bartók magaslatain szárnyaljon – Peskó Zoltán nyugodtan építkezhet az előző zeneigazgató, Hamar Zsolt által lefektetett kiváló alapokra.
Peskó vezénylésének legvonzóbb tulajdonsága a visszafogottság volt ezen az estén. A Wagner-életmű en bloc, a Bartók-operában pedig különösen az ötödik ajtó jelenete tálcán kínálja a lehetőséget a hangerő túlzott forszírozására, a kidolgozottság hiányának decibelekkel való elfedésére. A dirigens nem élt a lehetőséggel, olyannyira nem, hogy bizonyos hallgatók akár hiányolhatták is az igazán átütő erejű fortékat a Trisztán-részletek csúcspontjain, vagy a Kékszakállú már említett jelenetében. A Bartók-darab megformálásánál a visszafogottságnak azonban dramaturgiai jelentősége volt: Peskó tudván tudja, hogy még az ötödik ajtónál sem szabad ellőni minden puskaport – az opera valódi érzelmi tetőpontja ugyanis a hetedik ajtó előtti nagy zenekari kitörés. A takarékosan adagolt fortéknak köszönhetően élőbbek, tartalmasabbak lettek mindhárom mű kezdetén a pianók is: nem vesztettek sejtelmeségükből, de határozottabb körvonalakat nyertek, s ezáltal átélhetőbbé vált az egyes darabok formaépítkezése. Különösen fontos volt ez a Siegfried-idill esetében, ami pusztán szép hangszínek kikeverésére koncentráló előadásban könnyen széteshet és unalmassá válhat. Az unalomnak ezúttal a nyoma sem kísértett: világos, pontos, érzelemgazdag értelmezést hallottunk.
A kékszakállú herceget szlovák vendégénekes, Peter Mikuláš személyesítette meg. Nem első találkozása ez a szerepel, hiszen ő énekelte a Kékszakállút a Szlovák Nemzeti Színház szűk évtizeddel ezelőtti bemutatóján is. Annál meglepőbb volt, hogy az énekes kottával a kezében adta elő szólamát, s kezdetben némi bizonytalanságot is érezhettünk mind a szöveg-, mind a szólamtudást illetően. Ez azonban rövid idő alatt elmúlt, s ha nem is kiemelkedő, de színvonalas teljesítménnyel lepte meg a közönséget Mikuláš. Magas, világos színű basszusa jól illik a szerephez, a szövegmondás (a szlovák és a magyar nyelv fonémakészletének hasonlóságaiból eredően) jobb volt, mint a külföldiektől megszokott sokévi átlag. Ha tetten is lehetett érni valamiben a nem-anyanyelvi énekes jelenlétét, úgy az nem egy-egy hangzó idegenes ejtése volt, sokkal inkább a deklamatorikus részek és a dallaméneklés éles elkülönülése. Mikuláš nem érzi (nem érezheti?), hogy a kettőnek észrevétlenül kell átfolynia egymásba: olykor mintha egy olasz opera recitativója és áriája különült volna el előadásában.
A nagy énekes-élmény Meláth Andrea nevéhez köthető ezen az estén. Juditja már kilenc évvel ezelőtt, az Operaház 2001-es felújításán is revelatív volt mind vokális kidolgozottság, mi érzelmi intenzitás tekintetében. Ahogy akkor, úgy most is lefegyverez azzal, hogy alapvetően lírai mezzoszopránján hogyan tudja elhitetni ezt a szenvedélyes, olykor már-már hisztérikus nőalakot anélkül, hogy egy pillanatra is túlerőltetné a hangját. Meláth Andrea az egyik legjobb Judit a darab előadás-történetében, noha rendhagyó alakítás az övé: a Juditok többségével ellentétben nem annyira a wagneri szenvedélyesség, mint inkább a straussi szecessziós finomság érezhető ki belőle.
A hangverseny krónikájához tartozik még, hogy a regös prológusát ezúttal négy valódi(nak látszó) regös adta elő. Érdekes ötlet, de nem biztos, hogy Balázs Béla éppen ilyen népi énekmondókra gondolt, amikor a regös szót használta – népi inspiráció ide vagy oda, ez a megoldás nem annyira a bartóki titokzatosságot, mint inkább a kultúrházak néptáncestjeinek hangulatát idézte meg.
(Koncertfotó: Bublik Róbert)