Arrigo Boito: Mefistofele (új szereplőkkel) – 2011. február 20., 23. BÓKA GÁBOR kritikája
Régen írhattuk le utoljára az Operaház kapcsán, hogy – mintha mi sem történt volna – problémamentesen lezajlott benne egy premier. Most, szabályt erősítő kivételként, ez is megesett: a Mefistofele második szereposztásának is megadatott, hogy bemutatkozhasson az idei évadra kitűzött négy előadásán – hogy aztán jövőre a feledés homálya borítsa be ezt a kiemelkedő minőségű produkciót. Azt ugyanis elöljáróban leszögezhetjük: a szcenikailag (Antal Csaba) és rendezésében (Kovalik Balázs) egyaránt remekmívű előadás második szereposztásban is élményt adó nézni- és hallgatnivaló, amint ezt a közönség reakciói is tanúsították.
Az előadás egészéről elmondható, hogy bár az új csapatban az elsőhöz képest máshová kerültek a hangsúlyok, összességében a két általam látott előadás is ugyanolyan izgalmas, figyelemfelkeltő produkció volt, mint a szeptemberi széria. Ez nem utolsó sorban a darab új karmesterének, Köteles Gézának az érdeme. Az utóbbi években nem egy alkalommal figyelhettünk fel a fiatal dirigens színházi érzékére, határozott, karakteres zenei elképzeléseire, muzikalitására, magabiztos irányítói készségére (mindezek elsősorban a Pomádé király előadásain mutatkoztak meg) – bizonyos előzetes elvárásokkal érkeztünk tehát az előadásra, melyeknek Köteles Géza teljességgel meg is felelt. A zenekari hangzás igényes és szép (ez nyilván a premiert megelőző gondos betanítói munka eredménye is), a hangzás sosem túlvezérelt (pedig a partitúra bőségesen kínál lehetőséget a harsogásra), s feltűnő, hogy Köteles mennyire odafigyel az énekesekre, hogy vezénylése az előadás egészére, s nem csak a zenekari árokra irányul. Mivel a Mefistofele nem olyan opera, amely akár technikailag, akár érzelmileg könnyen adná magát, úgy vélem, ennek megszólaltatása volt Köteles Géza eddigi legigényesebb operaházi feladata, melyet kiválóan oldott meg – lehetetlen, hogy az ilyen teljesítményeknek ne legyenek konzekvenciái a jövőben.
Faust szerepében vendégénekes, Gaston Rivero mutatkozott be. Az operaházi rendszerváltás óta eltelt rövid időszakban, az évad közben felforgatott szereposztásokat értékelve gyakran merül fel a kérdés, hogy a jelentősen megszaporodott importénekesek közül kit volt érdemes meghívni és kit nem – a karácsonyi Bohémélet-sorozat tapasztalatai alapján magam erős szkepszissel figyelem e legújabb kori vendégjárást. Gaston Rivero azonban, futballnyelven szólva, minőségi igazolás, szerepformálása igazolta meghívását. Pedig a művész többszörös hátránnyal indul: sem hanganyaga, sem testalkata nem kelti bennünk a klasszikus hőstenor-képzetet, ám ő profi módon lesz úrrá az akadályokon. Alkata kifejezetten előnyére válik a rendezés által megkövetelt értelmiségi, szemüveges Faust-figura megteremtésekor, hanganyaga pedig (melynek megítélése persze személyes ízléstől függ, de engem önmagában nem különösebben nyűgöz le) énekkultúrája jóvoltából jóval előnyösebb színben tűnik fel a ténylegesnél. A dallamívek lekerekítettsége, a magasságok biztos, nem préselt, hanem természetes megszólaltatása, no és nem utolsó sorban az anyanyelvi természetességű dikció mind-mind tanulságokkal szolgálhatnának a papírforma szerint jobb képességű, ám általában mégis gyengébb teljesítményt nyújtó hazai kollégák sorának.
Bazsinka Zsuzsanna után szinte kiáltott Margit és Heléna kettős szerepe: e kiváló drámai érzékkel megáldott lírai szoprán ismét legsajátabb szerepkörében nyújt kiemelkedő alakítást. Az éneklés kifogástalan, a színpadi jelenlét pedig mind a szerep fennsíkját jelentő börtönjelenetben, mind a Heléna-képben (különösen a Trója lerombolására emlékező pillanatokban) olyan intenzíven átélt, hogy a néző olykor szinte szégyenlősen elfordítaná tekintetét ennyi szenvedés láttán. Az alapvetően nem realista előadási közegben Bazsinka Zsuzsanna alakítása húsbavágóan valóságos, ám ezt a hatást nem realista eszközökkel, hanem személyes kisugárzásával éri el. Az évad nem túl nagy számú kiemelkedő pillanatainak legnagyobbjait éltük át a Margit-ária és a börtönjelenet kettősének hallgatásakor.
Partnereinél valamivel halványabb Palerdi András a címszerepben, noha ez a szerepformálás is magas színvonalú, alaposan előkészített és kidolgozott. Palerdi jóvoltából él a figura, e (rendezői koncepcióból adódóan) nem-démoni Mefisztó – Nyársatnyelt Tóbiáson kívül még egyetlen szerepében sem láttam e kiváló adottságokkal rendelkező énekest ilyen lelkesedéssel és meggyőzően játszani. Hogy mégis bizonyos hiányérzetünk marad az alakítást követően, az megítélésem szerint a vokális produkcióra vezethető vissza, mely ezúttal inkább korrekt, mintsem élményszerű. Ez nem annyira a felkészültség, mintsem a hangi adottságok számlájára írható – Palerdi hangja inkább basszbariton, mint igazi basszus, mély hangjai (még az olasz opera nem éppen extrém mélységeket igénylő világában is) nem igazán átütőek, s a magasságok is elvékonyodnak olykor. A művész énekkultúráját dicséri, hogy elfogadhatóan megoldja ezeket a kényes pillanatokat, ugyanakkor az erőfeszítés bizonyos fokig a színészi alakításra is visszahat, amiért az minden meggyőző ereje ellenére is nélkülözi a teljes felszabadultságot – ezt elsősorban a Walpurgis-éj magánszámának számos apró jeléből, bizonyos (a másik szereposztásban nagyot szóló) játékötletek felemás kivitelezéséből vagy teljes kihagyásából veheti észre a néző. (Az EU-zászlót például meglehetős enerváltan tekeri magára Palerdi a „Van trónom, van kormánypálcám, / és kényura vagyok büszke királyságomnak, / de az egész világot markomba akarom zárni!” szavak közepette – pedig mennyivel nagyobbat üt ma ez a részlet, mint akár csak fél évvel ezelőtt is!) Mindezekkel együtt is Palerdi András Mefistofeléje színvonalas, jó alakítás, biztos pontja a produkciónak – és fokozatos felszabadultabbá válásával még jobb lehetne.
Azért a feltételes mód, mert immáron nyílt titok: lehetne, de nem lesz. Az Operaház vezetése különböző okokra hivatkozva jövőre nem játssza legkiválóbb előadásainak egyikét, mely egy izgalmas, noha nem beteljesült tökéletességű művet katartikus előadásban kínált a közönségnek. Az utolsó (mindössze nyolcadik!) előadás délelőttjén elhangzott: bizonyos, az utóbbi években bemutatott, hatalmas díszleteket és bonyolult színpadtechnikát alkalmazó előadások a nagy anyagi befektetés ellenére igen alacsony nézőszámot vonzanak, ezért kerülnek le a műsorról. Mindez nem vonatkozhat a Mefistofelére, melyre az általam látott öt alkalommal kivétel nélkül telt ház volt kíváncsi. A február 23-i, utolsó előadás végén pedig egyenesen álló taps köszöntötte a művészeket és búcsúztatta az előadást, mely olyan minőségű operaszínházi esztétika jegyében fogant, ami a jelek szerint a közeljövőben nemigen fog otthonra találni a honi operajátszás keretein belül.
(Fotók: Juhász Attila, Magyar Állami Operaház)