Repertoárszemle XXI.

Richard Strauss: A rózsalovag (új beállókkal) – 2010. szeptember 29. BÓKA GÁBOR kritikája

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

Alig fél évvel a premierszéria nyolc előadása után részben új szereposztással kedveskedett az Operaház A rózsalovag szerelmeseinek. Akik – teszem hozzá szomorúan – nem lehetnek sokan: az általam látott szerda esti előadásra szolid félháznyian voltak kíváncsiak. Mivel az elmúlt években a legkülönbözőbb stílusú darabok legkülönbözőbb stílusú előadásainál tapasztaltam hasonló jelenséget, kénytelen vagyok azt hinni, hogy nem Richard Strauss, avagy a jelen, egyébként meglehetősen konzervatív rendezést jegyző Andrejs Žagars ellen van kifogása a közönségnek; egyszerűen olyan szűk réteg érdeklődését kelti fel ma Budapesten az opera és az Operaház, hogy nyolc telt háznál több egyik darabban sincsen. Elgondolkodtató tény, amelyen az illetékesek (bárkik is legyenek jelen pillanatban) szemmel láthatóan nem kívánnak elgondolkodni.

A műfaj jövője feletti magamba forduló kesergést azonban ellensúlyozta mindaz, amit láttam és hallottam – az új beállók ugyanis egytől egyik figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak. Mi több: az egész előadás szokatlanul gondozott, jól karban lévő repertoárprodukció benyomását keltette – nemhogy szétesett volna március óta, inkább érett. Ez jó alapot jelentett az új beállók számára, akik közül a Sophie-ként fellépő Kertesi Ingrid persze régi-új szereplő, hiszen játszott már a darab korábbi, Mikó András-féle rendezésében is. Vannak művészegyéniségek, akik személyiségük erős kisugárzásánál fogva minden szerepet a maguk képére alakítanak, s azt ily módon teszik hitelessé. Kertesi Ingrid ilyen művész, s ez a képessége annál inkább figyelemreméltó, mert nem a könnyebb utat járja, nem temperamentumos, lehengerlő színpadi személyiség, hanem az átszellemült, tiszta figurák kiváló megformálója. Sophie persze nem csak ilyen: benne megvan a temperamentumos polgárlány is, aki vadócként száll szembe az apai tekintéllyel. Kertesi Ingrid ezeket a részeket az ezüstrózsa átnyújtásához emeli: az ő Sophie-ja nem cserfes fruskaként felesel, hanem a női mivoltában megbántott lány fájdalmát állítja szembe apjával. A két lírai nagyjelenet, az ezüstrózsa átnyújtása és a finálé aztán az éterien tiszta magasságok jóvoltából vokálisan is fennsíkja az alakításnak, melynél teljesebbet el lehet ugyan képzelni, de szerethetőbbet aligha.

Meláth Andrea, Iván Ildikó és Kertesi Ingrid
Meláth Andrea, Iván Ildikó és Kertesi Ingrid

Szabóki Tünde már az első előadáson olyan magabiztossággal uralta a Tábornagyné szerepének vokális részét, ami önmagában is csodálatra késztet. Hogy hangja, ez a különlegesen szép színű jugendlich-dramatisch szoprán (a hazai felhozatalból talán erre a hangra illik leginkább e nyakatekert német szakkifejezés) alkalmassá teszi e sok buktatót rejtő, és a szerep két, egymástól időben távol álló részében nagyon eltérő éneklésmódot kívánó szerep megformálására, azt előzetesen is sejthettük. A darab fináléjában Szabóki hangja szinte szárnyal, a színpadon háttérbe húzódva is uralja a tercettet – s ezt nem hangerővel, a többiek leéneklésével, hanem szólamának plasztikus megformálásával éri el, ami által hangzó valósággá válnak a Strauss által elképzelt és kottában rögzített erőviszonyok: noha Sophie-é a legmagasabb szólam, a vezető szerep mégis Marie-Theresé. Fontos hangsúlyozni, hogy az alakítás itt színészileg is teljes – ez azonban még nem mondható el az első felvonás társalgási jelenetsoráról, ahol Szabóki, miközben hangban tökéletesen, példás szövegejtéssel hozza a német parlandót, s teremt ihletett pillanatokat a felvonásvég monológjaiban, színészileg időről időre kiesik szerepéből. Egy-egy rossz helyen bekövetkező mosoly, vagy feltűnő pillantás a zenekari árok felé azonban írható a premierdrukk számlájára is, s alig halványít valamit a sugárzó összképen – azon, hogy Szabóki Tünde személyében a Tábornagynénak újabb kiváló megformálója van az Operaházban.

Szabóki Tünde és Szvétek László
Szabóki Tünde és Szvétek László

Szvétek László hangi adottságainál és művészi alkatánál fogva egyaránt alkalmas Ochs báró gigantikus mennyiségű énekelnivalót magában foglaló szerepére. Az adottság persze nem jelent magától értetődően kongeniális alakítást: ha tetszik, ha nem, a szerepeken dolgozni kell, túl a szólam betűjének elsajátításán is. Nem tudhatom, Szvétek László végül miért nem énekelte el tavasszal Ochsot, az viszont biztos, hogy mostani alakításán meglátszik a munka, a féléves további érlelés: az alakítás, ha nem is teljesen kész, de irányában helyes, nívóját illetően megfelelő – egyszóval megbízható alapja egy későbbi, még magasabb színvonalú megformálásnak. Hogy Szvétek hangja szépen zeng az extrém mélységekben, az nem újdonság; hogy komikusi vénájánál fogva képes kitölteni nagyjeleneteit, elsősorban a második finálét, szintén nem az (de szögezzük le: ezúttal minden túljátszás nélkül, a rendezés visszafogottan elegáns komédiázásához alkalmazkodva teszi ezt). Amit hiányolhatunk, az egyrészt a társalgási jelenetek elmélyültebb megmunkálása (a Tábornagynéval folytatott dialógusok egyelőre inkább hatnak leckefelmondásnak, mint eszmecserének), másrészt az egész alakítás valóban felszabadult, magabiztos volta – mely azonban megfelelő előadásszámot követően bizonyára kialakul.

Gurbán János, Iván Ildikó, Szvétek László, Kertesi Ingrid
Gurbán János, Iván Ildikó, Szvétek László, Kertesi Ingrid

A további szereplők közül kiemelkedett Meláth Andrea vokálisan a tavaszinál is árnyaltabb, gazdagabb kidolgozású Octavianja. Az olasz énekes ezúttal nem mondhatta el, hogy a kutya sem figyelt rá: Fekete Attila magas hangjait az állatkereskedő egyik kutyája hangosan megugatta – az eb ítéletével jelen sorok írója nem maradéktalanul ért egyet. Dénes István ezúttal is stílusos, színgazdag és pontos játékra ösztönözte a Magyar Állami Operaház Zenekarát, megerősítve tavaszi benyomásomat, hogy az ő igazi területe az utóromantikus muzsika. Karmester és zenekar produkciója is erősítik az összképet, miszerint A rózsalovag a felemás rendezői megvalósítás ellenére is magalapozott és értékes része a dalszínház repertoárjának – sokkal nagyobb megbecsülést és érdeklődést érdemelne, mint amennyiben szeptember és október folyamán része volt.

(Fotók: Éder Vera)