Repertoárszemle XVIII.

2010. február 8.

Giuseppe Verdi: Don Carlos – Magyar Állami Operaház, 2009. december 18., 20., 23., 2010. január 19., 24. – BÓKA GÁBOR kritikája

Lukács Gyöngyi

Lukács Gyöngyi

Decemberben három alkalommal úgy szólalt meg a Don Carlos az Operaházban, hogy az a világ bármely pontján vállalható lett volna.
Ilyen kijelentésekkel nem sűrűn van módja dobálózni a kritikusnak, ezért külön öröm leírni: a válogatottan jó szereposztással színre került produkció ezúttal csak erényeit, pontosabban legjobb Verdi-énekeseink és a karmester, Fischer Ádám erényeit csillogtatta, s jótékonyan elterelte a figyelmet Mikó András hajdani rendezésének mára teljesen kiüresedett vázáról. Mert bármily dekoratív is Forray Gábor díszlete, és bármily lenyűgöző gazdagságúak is Márk Tivadar jelmezei, azt nehéz lenne tagadni, hogy a színpadi cselekvésekben kevés nyoma mutatkozik a megrendezettségnek – legfeljebb egy-egy találó beállításra kaphatjuk fel a fejünket. Egyebekben, ami zajlik, az – Fodor Géza terminusával élve – általános operajátszás, s mint ilyen, csak akkor elfogadható, ha az énekesek bőven hozzáteszik a magukét az élményhez. Ezúttal hozzátették, s így csak a kiválóbbnál kiválóbb teljesítmények szemlézése lehet a feladatom – no meg annak leszögezése: az is nagyon jót tett az előadások összképének, hogy ezúttal egy blokkban, azonos szereposztással került színre – ellentétben a legutóbbi, 2008. tavaszi Don Carlos-sorozaton tapasztaltakkal.

Fischer Ádám főzeneigazgatóként először vezényelt repertoár-előadást (mint a krónikákból tudható, korábban már tett ilyet: A trubadúrt és A kékszakállú herceg várát dirigálta egy-egy alkalommal). Az Operaház Verdi-repertoárja karmesteri szempontból elég vegyes képet mutat, s különösen a Don Carlos Lukács Ervin 2001-es betanítása óta nélkülözte a kellően formátumos és egyéni zenei irányítást – annál nagyobb öröm, hogy ezt most megkapta. Pedig Fischer, ahogy máskor, úgy most sem teremtett kifogástalan technikai perfekciót: a zenekarban voltak apróbb gikszerek, néha összjátékbeli pontatlanságok – másrészt, és ez sokkal fontosabb, a hangzáskép letisztult, világos, áttetsző volt, az egyes szólamok, hangszercsoportok karakterei nem mosódtak össze, hanem megőrizték egyedi jellegüket, kontúrosságukat; a zenei folyamat minden pillanatban a karmester kontrollja alatt állt és nyílegyenesen mutatott előre az első felvonást megnyitó kürtmotívumtól egészen az operát lezáró katasztrófáig. A koncepcionálisan mindvégig egységes előadás időnként aztán képes volt elrugaszkodni a földről, s ha csak percekre is, de magasabb régiókba szárnyalni. Ilyen pillanat volt az első felvonás Erzsébet-Carlos kettősének „O prodigio…” szakasza, a 20-i előadáson az autodafé-jelenet concertatója (ebből a képből a Carlos lefegyverzését követő, a szabadságkettős motívumának visszatérését megelőző hosszan kitartott szünetre is sokáig foguk emlékezni), s általában a negyedik felvonás, melyben Erzsébet áriájától a kettősön át az utolsó hangok kísértetiességéig és segélykiáltásba torkolló kétségbeeséséig az érzelmek olyan skáláját sikerült ihletetten és hitelesen megszólaltatni, amit csak nagy művész képes elérni. Fischer Ádám Don Carlos-vezénylése az operaévad eddigi legfontosabb eseményei közé tartozik: részint azért, mert a minimálrendezés következtében semmi sem vonta el róla a figyelmet, részint azért, mert az elért magas színvonal repertoár-előadáson jött létre, demonstrálva, hogy az Operaház erői szürke hétköznapokon is képesek kiválót nyújtani.

Kálmándi Mihály és Molnár András

Kálmándi Mihály és Molnár András

A kiváló dirigálás persze mit sem ért volna megfelelő szereposztás nélkül – most azonban ez is rendelkezésre állt. A produkció 2001-es műsorra tűzése óta először tapasztaltam, hogy minden poszton a feladatnak megfelelő énekes áll. Az egyéni teljesítményeket persze lehet súlyozni: nem minden szerepformálás volt azonos nagyságrendű, de egyik sem lógott ki a sorból, s így létrejött az Egész érzete, míg korábban különböző előadások töredékeiből képzeletben kellett összeállítani egy működőképes Don Carlos-szereposztást.

Fried Péter igazi Fülöp király, alakítása minden tekintetben méltó közvetlen hazai elődeiéhez, Kováts Koloséhoz vagy Polgár Lászlóéhoz. Sötét színű basszusa minden regiszterben kiegyenlítetten szól, a szerep nagyszerűen illik hangjának jelenlegi állapotához, s a vokális megformálás biztonsága előadásról előadásra egyre meggyőzőbbé is vált. A szerepformálás különösen elmélyült: Fried olyan apró, máskor elsikkadó mozzanatoknak is jelentőséget tud adni, mint a Fülöp-Posa kettős „Nulla val sotto al ciel il ben ch’ei tolse a me” mondata – az a mélységes keserűség, ami itt arcán tükröződik és hangján megszólal, világossá teszi, ami a librettóból egyébként nem derül ki, hogy Fülöp itt elhunyt első feleségéről, Carlos édesanyjáról beszél, aki a fiú születésekor halt meg. S ez, a saját szerencsétlenül alakult magánélete miatt begubódzó ember tragédiája válik Fried Fülöp királyának legizgalmasabb mozzanatává: az uralkodói fenség csupán álarc, ami mögé elrejtőzve bosszút állhat másokon saját szenvedéseiért – s ezt az utolsó kép kicsinyes, saját korábbi nagy formátumú viselkedéséhez is méltatlan számonkéréséig bezárólag következetesen meg is teszi. Ez a Fülöp király a decemberi sorozat színvonalához mérten is kiemelkedően jó szerepformálás – remélem, még sokszor tapsolhatunk neki.

Lukács Gyöngyi mint Erzsébet és Fekete Attila mint Don Carlos szerencsés párosítás – ebben a darabban. A két énekes nagyon eltérő művészi alkat, ám e különbözőség a Don Carlos szerelmespárja esetében művészileg termékenynek bizonyul. Lukács Gyöngyi valóban királynői jelenség: az az elegancia, fenség és nemes szomorúság, ami a második képben való megjelenésekor sugárzik belőle, telitalálat – mindenből éppen annyit ad hozzá a szituációhoz, amennyire szükség van. Más szerepeiből ismert izzó drámaiságát Lukács itt a karakternek megfelelően visszafogja, ám a tűz mindvégig érezhetően munkál belül, s ez ad lelki erőt Erzsébetnek a szenvedések elviseléséhez – ez az érett asszony önerejéből, erkölcsi magasrendűsége jóvoltából emelkedik a többiek fölé.  (A betegséggel küzdő énekesnő vokális produkciójáról most legyen elég annyi: a nagyon csekély számú szépséghibákkal együtt is méltó volt presztízséhez, s elsősorban a hangvétel emelkedettségét, a hanganyag nemességét őriztük meg szép emlékként.)

Fekete Attilát egyénisége egyelőre nem az érett, magabiztos tenorhősök megformálására predesztinálja; az ő területe érzésem szerint inkább a magába forduló líra lenne – éppen ezért kár, hogy szerepeink többségében a (mind vokálisan, mind személyiségben) fedezet nélküli hősködést erőlteti, s annál nagyobb öröm, hogy most nem így történt. Ez a Carlos csöppet sem magabiztos férfi, inkább a helyét kereső, az élettel való konfrontálódásban folyamatosan sérülő és ezért kétségbeeső fiatal felnőtt, s mint ilyen, inkább anyaként tekint Erzsébetre, mintsem egyenrangú partnerként. Az egész szerepformálás kulcsa az a pillanat, amikor első duettjük során Fekete Attila mintegy összegömbölyödik partnere ölében – s valóban: Carlos és Erzsébet csak az utolsó duettben válnak egyenrangúvá, a fiú itt válik a nőhöz méltó férfivá; a darab úgy is felfogható, mint Carlos fejlődéstörténete, melynek végén méltóvá válik Erzsébethez. Úgy érzem, Fekete Attila most igazán testhezálló szerep birtokába jutott – talán ennek köszönhető, hogy éneklésében is többnyire tartózkodott a kritikusnak máskor kedvét szegő harsogástól. S a két szerepformálás egyéni megoldottságán túl az is öröm, hogy azok egymáshoz is illenek – a szereposztás nem tűnik véletlenszerűnek, hanem mintha koncepciót tükrözne.

Komlósi Ildikó 2001-ből (Fotó: Szilágyi Gábor)

Komlósi Ildikó 2001-ből
(Fotó: Szilágyi Gábor)

Komlósi Ildikó Ebolija nemcsak a nagy nemzetközi karriert befutott énekesnő újbóli operaházi szereplése miatt fontos esemény, de tanulsággal is szolgál. Ha pusztán matéria alapján kellene osztályoznunk az idén hallott három Ebolit, Komlósié nem lenne az első: a hang igazán csak középfekvésben dús és tartalmas, a szélsőségeken kissé elszíntelenedik, jellegtelenné válik. Ám amit az énekes ilyen adottságokkal véghezvisz, az tanítani való: nem csak abszolválja, de megoldja Eboli érzelmileg és énektechnikailag egyaránt szélsőséges szerepét. A szinte koloratúrmezzót igénylő fátyoldalban elhiteti a könnyedséget – később éppen ellenkezőleg: súlyosabbnak tünteti fel a hangját, mint amilyen valójában: valódi drámai mezzót vélünk hallani a szobaképet fölényesen záró áriában. S mindez a hangi illúziókeltés a személyiség formátumával párosulva (Komlósi Ebolija valódi hercegnő, nem a spanyol királyi udvarba tévedt Azucena) a művészi önismeret és fegyelem ritka szép példájának diadalát hozó alakítást szül.

Fokanov Anatolij Posa márkijáról hasonló benyomásokat szereztem, mint másfél évvel korábban: impozáns hanganyag, vokálisan kitűnő, a Verdi-éneklés minden csínját-bínját ismerő, a bonyolultsága okán (egyszerre cselszövő és humánus lovag) nem könnyen elfogadható karaktert hitelesítő énekes szerepformálás a mérleg egyik serpenyőjében – túlzásokba menő ágálás, Posa halálának jelenetében olykor komikumba hajló színészi játék a másikban. A kevesebb több lenne: szívesen látnánk Fokanovtól azt a színészi önfegyelmet, amit A szicíliai vecsernyében kényszerített rá a rendező, hogy ne csak auditíve lehessen méltó tagja egy ünnepi szereposztású Don Carlosnak.

Szvétek László hangilag jelentős főinkvizítor (sötét, karcos basszusa kifejezetten jól illik a karakterhez), személyiségének súlya azonban egyelőre kevésnek tűnik e szerepben – legalábbis egy ilyen, mindent az énekesre bízó színpadi közegben. Újbóli beállása a darabba ezzel együtt is feltétlen nyereség.

V. Károly a darabot keretező szózatai – a felújítás óta először – végre jelentős basszushangon szólaltak meg Cser Krisztián jóvoltából. Az e fölötti örömünkkel együtt is meg kell jegyeznünk azonban, hogy a fiatal énekes mintha túl lágyra vette volna a figurát – határozottabb hangadás (például olyan, mint amilyet a Mózes és Áronban hallhattunk Cser Krisztiántól) talán többet adott volna hozzá a túlvilági hangokat közvetítő ex-uralkodó jelentőségéhez.

A teljességhez hozzátartozik, hogy ezúttal a kis szerepek többsége is minőségi hangon szólalt meg: újra meg kell emlékezni Boncsér Gergelyről, aki ezúttal Lerma grófként hívta fel magára a figyelmet, és Rácz Ritáról, aki tisztán és üdén énekelte a mennyei hangot.

Rácz István és Palerdi András

Rácz István és Palerdi András

A januári előadások – nincs értelme hosszas körülírásokkal eltakarni az első benyomást – kiábrándítóak voltak a decemberiekhez képest. Nem mintha ezúttal nem nagyszerű művészek álltak volna a színpadon; s mégis, az általam látott két előadás (január 19., 24.) egyikén sem született meg a darab légköre: rutinprodukciót hallottunk, mely csak néhány pillanatra volt képes felülemelkedni az átlagos repertoár-színvonalon, s ez különösen a decemberi előadások friss élményével a fülünkben talán szigorúbb ítéletre késztet minket, mint azt az előadások valóban megérdemelnék.

Ehhez járult még, hogy a 19-i előadáson – feltehetőleg a két beugrás miatt – általános idegesség uralkodott el a színpadon: az énekesek – függetlenül attól, hogy beugrók voltak-e vagy előre megfontolt szándékkal alakították aznap este szerepeiket – alig-alig találtak el pontosan egy belépést, a zavar szinte minden megszólalásnál érezhető volt, s így az előadás tétje nem az élményszerűség, hanem a zökkenőmentes lebonyolítás volt. Reális képet így csak 24-én kaphattunk erről a szereposztásról; 19-éről mindössze Lukács Gyöngyi most már vokálisan is teljes értékű Erzsébetjét, Pánczél Éva énekben nem makulátlan, de így is élményszerű, a hercegnői tartást magától értetődő természetességgel sugárzó Eboliját és ritka ajándékként Kertesi Ingrid mennyei hangját jegyezzük föl – utóbbi nem csak üde és tiszta, de rendelkezik azzal a plusszal, ami a takarásban mennyei hangot alakító énekesnőt a valódi angyalhangtól megkülönbözteti. Függöny előtti tapsot érdemelt volna.

24-én, immár nyugodtabb körülmények között, Vashegyi György is a zenére, és nem a széttartó elemek összerántására koncentrálva formálhatta meg a darabot. Nem új dirigense a Don Carlosnak, most mégis úgy éreztem, mintha elképzeléseit csak korlátozottan tudná megvalósítani. Vezényléséből ugyanis éppen azok a tulajdonságok hiányoztak, amik más Vashegyi-produkciókat összetéveszthetetlenné tesznek: a tiszta, kontúros hangzáskép, a világos vonalvezetés. A zenekar ezúttal szürkén játszott, a lendületet vagy épp ellenkezőleg: lassú és fenséges pompát igénylő részek egyenletes lagymatagsággal szólaltak meg. Nem tudom, hogy a pár nappal korábbi rossz kezdet nyomta-e ré bélyegét a későbbi előadásra, avagy a karmesternek nem sikerült elég közel kerülnie Verdi világhoz – magam az utóbbit sem tartom kizártnak, legalábbis annak alapján, hogy 2008 januárjában még a sokkal reménytelenebb állapotban lévő Varázsfuvola-produkcióban is sikerült emlékezetes zenekari hangzást elérnie.

Lukács Gyöngyi és Molnár András

Lukács Gyöngyi és Molnár András

A címszerepet Molnár András alakította. Don Carlosa, ahogy az előző évadok régi-új Molnár-beállásai, esemény, de nem okozott olyan katarzist, mint Lohengrinje, Stolzingi Walthere vagy Florestanja. Könnyű volna persze arra fogni a dolgot, hogy Molnár Andrásnak a német repertoár az igazi világa – de ha van olasz szerep, ami igazán illik hozzá, az éppen Don Carlos, ez a német idealizmus szellemében gyökerező schilleri figura. S azt sem felejthetjük el, hogy Molnár hangja, szemben mondjuk Fekete Attiláéval, valódi hőstenor: az ő előadásában szólal meg igazán a szabadságkettős – ennek a számnak ilyen magabiztossággal, ilyen fénnyel van valóban értelme. De talán éppen ez, a magabiztosság hiányzott Molnár András szerepformálásainak más pillanataiból, amit emblematikusan jeleztek szövegtévesztései is. A nem egészen teljes élmény ellenére Molnár András Don Carlosa így is nagy értéke volt az előadásnak – örülünk, hogy láthattuk-hallhattuk.

Kálmándi Mihály kiváló Posa márki. Ha a szeptemberi születésnapi gálán nem is lehettünk teljesen elégedettek Posa halálának megszólaltatásával, a teljes szerep most méltó kezekbe jutott: a vokális megformálás, a dallamok végig vitele, a kantiléna kifogástalan, s Kálmándi színészi eszközeiben is közelebb tudott kerülni a spanyol grand egyéniségéhez, mint váltótársa.

Rácz István és Palerdi András

Rácz István és Palerdi András

Rácz István hangilag továbbra is imponáló Fülöp király, ha a zenei megformálás (főleg a dallamok következetes végigvitele) szenved is némi csorbát – de nem volt ez másként másfél évvel ezelőtt sem. Továbbra is kevésnek találom viszont a színpadi jelenlétet: Rácz mintha elveszne az uralkodói palástban, nem királyként, hanem civilként van jelen a színpadon, s ezt az eltérést erőszakoskodással igyekszik kompenzálni. Hallgatva egyrészt az imponáló hangot, másrészt látva az énekes küzdelmét a komplex szereppel, az a kérdés fogalmazódott meg bennem: nem volna-e érdemes Ráczra bízni a főinkvizítor súlyos basszust követelő, ám egysíkúbb, egy tömbből faragott figuráját?

Wiedemann Bernadett és Tokody Ilona (Fotó: Éder Vera)

Wiedemann Bernadett és Tokody Ilona (Fotó: Éder Vera)

Tokody Ilona Erzsébet királynéját – tekintettel arra, hogy az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb énekesnőjével állunk szemben – nem volna ildomos a most hallottak alapján megítélni. A parlando szakaszokban, középfekvésben az anyanyelvi természetességű megszólalás még az egyébként mindvégig küzdelmes éneklés közepette is lefegyverző volt.

Palerdi András szereposztási tévedés főinkvizítorként: a világos, lírai basszbariton sem anyagában, sem volumenében elég a szerephez, ami így teljesen jelentéktelenné válik.

Valter Ferenc V. Károlya esetében hasonló eltérést tapasztalhatunk a szerep kívánalma és az énekes adottságai között.

Végül, de nem utolsósorban: az előadás minden hiányosságáért kárpótolt Wiedemann Bernadett káprázatos Ebolija. Hallottuk már tőle a szerepet ennél is lefegyverzőbben, makulátlanul, kirobbanó magasságokkal – ám Wiedemann a betegségből frissen visszatérve is a legintaktabb hanganyaggal, a legnagyobb szenvedéllyel énekelte gyilkos szerepét, fölényes sikert aratva.

Az Énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) mindkét sorozatban kiváló formában énekelt, magasan felülmúlva a másfél évvel ezelőtti produkcióját. A flamand küldöttek együttese most is az előadások legszebb pillanatai közé tartozott.

Sovány tanulságokat vonhatnánk csak le a két előadás-sorozat megtekintése után. Olyasmiket, mint hogy de jó lenne, ha mindig a lehető legjobb szereposztás állna rendelkezésre, és a többi. Tartalmatlan bölcselkedés helyett fogadjuk el tényként: decemberben három alkalommal a világ bármely pontján vállalható színvonalon szólalt meg Verdi Don Carlosa a Magyar Állami Operaházban. Ennek pedig őszintén lehet örülni.

(Fotók: Éder Vera, illetve Szilágyi Gábor)

Hasonló bejegyzések