Repertoárszemle XVII.

2009. június 8.

Richard Strauss: Salome – Magyar Állami Operaház, 2009.május 29., június 4. BÓKA GÁBOR kritikája

Natalia Ushakova és Gurbán János (fotó: Éder Vera)

Natalia Ushakova és Gurbán János (fotó: Éder Vera)

Tizenegy év után újra két Strauss-opera szerepel az Operaház idei műsorán: a tavaly felújított Élektra mellett a húsz éve kisebb megszakításokkal futó Salome-produkció is színre került négy alkalommal. Míg az Élektra általam látott őszi előadása (október 25.) legjobb formájában mutatta a produkciót, ami a jelek szerint mit sem kopott a premier óta eltelt egy esztendőben, a Salome két megtekintett előadása jóval vegyesebb benyomásokat keltett. Ez részben a színi megvalósítás gyökeresen eltérő jellegéből, részint a két darab karbantartottságának különbségeiből adódik.

Az előbbivel nem is lenne különösebb baj: elvileg semmi kifogásom az ellen, hogy Szikora János teljesen hagyományos eszközökkel állította színpadra a darabot – még akkor sem, ha érzésem szerint jóval több rejlik a Saloméban, mint amit egy ilyen típusú rendezés meg tud mutatni. Ennél jóval nagyobb baj, hogy már az eredeti beállításnak is csupán halvány lenyomatát kapjuk. Noha a premier idején még nem láthattam a produkciót, tíz-tizenkét évvel ezelőtti emlékeim alapján mondhatom: a rendezés vállalt és valóban korlátokat jelentő keretei között régen sokkal hatásosabb volt. Anno a fények pontosabb beállítása nagyon sokat tett hozzá Csikós Attila amúgy látványos és megfelelő játékteret biztosító díszletének szorongató hatásához, atmoszférateremtő-képességéhez – ám ami akkor nyomasztó volt, azt most már csak romos és poros. Schäffer Judit jelmezei viszont még most is a vizuális élmény pozitív oldalát erősítik gazdagságukkal és jellemző erejükkel. Jellemző erőt ugyanis nemigen kapunk mástól az előadásban – ezt azonban eszem ágában sincs húsz év távlatából a rendező számlájára írni; az énekesi tébláb bármilyen idegesítő is, de úgy tűnik, még sokáig együtt kell élnünk vele – legalábbis addig, amíg a színház nem fordít rá kellő energiát, hogy ne csak az új bemutatókat, de a régi repertoárdarabokat is megfelelően karbantartsa. Így aztán az énekesek egyéni képességei és fantáziája határozzák meg, mennyit és hogyan játszanak a színen. A pozitív kilengéseket igyekszem is rögzíteni az alábbiakban.

Natalia Ushakova és Gulyás Dénes (fotó: Éder Vera)

Natalia Ushakova és Gulyás Dénes (fotó: Éder Vera)

A 29-i előadáson bemutatkozó új szereplők között Natalia Ushakova alakítása szenzációnak ígérkezett a művésznőről előzetesen begyűjtött képi és hangi információk alapján. A szenzáció elmaradt: az orosz vendégművész szolid, színvonalas, de korántsem kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A szerep kislányos felépítése tetszett, és Ushakova hitelesen is tudta ábrázolni színészileg a nemhogy gyermeklelkű, de olykor egyenesen gyermeteg Salomét, aki a meg nem kapott játékszert akarja megkaparintani a maga körmönfont módján. Jól illett ehhez a világos, fiatalos hangszín is, ám a hang vivőereje már cseppet sem volt elegendő: az est nagy részében inkább csak találgathattuk, mit is kéne hallanunk, minthogy valódi auditív élményben lett volna részünk.

Rálik Szilvia egyelőre minden szerepben fölényesen győzi a hangi megpróbáltatásokat, ráadásul olyan könnyedén, hogy az avatatlan hallgatóban föl sem merül ezek megpróbáltatás volta. Szerepformálása alapvetően más, mint Usakováé: az ő Saloméja inkább drámai hősnő, mint ártatlanul bűnös kislány, s a darab végén egy nagyon árulkodó gesztus kíséretében rá is döbben tettének szörnyűségére. Lehet vitatkozni azon, hogy nem hagyott-e túl mély nyomot e szerepfelfogáson Rálik Élektra-alakítása, ám az értelmezés végiggondolt és pontosan kivitelezett, s ha nem is elementáris erejű, de értéke az előadásnak.

Rálik Szilvia és Perencz Béla (fotó: Éder Vera)

Rálik Szilvia és Perencz Béla (fotó: Éder Vera)

Heródesként Gulyás Dénes mutatkozott be 29-én. Világos, hogy ma már ez az ő igazi szerepköre: ahogy Aigiszthoszként, úgy most is megnyilatkozott erős karakterteremtő készsége. Hogy alakítása mégsem teljes értékű, az egyrészt szövegejtésének kevéssé plasztikus voltából, másrészt színpadi bizonytalanságából ered – olykor eldöntetlennek éreztem a szerepformálás irányát, ami így megmaradt az általánosságok szintjén.

Rozsos István a 4-i előadáson ezzel szemben két évtizedes, tökéletesen kiforrott alakítását hozta magával. Az általa teremtett karaktert – ez a Heródes leginkább idióta vén kéjenc, aki nyálcsorgatva lesi mostohalányát – persze érezhetjük kevésnek e mélylélektanban vájkáló operában. Fontosabbnak tartom azonban hangsúlyozni az alakítás értékeit: a plasztikus szövegejtést, az énekbeszéd és éneklés kényes egyensúlyát megőrző, a kettő határmezsgyéjét magabiztosan bejáró előadásmódot – no és azt, ami inkább adottság, mintsem érdem, ám mégsem hallgatható el: Rozsos megjelenése, elsősorban arcvonásai önmagukban is felidézik egy idősödő római férfi karakterét (mintha csak egy római tárgyú amerikai filmből vagy az Asterix valamelyik epizódjából lépett volna elő).

Cser Krisztián, Beöthy-Kiss László, Temesi Mária és Gulyás Dénes (fotó: Éder Vera)

Cser Krisztián, Beöthy-Kiss László, Temesi Mária és Gulyás Dénes (fotó: Éder Vera)

Heródiás szerepe Temesi Mária számára egy gazdag, elsősorban a német repertoárban kiteljesedő pályafutás tanulságainak levonására teremtett lehetőséget. A zenei nyelvben való otthonosság, a hang középfekvésben irigylésre méltóan intakt volta és a nagyformátumú személyiség az első előadáson is megmutatkozott – további kérdésekre további előadások adhatnak, adhatnának válaszokat.

A másik csapat Heródiása, Wiedemann Bernadett A walkür Frickája után rövid időn belül másodszor bizonyítja, hogy nem csak az olasz, de a német repertoárban is elementáris alakításokra képes. S mindez annál örvendetesebb, mert ezt a hatást rendezői instrukciók híján pusztán hangi megformálásával érte el ezúttal. Nem árnyalja túl a figurát, ami legalább ennyire működőképes irány lenne (emlékszünk Anja Silja zsenialitására e szerepben!), Wiedemann Heródiása fúriaszerű, de következetessége és intenzitása miatt hiteles, működőképes.

Jochanaant az első szereposztásban Gurbán János alakította. Ő régi birtokosa a szerepnek, ám esetében az évek alatt összegyűlt tapasztalat nincs arányban a hiánnyal, ami vokális oldalon mutatkozik: a hang volumene kevés kivételtől eltekintve nem elegendő a szerephez, az énekest Saloméval közös (erősítés nélküli) jelenetének nagy részében alig hallani. Elhibázottnak tartom azt is, hogy a prófétát rokonszenves, együtt érző emberként próbálja bemutatni, nem pedig szent szörnyetegként – nagyon árulkodó, hogy Narraboth halálakor (melyet partnere, Nyári Zoltán a szerzői előírásnak megfelelően úgy játszik el, hogy Salome és Jochanaan közé zuhan) Gurbán ránéz a holttestre, és sajnálkozó gesztust tesz, holott erre a szövegkönyvben nyilván nem véletlenül nincs semmiféle utalás. A Salome világában mindenki rettenetes, ez alól Jochanaan sem kivétel – egy, a mű iránti hűséget szem előtt tartani igyekvő produkcióban ezt sem ártana tudatosítani.

Natalia Ushakova,  Gurbán János és Nyári Zoltán (fotó: Éder Vera)

Natalia Ushakova, Gurbán János és Nyári Zoltán (fotó: Éder Vera)

Perencz Béla Jochanaanja ezzel szemben telitalálat, méltó folytatása az énekes által az utóbbi időben egyre nagyobb arányban és meggyőző fölénnyel birtokba vett német szerepek sorozatának. Ez a Jochanaan megfelel a papírformának: vokálisan perfekt, színészileg meg éppen annyira fenséges és éppen annyira taszító, amennyire lennie kell – ennél többet ilyen keretek között nem várhatunk.

Narrabothot alkatilag nagyszerűen hozza Nyári Zoltán, ám túl azon, hogy a karakter jól illik az énekes színpadi személyiségéhez, Nyári színészi profizmusával fel is építi Narraboth egész lélektanát, amint arra már részben utaltam is az öngyilkosság-jelenet kapcsán. Az éneklés korrekt, ám talán nem eléggé inspirált: mintha az énekes inkább megoldandó feladatnak, mintsem szívügynek tekintené a szerepet – ha valóban így van, tiszteletre méltó, hogy teljesítménye mégis egyértelműen a két előadás pozitív mérlegéhez tartozik.

Wendler Attila viszont már túl van a szerepen: alkatilag nem kelti ifjú és ártatlanul szerelembe eső fiú benyomását, a szerep pedig inkább lírai, mintsem a hős- és a karaktertenor között egyensúlyozó hangot igényelne. Ha Wendler az Élektrában Aigiszthosz szerepét kapta, úgy érzésem szerint itt is inkább Heródes szerepe való már neki.

Az apród szerepét Schöck Atala és Gál Erika egyaránt perfekten alakította – mindkettejük erényei elsősorban vokális téren mutatkoztak meg. És ha néhány esetben plasztikus szövegejtést emlegettem, úgy nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy e tekintetben a legkiemelkedőbb teljesítmény az első katona nyúlfarknyi szerepében fellépő Cser Krisztián nevéhez fűződik.

Hétfátyoltánc - Natalia Ushakova (fotó: Éder Vera)

Hétfátyoltánc – Natalia Ushakova (fotó: Éder Vera)

Magyar Állami Operaház Zenekara dicséretes teljesítményt nyújtott Dénes István vezényletével. Dénes operavezénylései nagyon vegyes képet mutatnak, számos szürke és/vagy széteső produkció mellett élénken emlékszem A vajda tornya ápolt zenekari hangzására, anyanyelvi természetességű előadásmódjára – e korábbi emlék és a mostani Salome-vezénylés alapján megkockáztatom, hogy az utóromantika lehet Dénes igazi területe, erényei itt mutatkozhatnak meg a leghiánytalanabbul. A zenekarból hol élénk, hol sejtelmes színeket, fülledt erotikát tudott előcsalogatni, miközben sikerült kordában tartania a hangerőt is. Ha valamit hiányolhattunk a karmesteri-zenekari produkcióból, úgy az a forma világossága, az egész lekerekítettségének érzése: a partitúra ebben az előadásban inkább tűnt izgalmas részletek ad hoc jellegű egymásutánjának, mint hideg fejjel megkonstruált építménynek. Ám hangsúlyozom: kevés próbával színre kerülő repertoár-előadásról lévén szó a karmesteri–zenekari teljesítmény így is megsüvegelendő, ha kiemelkedőnek nem is nevezhetjük.

Jelenet - az előtérben Wiedemann Bernadett, Rozsos István és Rálik Szilvia(fotó: Éder Vera)

Jelenet – az előtérben Wiedemann Bernadett, Rozsos István és Rálik Szilvia (fotó: Éder Vera)

A Salome előadása mindkét szereposztásban vállalható előadásokat eredményezett. Noha a műben érzésem szerint sokkal több van, mint amit részint maga a produkció, részint annak jelenlegi realizálása meg tud mutatni, az előadások a Strauss-repertoárral kapcsolatos további művészi tartalékok jelenlétére figyelmeztettek – már csak ezért is érdemes volt ideiglenesen újra itt állomásoztatni a darabot.

Hasonló bejegyzések